Esztergom és Vidéke, 1894

1894-10-11 / 81.szám

CSARNOK. Pintyőke. A rendezők összetapadt rajából minduntalan kirepült egy-két piros-rozettás fiatalember. A városba vezető útra futottak le, egyik-másik gukkertjét is elővette, de még mindig nem jelezte sehol porfelhő ujabb kocsi érkezését. Boszusan, türelmetlenül és aggodalmasan mondogatták egymásnak: — A Pintyőke még egyre késik! Ugyan miben töri megint a fejét? A tánczosnök már mind együtt voltak. A kipadlózott, rögtönzött kis fapa Villonban bújtak össze. Mind arról beszéltek, aki késett s akinek kedvéért a tapintatlan rendezők még mindig nem kezdették meg a tánczot. A szoros lakkczipők idegesen bökdöstek ' a viaszos deszkákat, a boszus nyelvecskék szaporán peregtek. Vájjon hány pezsgőspoharat tör ma össze a drágalátos jószág, micsoda rettenetes kinai pagodát formál megint a vörös hajából, milyen mélyre vágja ki a ruháját ? És valamennyien megegyeztek abban, hogy még az anyja, a fél vármegye szeretője, sem csinált olyan nyilvánosan botrányokat, mint ez a hóbortos gyermekleány, akinek kedvéért a léha fiatalság megvárakoztatja az egész közönséget. Hanem egyszerre elhallgattak mind. Az országút hajlásánál, a kis füzes mellett, felporzott a várvavart homokfelhő. De amikor eloszlott, nem a vén Dusóczibatár bontakozott ki belőle, hanem egy szurokfekete paripa. A leányok összecsapták a kezüket. — Erre is csak Dusóczi Kata képes. . . . Lóháton jön a majálisra. Az amazon belovagolt a kis tisztásra. A piros-rozettás urak egy pillanat alatt körülfogták a habos, horkoló paripát. Aki most először látta a hófehér, könnyű posztóruhába öltözött lovasnöt, alig hihette el, hogy ez az a hires leány, aki merész csínyeivel, exczentrikus viselkedéséveljegész Dunántúlt foglalkoztatja. Kicsi, szivalaku arcza volt, amilyen a Vesztaszűzeké a pompejii emlékeken, s lágy, felhőtelen, mindig a menyországba néző kék gyermekszeme. Amikor lekapta fehér bársonycappyjét, hiába keresték a visszahúzódó leányok a kinai pagodát. A rézszin zománczos haj egyszerű koszorúba volt a fejére tűzve. Odadobta a kantárt a legközelebb álló fiatalembernek és parancsoló hangon mondotta: — Hozzanak czukrot a lovamnak. Tizen szaladtak egyszerre a czukrászda felé, csak Bézsán György maradt a helyén diadalmas, rejtelmes mosolygással. Czifra kis papiroszacskót vett elő a zsebéből. Meg volt győződve róla, hogy egy bácskai milliomos fia a lovaknak is csak Kugler-bonbónnal kedveskedhetik. — Van egynehány Kugler-nougat-m. Juczinak adom. A leány reárivallt. — Szerencsétlen ember, tegye vissza a zacskót zsebébe. A nougat-kat majd én eszem meg, — No, és most emeljenek le a nyeregből! A szolgálatkész karok tuczatszámra emelkedtek a levegőbe. A bácskai nábob azonban megelőzte valamennyit. Óvatosan tette le a földre a szép amazont, meghajolt előtte és félhangosan mondotta: — Fogadjunk valamibe, szép Katóka 1 Bizonyos vagyok benne, hogy fekete selyemharisnyákat visel . . . Kati végig simította a haját, zsebtükröt kért. — Látta? — kérdezte odavetve Bézsántól. — Pompás hímes harisnyák; térdig érnek. Egy nagyon kifésült ur, valóságos borbély tábláról másolt portrait, elérkezettnek vélte az időt a bókolás megkezdésére. — Ugy lovagol Katalin nagysád mint egy arabs herczeg leánya 1 A leány visszaadta a kis tükröt tulajdonosának, kissé felvonta gömbölyű vállát. — Hátha az is vagyok 1 . . . Fájdalom, a mama már nem nyilatkozhatik ebben a kérdésben. A következő perczben villámlott egyet az elsötétült gyermekszem. Észrevette Ercsi Dezsőt, az uj mérnököt, aki félrehúzódva nézte az émelygős ovácziót s az utolsó czinikus megjegyzésre elfordult. Nagyon elégedetten mosolygott, mint mindig, ha a mérnököt megboszantotta. Veszedelmesen nyájas hangon kiáltotta feléje: — Jó napot, Ercsi 1 Ma tánczolunk, ugyebár? Az első négyest magának adom! Egy-két nagyon fiatal hódoló, akit az érdemesebb lovagok hátraszorítottak, csodálkozó arczczal fordult a mérnök felé, aki néma meghajlással köszönte meg a kitüntetést. Hát szent a béke végre köztetek ? — kérdezte az egyik. — Okosabb is, ha nem csipkeditek egymást örökösen, dörmögte a sánta joggyakornok. Katika mindenkivel kegyetlen volt, ha megharagítottad. Nem is értem, miért tépegetted eddig folytonosan a kis pintyőke tollait 1 Ercsi valami bizonytalan mozdulatot tett a kezével. — Sohasem volt harag közöttünk. Blazirtak vagyunk mindaketten; hát jól esett, ha néha-néha megcsiklandozhattuk egymást egy-két gombostüszurással. Arról pedig nem tehetek, hogy nem szeretem a kasírozott amazonokat. A kis pintyőke elhaladt az udvarával a beszélgetők mellett, most már észre sem vette a mérnököt. Azon igyekezett, hogy a négyes-prenumeránsokat elfricskázza maga elől. —i Hagyjanak most békességben, úgyis elfeledném, kinek ígérkeztem. Czipöt kell váltanom, ezekben a bakancsokban nem tánczolhatok. Nem látták a szobaleányomat ? A bácskai bonbónos a nagyon szép úrra mutatott. — Waiser, nyilatkozzék I Ön nyilvántartója valamennyi edelényi szobaleánynak . . . Kata elpittyesztette az ajkát, a szép ur bizonyos neveletlen emberek megleczkéztetését emlegette, a rendezők meg hirtelen intettek a czigánynak; korán volt még arra, hogy a lovagias affairek megkezdődjenek. A párok sorakoztak a csárdáshoz, az első „hogyvolt

£í-ban már Katalin is közöttük forgott. Ercsi meg nekidőlt egy fának s onnan nézte a tánczolókat. És csak akkor rezzent fel, amikor valaki szörnyen mélyen meghajolt előtte. Katalin volt. — A négyesünk következik, uram 1 íme, Putifárné eljött a bibliai Józsefhez. S hogy meg ne szökhessek tőlem, magamhoz lánczolom . . . Kihúzott egy piczike hajtüt a hajából és az egyik vállszalagját a férfi saccójához tűzte. Ercsi nyugodtan nézte babrálását. — Nem vagyok József, kedves Katalin, és ön sem Putifárné. Jobban ismerem már mint gondolja. A leány a karjába kapaszkodott. — Lehetséges. Azt hiszem, eléggé őszinte vagyok. Nyíltan sz«retek, nyíltan gyűlölök. Ez a jó tulajdonság különben, amint tapasztaltam, önben is megvan. Ercsi a szemébe nézett, ugy kérdezte : — Tapasztalta ? A leány intett a fejével. — Tapasztaltara. Nem szeretem a sót és a savanyuságot, amitől én ishalavány lennék, s inkább hajporral szórom be a hajamat, mint hogy vizzel tapaszszam le. Önnek pedig a sápadt, simára fésült, porczellánszemü babák tetszenek, ugy-e ? Beléptek a pavillonba, helyet kerestek a kolónban, csak amikor a vizavival is rendben voltak, felelt Ercsi: — Igazán nem tudom megmondani, milyen nők tetszenek. Egyáltalán ritkán tetszik meg valaki. Az anyám és a nővérem nagyon elkényeztettek ebben a tekintetben. Szelid, édes teremtések; imádkozik az ember, ha a szemükbe néz . . . Megforogtak az été után. — Nekem is van példányképem, mondotta kissé érdes hangon a leány. — Szintén az anyám. Aki az ő szemébe nézett, az elkárhozott. De hát olyanoknak is kell lenni, akik a pokolba liferálnak lelkeket. Ercsi hirtelen elkomolyodott az utolsó szavakra. — Ugyan miért akar ön mindenáron emberrontó boszorkány lenni, amikor semmi kvalifikácziója nincs hozzá ? Ön csak nagy színésznő, aki egy utálatos szerepbe szerelmes, hogy a bibliai hasonlatoknál maradjunk, Lilith szerepébe. Minden áron rossznak, léhának, szívtelennek akar mutatkozni. Olyan mint a gyermek, aki papiroscsákót tesz a fejére, oldalára pakfongkardot, megverdesi vele a fákat és azt hiszi, hogy vérengző hadvezér. Újra szétváltak, csak a hatodik figurában váltottak még néhány szót. A leány kérdezte : — Hát mivel győzhetem meg, hogy igazán rossz vagyok ? — Ha vétkezik. Mert most csak kaczérkodik a vétekkel és ez a legveszedelmesebb kaczérkodása. Mindaketten mosolyogtak. •— Compliment I — mondotta a leány. — Megjegyeztem a mondását. Nem várakoztatom meg sokáig a bizonyítékkal. Ercsi helyére vezette. Katalin ideges kézzel hajtogatta legyezőjét, szeme körülczikázott a lampiónos pavillonban, valakit keresett. Amikor meglátta Bézsánt, felugrott a helyéről, hozzáfutott. Nem törődött vele, hogy a polgármester szeplős leánya bizalmasan suttog a fülébe, megkapta a karját és magával húzta. — Jöjjön a szabad levegőre l — s kivitte a fák közé. Melle zilált még a a táncztól, fojtott hangon kérdezte: — Mi lesz velünk, Gyuri ? Bézsán komoran nézett maga elé. — Miért kínoz ezzel a kérdéssel, Katalin ? Hányszor nyilatkoztam őszintén ön előtt ! Mit tehetek ? — Igen, igen, emlékszem legutolsó beszélgetésünkre. Elmondotta, hogy az Arany Ember átka nehezedik önre. Milliói vannak és boldogtalan. Boldogtalan a Tímeája miatt, aki ugyan nem görög, hanem bunyevácz kőszobor. Emlékszem . . . Nem válhat el tőle a szülei miatt : ez is természetes. Hát én persze csak a Noémije lehetnék. Múltkor nevettem a beszédére, de ma már nem nevetek. Leszek a Noémije, vigyen el valahova, Senki szigetére l Mikor visz ? A fiatalember megütődve, hitetlenül hallgatta a zavaros, akadozó beszédet. A leány ingerülten nézett reá: — Nem tréfálok. Holnap indulunk. — Hiszen holnap a születésnapját ünnepli 1 Az egész város önöknél lesz. — Annál jobb. Tizenkét órakor lesz a vacsora, akkor eltűnök a vendégek közül. Nem fognak keresni; azt hiszik, a konyhában vagyok. Maga a park mögött megvár a kukoriczásban. Egy órakor indul a vonat. Mire megbizonyosodnak szökésemről, már Székesfehérváron járunk. Legalább az egész város egyszerre megtud mindent . , . Érti, így fog történni ! És most jöjjön vissza a tánczolók közé I Es a következő perczben már újra a pavillonban keringőzött. Haja kibomlott, nem igazította meg; a sötét-szőke sörény, mint széles szárny úszott utána. Tizszer-huszszor pihenés nélkül forgott körül a rondellában. Csak akkor állott meg, a mikor az egyik oszlopnál felöltőben, távozásra készen Ercsit pillantotta meg. Kitört a körből, hozzá futott. — Holnap lesz a születésem napja, kedves karthausi páter I Egy kis cécót tervezek; adja a kezét, hogy ön is eljön! Ercsi kezét adta és másnap ott is volt a Dusóci-házban. Későn jött, a czigány már újra húzta a megelőző napon elnyűtt, megunt és most újra megújrázott csárdásokat, s végtelen keringőket. Katalint kereste a szeme, a szép úrral tánczolr. Nagyon szép volt és nagyon egyszerű. Minden cziczomája két moharózsa volt a sima muszlin-ruhán. Közeledett feléje, hogy a banális gratulációt elmondja, de a leány nem engedte szóhoz jutni. — Hiszen tudom, hogy maga csak jót kivan, — mondotta, és eltűnt előle. Mikor később a forró levegőjű teremből a verandára szökött, ott találta. Egy kerti széken ült, fejét a hideg korridórköre támasztotta, két kezével a homlokát szorongatta. A mikor mellé ért, megdöbbenve vette észre, hogy egész teste görcsös sírástól reszket. Ijedten érintette meg vállát. A leány felriadt, a nedvesség egy pillanat alatt felszáradt az arczán. Némán néztek egymással farkasszemet. — Miért sirt, Katalin? — kérdezte végre Ercsi. A leány daczosan, büszkén rázta meg a fejét. — Nem sírtam. A mérnők szomorú szemrehányással nézett a szemébe. — Miért nem akar nekem soha igazat mondani? Katalin elfordult, mintha az üvegajtón kiáradó fényesség bántaná. — Senkinek sem szoktam igazat mondani, mondotta halkan, komoran. — Hiszen tudom, de legyen most az egyszer őszinte és — megfogta a kezét. — Milyen izgatott, milyen lázas I Mi baja van Katalin I Kissé meglágyult a leány száraz hangja. — Semmi; csak a kertemtől búcsúzom. Utószor látom. Ercsi majdnem összeroppantotta a forró kezet kezében. — Mit akar cselekedni? — Ne idegeskedjék, csak bekövetkezik, a mit ön tegnap óhajtott: a vétek. Megszököm. Látja ezt a hosszú fasort és a végén azt a csúnya feketeséget? Az egy vasajtó, mögötte vár Bézsán. Ercsi eleresztette a leány kezét, sápadtan egyenesedett ki. • — Azt nem fogja megtenni I — Nem-e ? Ugyan ki akadályoz meg? — A tisztessége, a becsülete. Katalin kacagni próbált, rosszul sikerült. Azután egyszerre megfogta Ercsi karját, lehúzta öt egy székre maga mellé. Szeme fénylett, mint egy foszforos golyó. — Üljön le, mondok valamit. Rövid lesz, bolond lesz a mese, hiszen én szerepelek benne. . . Ha lesz egyszer ideje, kérdezze meg az öreg uraktól, azok megmondják, hogy valamikor szelid, engedelmes, jó gyermek voltam, a ki mindig az apja nyakába kapaszkodott. Hét éves voltam, a mikor végre hazakerült az anyám — koporsóban. Addig csalta a szeretóit, a mig egy öt csaltameg, akkor boszuságában főbe lőtte ma-