Esztergom és Vidéke, 1894

1894-01-28 / 8.szám

ESZTERGOM es TIME . ! VÁROSI ÉS BEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként kétszer: | —— csütörtökön és Vasárnap. \ Szerkesztőség és kiadóhivatal, Előfizetési ár: Í hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos Egész évre 6 frt — kr. f és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és Fél évre . . .... . . 3 „ — „ \ reklamálások küldendők: Egy hónapra . . . . . . — „ 50 „ í Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). Egyes szám ára . . . . . — „ 7 „ gj 32. telefonszám. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 1 szótól 100 szóig 75 kr., 100-tól 200-ig 1 frt 50 kr., 200-tól 300-ig 2 frt 25 kr. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere i kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. Hirdetésminimum béiy«gdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—to-szeri hirdetésnél 10 0 | 0

, n—-20-szorinál 15 0 | 0 , egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli {78-szor) 20 0 J o , egész évinél (156-szor) 25 0 \ a engediriény. <-©-• Nyilttcr sora 20 kr. • ®-> Nem ugy van már, mint volt régen. Majdnem az emberek lelkébe rögzött, a közmondás általános igazságával ható stereotyp mondássá vált, hogy nem úgy van már, mint volt régen. Azok a régi jó idők, melyekben az emberek annyira boldogok és megelégedettek voltak! Mennyi ember sóhajtozik vissza e csak hírből ismert régi időkre, anélkül, hogy voltaképpen ügyet vetnénk arra, hogy emberöltők közhelyként adják át a múltért való sopánkodást, és majdnem egy szemernyi jogosultság nélkül. Hiszen az idő halad, az emberiség egyetemes czéljai már kifejezésre jutnak. Csak egy kis tekintet a mult kolonczaira és az egyéniséget eltipró előítéletekre, — és az ember be fogja látni, hogy elégedetlen őseinknek több okuk volt a sóhajokra, mint nekünk. Nem csupán a multak iránt való kegyelet fakad ki az emberben, midőn sóhajtozik érte. Pedig kissé veszedelmes, ha a tekintet hátra néz és nem előre. Szent igaz, hogy a mindent nivellirozó műveltség az ő általános tér foglalásával ijesztő módon öli ki az eszményeket; szent igaz, hogy a patriarchális élet és erkölcsök kellemeiből kivetkeztünk: de i ha összeSzegény kis hadnagy. Egy asszonynak. Valamikor, nem is oly régen. Ön volt a bálok csillaga, Önért hevült a garnizonnak Legszebb, legifjabb hadnagya. Mikor feltűnt a déli korzón, — Fején csipkés bé-bé kalap — A vének, ifjak mind csak önre Bámultak egy két perez alatt. S bár a patíkn-, pap, tanító, Akár a harcsa hallgatott, Szemükről látszott hogy irigylik Azt a csinos kis hadnagyot. Hát még mikor oltárhoz lépett Ön és a kardos ideál, Az is a templomba szorongott, Ki oda máskor soh'se jár. Ott volt patikus, pap, tanúd Ezernyi bájos lányalak. S egy három éves kis fiúcska Épen az uj szószék alatt . . . Mikor bevégződött az aktus, Az esketési szép beszéd, A nép közt suttogás terjengett, Mint a futó tuz szerteszét. Aki csak szólt, intett, nevetgélt, Avagy diskré'en hallgatott, hasonlító kutatásokat teszünk, mivel és mennyivel rosszabb a mi korunk, arra a tapasztalásra kell jutnunk, hogy általában a modern eszmék és nevelés az embereket tisztábbakká, és ha szabad mondani, jobbakká tette. Ha ugyan régente talán nemesebbek és tisztábbak voltak az erkölcsök ? Talán nagyobb volt a jótékonyság és számosabbak az emberbaráti cselekedetek ? Talán nagyobb volt a szeretet az emberekben egymás iránt? És bűn, avagy ocsmány cselekedet ritkán esett meg ? Avagy talán a hazafias téren volt a régi kor dicsőségesebb? Hogy az erkölcsök durvábbak voltak, erről valóban hajmeresztő bűnök krónikája szól. Minden kornak meg vannak az ő elérhetetlen ideáljai, fáradsága , és nyomorúsága, de veritékes homlokunk nem derülhet-e fel arra a gondolatra, hogy egyenlők vagyunk a törvények előtt, hogy mert rongyokban születtünk, nyitva van a pályatér mindenki számára. Hogy a zsenit nem rejthetik véka alá buta előítéletek. Hogy állami szerkezetünkben mindenki életét és vagyonát közbiztonságban védve és ha támadtatott, megtorolva tudja. Igaza van a nemzeti szabadság genialis bajnokának, Irinyi Ferencznek következő mondásában: A kereszténység és a franczia forradalom a világtörténet legnagyobb eseményei. Az első azt mondotta: Minden ember egyenlő az Isten előtt; a másik: minden ember egyenlő a törvény előtt. Az emberiség egyetemes közczéljait e két esemény hajtja, nélküle visszaesnék az ember a szolgaságba és barbárságba. A régi korban az ember, erezett bár még oly lelki szomjat, szellemi kiképeztetésének alkalmát nem találta. Soha a társadalom nem mutatott oly együttes törekvést a közmivelődés előmozdítására, mint most. Vagy azon kelljen keseregnünk, hogy az igények szaporodván, a szorgalom nagyobb szükséggé, nagyobb kötelességgé vált ? Hagyjunk, fel a lamentálással. A polgárosodás nagy művében való előhaladásunk, az eszközök, melyeket a szellem küzdelme teremtett, képesebbé tesznek bennünket az emberiség sokféle czéljainak előmozdítására, mint a régi jó időkben, melynek küzdése eredményét örökbe vettük, úgy, amint az utánunk következő nemzedék lép birtokába az általunk kiküzdött és létesített szellemi és anyagi javaknak. U. Károly. Szeretetlenség. Mammon bálványának szótalan imádása, vagy a létért való küzdelem Szörnyen sajnálta a szegény, de Megenni való hadnagyot. Hrabovszky Lajos. Az utolsó Torday. — Az »Esztergom és Vidéke* eredeti tárczája. — Homályos őszi nap volt, a nehézkes szürke felhők hideg esőt öntöttek a földre; a szél már nem birta tovább söpörni az elsárgult leveleket az utcza ragadó sarából. Komor idő volt odakün, szinte vágyott az ember a négy fal közé, hol a szoba langyos levegője még barátságosabb lett, ha szürke sötétségét a terebélyes lámpa fénye eloszlatta. Ilyenkor azután a jó Tini néni maga mellé ültette a két kis fiút, áh itattál halgatták száraz ajkáról elszálló altató meséit, A kis fiuk édes anyja behozta az ozsonna kávét, kitöltögette mindenkinek a maga részét, s ilyenkor azután az öt lábú ebédlő asztal köré telepedtek. Csak édes anyjuk helye maradt üresen, mert még nem mult el a hivatalos idő. A kis fiuk lestek az órát, s ha a fali óra elütötte a négy negyedet, utánna meg mély hangon elhangzott a hat óra ütés, a nagyobbik fiú örömmel kiáitotta mindig: most jön édes apám. Mely örömteljes felkiáltásnak mindig viszhangja volt a kisebbik fiu kedves örömkiáltása. De ma hiába volt minden várakozás, a kedves atya nem érkezett haza az ő pontosságával. A nagyobbik fiú türelmetlenül kérdezgette édes anyját édes apja elmaradásának okáról; de bármikép igyekezett megnyugtatni azí anya kis fiát, rövid idő multán megint csak megkérdezte: hol marad ma édes apánk oly sokáig ? Ekkor megint Tini néni kezdte el meséjét. Laczi bácsiról, az ő boldogult férjéről beszélt a kis fiúknak, ki a kis fiúk édes apjának nevelő atyja volt. Laczi bácsi az egyik ministeriumban volt tisztviselő. Hivatala Budán volt, de azért Pesten laktunk, úgy mint ti kis fiaim. Ugyanebben a hivatalban kapott alkalmazást édes atyátok is, a mikor azután kettecskén jártak haza Budáról ugyanebbe a kis otthonba. Gyermekünk nem volt, s igy csak édes atyátok jóságában, szelidségében gyönyörködve töltöttük el napjainkat, estéinket éveken keresztül, mikor egy alkalommal épen ilyen zord őszi estén hiába várakoztam én is rája, mint ti most kedves gyermekeim. Széplakiné, a kis fiúk anyja két könnyűt törült ki szép szemeiből, mig Tini néni igy folytatá: Egyszer csak sürü léptek zaja üti meg füleimet és Laczi bácsi édes atyátokkal egy feketébe öltözött nőt hoztak aláltan a szobába; utánuk pépig egy szintén feketébe öltözött serdülő leányka jött be zokogva kis bőrtáskát tartva kezében. — Én meglepetésemből, mely nem sokáig tartott — gyorsan magamhoz térve, még gyorsabban puha ágyat vetettem és forró theát készítettem az úrnőnek, kinek előkelő arczkifejezése sejtetni engedé, hogy főrangú hölgy, kinek tudja a jó Isten miféle okai lehettek, hogy leánykája szemeláttára itt a fővárosban vessen véget életének; mert, mint kitűnt, az érdekes nő akkor rogyott öszsze a bevett méreg hatása következtesziveket megkérgesitő, illúziókat szétosztó, belső hangulatokat üldöző romboló hatása-e, avagy az utilítaris nevelés és az anyag túlbecsülése azok, de társadalmi nyomorúságunkban alig van nagyobb baj, mint a szeretetlenség, mely már nagyon sok emberből kiveszett, mely elvezetett egy lelki-kórsághoz: amoral-insanityhoz is, ahhoz a lélektanilag képtelen helyzethez, mely az erkölcs distinctióját nem ismeri. Moralisták és bölcselők a korszellemnek ezt a szédítő tobzódását az erkölcstelenségben tartják a legnagyobb betegségnek és ha az ő szavuk hatékonyabb sulylyal esnék ott, hol népek sorsát irányítják : társadalmi rendünk, embernevelési irányunk, még büntető kódexünk is hamarosan gyökeresen reformáltatnék. De hát a prédikátorok sorsa mindég tragikus volt, mióta csak a világ fennáll. Most nem máglya, vagy kereszthalál vár a morál hirdetőire, hanem a semmibe vevés és a ^hóbortos, rajongó* elnevezés. Még ebben is következetesek vagyunk mi, igazán gigászai a szeretetlenségnek. Nem szeretjük azokat, 1 kik minket szeretetből meg akarnak menteni a valódi rendeltetésnek. Az irigység démona sohase volt hatalmasabb mint napjainkban. Milyen csodálatos, hogy mig néhány nemzetközi rajongó az örök D é k e érdekében pazarolja a szót, isben a Dunaparti sétányon, mikor édes atyátok Laczi bácsival — az én boldogult férjemmel — a hivatalból haza felé jöttek. Igy került hozzánk félholt állapotban az az úrnő, ki nálunk ki is szenvedett és leánykája nálunk maradt örökségben. Széplakiné szemeiben újra könnyek jelentek meg, mig kis fiai áhítattal hallgatták Tini néni elbeszélését. Most tehát már volt fiunk és leányunk is. Nemsokára azután egész lett családi életünk, mert a fiu és leány megszerették egymást, egybekeltek és a mi tűzhelyünk mellett boldog családi életet alapítottak. Igy történt azután, hogy néhány év alatt az a fiu a ti édes atyátok és az a kedves leány a ti édes anyátok lett. A nagyobbik fiu erre boldogan felnevetett és édes anyjához szaladt, átölelte, megcsókolta és Széplakiné szivéhez szorította gyermekét, mig a kisebbiket, ki már elaludt, kis ágyába helyezte . . . Ekkor léptek zaja hallatszott ... A kis fiu örömmel kiáltott fel: jön édes Apám! . . . És még valaki, szólt Tini néni. Erre megnyílik a szobaajtó és belép rajta egy törődött úri ember, magas szikár alak, szúró szemeivel keresni látszik valakit. Utánna jött Széplaki, kit fia ujjongó örömmel fogad. Az apa felemeli fiát, megöleli megcsókolja, mig a kis fiu átölelve édes atyja nyakát, el kezdi beszélni, hogy volt a Tini néninek egy fia, az az én édes apám és egy leánya az az én édes anyám! Erre előlép Széplakiné is a hálófülkéből, hová kisebbik Az Esztergom és Vidéke tárczája.