Esztergom és Vidéke, 1894

1894-05-13 / 38.szám

ESZTERGOM es VIDÉKE ^^^^^^^.^^^r. VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. f Megjelenik hetenként kétszer: | j csütörtökönje Vasárnap, j Szerkesztőség és kiadóhivatal, Előfizetési ár: \ hoya a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos í Egész évre . . . . . . 6 frt — kr. \ és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és | Fél évre 3 „ — „ | reklamálások küldendők: \ Negyed évre 1 „ 50 „ jí \ Egy hónapra . — „ 50 „ \ Duna-utcza 52. szam (Tóth-ház). | Egyes szám ára . . . . . — » 7 „ | 32. telefonszára. Hirdetések: Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 kr., 300-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. Bélyegdij 30 kr. Magánhirdetések négyzet centimétere 1 kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt 1 frt 20 kr. 5—10-szeri hirdetésnél 10 0 | 0 , 11—20-szorínál 15 0 j 0 , egy negyedévi (26-szor) és egy félévnéli (52-szer) 20 0 | 0 , egész évinél (104-szer) 25 0 | 0 engedmény. Nyilttér sora 20 kr. —©-* Pünkösd. Ragyogó, madár-dalos, virágillatos szép ünnep, oh jövel a mi lel— keink megvigasztalására. Hiszen te is egyik kivételes normanapja vagy az emberiségnek, midőn a földi salaktól, az ünnep kivételes nagy alkalmára, megtisztul az ember: midőn kenyérgondjainkat leszereljük és közel vagyunk a lélek absolut jóságához, a vallás-nyujtotta gondolathoz, hogy lelki harmóniánkat a földre szálló istenség adta. E poétikus szép ünnepen vágyaink nem azért keresik meg az égi trónt, hogy az égi malaszt szent ihlete — miként hajdan az apostolokat, — ékesen beszélőkké tegyen, hanem azért, hogy a közélet sok szószátyárát, a kik rettenetes túlbecsüléssel „szónoki* tehetségüket egyenesen a pünkösdi malasztnak, Isteni adománynak tulajdonítják, meggyőzzék arról, hogy szép szavak nem tettek még nagygyá hazát: hanem igenis szép tettek. A mi édes hazánk a szónoki pose-ok és tartalmatlan frázisok termékeny földje, a falusi disznótortól az ország törvényhozásáig fölösen teremnek a „kimagasló* szónokok. S bizonnyal ezeknek nem kevés érdemük van abban, hogy egy nagy 2^ tŰZ. (Schiller «Harang»-jából.) Alkotni birsz tűz erejével, A mig karod megfékezi ; Mit ember alkotott kezével, Ez ős-erőnek köszöni! De szörnyű, ha láuczát lehányja És bőszült légi útra kel, S a természet szilaj leánya Száguldoz utczákon le, fel! Jaj, ha békóit letépte, Fut, növekszik végtelen, Hömpölyögve száll az égbe, Át utczákon, népeken . . . Amir ember vive végbe, Gyűlöli minden elem! Dúsak a Fellegek, Tőlük a Permeteg! S a villám, mely sújt, vakít, Ott lakik! A tornyokban szőrnvű kar, Zivatar! Véres a Láthatár. Ez nem a Napsugár ! Mennyi nép Szerte szét! Füstgomoly ! garmada frázisunk a „Kárpátoktól Adriáig* valamint „az emberi kor legvégső határáig* kész nevetség számba megy. Valóságos balfogás lenne, ha mi ezen a poétikus szép ünnepen azért imádkoznánk, hogy adjon az Isten Demostheneseket, a kiket a szentlélek isteni ereje szállt meg. Mert a közélet porondját fölösen megszállva tartják a Demosthenesek és Demosthenesecskék. Ha szép szavak egyáltalában lendíteni bírnának a mi sok téren mutatkozó elmaradottságunkon: akkor Magyarországon a pokol kapui sem bírnának erőt venni. De fájdalom! Igaz marad örökké, hogy kazalnyi beszédnél többet ér egy maroknyi tett. Vajha a pünkösdi isteni sugallat egy kis üdvös reakcióra volna hajlandó és a mi szószátyáraink nyelvét egy kissé megbénítani kegyeskednék, hogy a mag nélküli, hiába való szpicselésektől meg legyünk kímélve. Jól tudom, hogy a szép ünnep keretében ez a szatirikus szó nem illik; de annyira és oly sokszor boszszantják az embereket az üres fejű „áíszónokok*, a minden áron szerepelni kivánó emberek, hogy egy kis szellemi szétütést egész helyes dolog velük szemben alkalmaznia. És végre Óriásivá dagasztott Vad, sziporkázó tűzoszlop, S ömlik mint kemencze torkán A sziporkázó tüz-orkán. Fő a lég, gerenda recscsen, Csörren az ablak, ing a támasz, Jajveszékel anya, gyermek, És egymásra nem ismernek 1 S rom alatt (ki-útja nincsen) Rémüb csorda zavart támaszt, Niip fut, menekül, tolul, És az égbolt kipirul. Van keletje víz-csebernek, Karcsú vízsugár szokel. Ordító vész szárnyra kel, Megtalálja a tüzet, Tánczra kél a rom felett, Be-be néz a kamarába, Megtalálja tűzhelyed. S mintha messze el, magával Ragadná a tüztekét, Ágaskodva kél útjára, Égbe fúrja üstökét. S az erős Istent hive, Látjuk , az ember mive Óh milyen könnyen veszett el. .. Nézi tétlen rémülettel, — — Oly sivár Háza már! Iszonyat rideg tanyája. Nincsen födele. Rémek ásitnak eléje, És a felhők zordon éje Bámul az odúkba, le 1 Nézi hát, Műve végét, is, — a mint ők mondják — ha a tisztelt közéleti főszereplők minden lében kanalak és elmondják az igazságot, miért ne lehetne velük szemben is legalább — megírni? . . Ám fordítsuk el, ha tudjuk tekintetünket a minden áron szónokló közéleti „férfiaktói* és a szép napon tekintsünk bizva-bizással azon közös eszményünk felé, hogy a létharcz rettenetes küzdelmei között is megmarad az ember jónak és igaznak. Minden ünnep, melyen az ember dologban használt ruhájával együtt, hétköznapi gondjait is leveti, közelebb hoz bennünket ehhez a szándékhoz. Azért hangsúlyozzuk ismételten, hogy míg az emberiségnek lesznek ünnepei és azokon hangulatai, a skeptikus elmék sötét látása nincs igazolva. Szép tavasz! a legpo etikusabb ünneped a madárdalos, pünközsdi-rózsás Pünkösd. Ártatlan leánykák fehér ruhában várjanak téged, ők az ártatlanság galambjai és megindító hangon nótázzák : Mi van ma, mi van ma ? Piros pünkösd napja. Az élet viszontagságos, az ember bánatra született a földön. Ám azért egy-két csapás, avagy balsiker esetén ne zsugorodjunk össze, megújuló hittel, bizva-bizva, a remények feszülő Veszteségét, Vagyonát! De elfeledve jajt és könnyet, Vándorbotot fog, szíve könnyebb, Mert olvasván a drága főket, Mind, mind együtt találja őket! Hangok az éjszakában. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. — A levegő tele volt átható illattal, az égboltozat fényes csillagokkal és a fiatal ember édes boldogsággal. Hát miről is beszélt volna nekem egyébről? Valami szerény hivatala van a megyénél, takarékossággal megél belőle két ember. Aztán nagyon szereti a leányt, a farsangban ismerkőztek meg s ugy lehet, nemsokára megtartják az esküvöt; tegnap dőlt el a sor, im, a vékony kis gyűrű. Szegény, naiv fiatal ember, hát van-e ennél egyszerűbb, kopottabb történet a világon?! S mégis mennyit tudott nekem erről beszélni. Pedig alig hogy ismerjük egymást; együtt kosztolunk két utczával odébb, meg együtt boszankodunk, ha kozmás az étel s a közös szerencsétlenségben néha van egy vigasztaló szavunk egymáshoz. Ennyi az egész. Hanem azért mégis csatlakozott hozzám a sarkon, mikor találkoztunk. Láttam, mint sugárzik az arcza, mint örül a lelke, hogy végre talált valakit, aki elhallgatja, ha kell, akár éjfélig is az ő nagy boldogságának a történetét. vitorlájával indítsuk már-már elmerülő sajkánkat, s e nap, a mely vigadozásunkra adatott, találjon meg meleg érzései között és emeljük felebaráti szeretettel embertársainkat kebelünkre ezen a szép tavaszí ünnepen. Tűzoltó jubileum. Esztergom, máj. 12. Az esztergfom kir. városi önkéntes tűzoltó-egylet gyönyörű szép május pünkösd hétfőjén jubileumot tart. Örömünnepét annak, hogy inmáron egy hosszú negyedszázadon át buzgón és odaadással teljesítette közhasznú tisztét. Ezen a jubileumon bontja ki egyúttal az egylet új zászlaját Vaszary Kolos, Magyarország bíboros herczegérseke szenteli fel azt, és veri be nyelébe az első arany szeget.. Es az egylet örömünnepére összesereglenek a környék rokon társulatai. Eihozzák bajtársi kézszoritásukat^ meleg jókivánataikat. Fogadjuk őket mi is kollegiális szeretettel. Ez a huszonötéves jubileum többet jelent aféle kis vidéki egyesületecskék ártatlan ünnepesdi-játékánál. Jelenti azt, hogy mégis csak van köztünk összetartás — néha, hogy tudunk hevülni nemesebb ideákért, anélkül, hogy abból anyagi hasznunk lenne. A tűzoltó egyesület mind közhasznú, intézmény, a létező egyesüAz Erzsébet-tér sötét gesztenyefái szelíden Összesúgtak, mert ki tudná megmondani, hány mását lestek már ők el e históriának. Hiszen tán szerelmes úrfiak, szerelmes kisasszonykák számára teremtődött ez a virágos üde oázis a profán város közepébe; hiszen tán a romantikus lelkek aziluma ez a virágtelep, melynek minden talpalatnyi teréhez annyi dévaj szeretkezés édes emléke fűződik. S mig a párok egymáshoz simulva siklottak el mellettünk, a fiatal ember csak tovább festegette zavartalanul, szeretettel a jövendőnek képeit. Minek fűzzem a szót, hiszen tudják már, ö idealista volt, mint minden szerelmes ember, csupa derült, ragyogó szint használt. Azután elváltunk. Mikor hazamentem, ugy láttam, mintha a csillagok még fényesebben ragyognának fönn az égen. Gondolataim pedig egyre visszatértek a kis fészekhez, melyről az imént annyi szépet hallottam. El is aludtam már s még mindig ott lebegett előttem a képe. Egyszerre óriási csattanás riasztott föl. Mintha valami titáni had robogna végig a földi mindenségen, kegyetlen vad vihar dúlt künn az éjszakában. A csillagok eltűntek, de a szuroksötétség egy-egy pillanatra lángtengerré változott a lecsapó villám fényétől. Istenitélet volt az. És én hallottam a keresztül-kasul czikázó villámok földrengetö bömbölését, hallottam a szakadó zápor zuhogását, ablaküvegek csörömpölését, de hallottam Az Esztergom és Vidéke tárczája.