Esztergom és Vidéke, 1893

1893-12-27 / 116.szám

veszne kárba és idővel ezekből oly embereket lehetne nevelni, akik vágyódnának az ismeretek után, akik egy alapítandó népkönyvtárnak hasznát tudnák venni. Addig is pedig, mig ily formán oly egyéneket lehetne nevelni, akik az olvasásra önkényt ráadnák magukat és képesek is volnának a könyvtári napibiztos felvilágosításai és útbaigazításai mellett az olvasottakat megérteni, annak hasznát venni, a polgári olvasókör bevonásával, vagy épen annak mellőzésével valamelyik iskolai helyiségben a felnőttek számára vasárnap délutánonként közérdekű felolvasásokat lehetne rendezni, amelyek sorát a tanügygyei foglalkozó férfiakból álló s e czélra alakult bizottság határozná meg. Ezen felolvasások, illetve szabad előadások megtartása sem ütköznék nehézségbe. Bármily téren mozognának is azok, városunkban minden egyes szakba vágó előadásra akadna akárhány oly férfiú, a ki annak megtartására szívesen vállalkoznék. Tanféríiaink közül akárhány szívesen vállalkoznék földrajzzal kapcsolatos történelmi előadásokra, amelyek, mint érdekesek, hozzászoktatnák a népet azok látogatására, a mikor azután megkezdődhetnének a gyakorlati életben szükséges dolgokra vonatkozó felolvasások. Ezek között első helyen állanak az egészség fen tartására, a gyermekek ápolására s különösen az uralkodó járványok előjeleinek felismerésére, azok terjedésének meggátlására vonatkozó teendők ismertetése. Ez lényegesen előmozdítaná közegészségügyünk javulását, mert a szülő nem várna napokig, hogy majd csak jobban lesz a gyermek, nem kísérletezne javasasszony készítette kotyvalékokkal, hanem felismerve, vagy legalább majd csak a kis Jézuska kezéhez jut a levél — gondolta magában a vén hivatalnok. És a szivével gondolta. IV. Három nap múlva a külső városi pinczelakásban nagy boldogság tündökölt. Daliás huszár bácsi érkezett s kereste a nyomorgó famíliát a föld alatt. Karácsonyfa volt a kezében. Uj ruha a karján és nagy pecsétes levél az ujjai közt. A kis Bandinak majd meghasadt a szive örömében. Sirva nézett a bánatos mamára és ujjongva integetett a betegeknek. A huszár bácsi alig bírt megmenekülni a gyerekek öleléseitől. Végre megszabadult és igy szólott: . — Ki irta közületek azt a bizonyos levelet a kis Jézuskának? Bandika fölemelte a két ujját, mint mikor nagyon jól tudja a leczkéjét. — Hát akkor itt van felelet is. A A kis Jézuska megkapta a leveledet s azt irja, hogy ha tovább is jók maradtok, mindig fog rólatok és mamátokról gondoskodni. Azzal elment. A boldog család most sem tudja, hogy ki volt a Jézuska levélhordója. Csak azt tudja, hogy a legnagyobb szegénységben legtávolabb állanak az emberek s legközelebb van az Isten. A kis Jézuska levele óta Laji is, Anti is meggyógyult s a szegény mosónő az uj ruhában legelőször is a templomba ment, hogy a karácsonyi áldást szive szerint megköszönhesse. észlelve a veszélyes baj tüneteit, azonnal orvosi segélyt venne igénybe. Gazdasági téren is elő lehetne a nép javát mozdítani szakszerű előadásokkal, a fiiloxera pusztítása folytán nyújtandó kedvezmények s az azok igénybe vétele czéljából szükséges lépések ismertetésével, aminek kapcsán a különböző adónemek és azok számítási módjával, a túlságosan kirótt adók leírása végett teendő lépésekkel is meg lehetne ismertetni a népet, ami mellett az adózás nem épen kellemes kötelességének szükségszerűségét is bele lehetne vonni az előadások keretébe. Mindezzel sok tévhitet és balfelfogást lehetne kiirtani a népből és sok károsodástól, ami tudatlansága révén éri, megmenteni. De az illető hivatalok s hivatalnokok is számos zaklatástól lennének megóva, nagy elfoglaltságuk mellett nem kellene órákat tölteni czéltalanul egyes felek eredményre nem vezető felvilágosításával, mert képzelt sérelmekkel nem alkalmatlankodnának, valóságos sérelem esetén pedig szakemberhez fordulnának, a ki hivatalos uton keresné az orvoslást. Aki, vagy akik Jókai ünneplése alkalmával ily czélok valósítását tűznék ki és tennék meg a szükségeseket azon czélok megvalósítására, azok méltóan ünnepelnék a Jókai személyében ünnepelt eszmét, és önmaguknak is maradandó emléket emelnének, és a nép háláját s mindenkinek elismerését vívnák ki. "CSARNOK. Éva aeterna. Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. Irta: Szabó László Czudar, gyalázatos, ködös idő volt odakünn; egész nap otthon gunnyasztottam miatta. Estefelé végre nagynehezen rávettem magam, hogy kimenjek a csokoládénemu piszkos latyakba. Elvégre is szükségem volt a mozgásra és szabadulni óhajtottam valahogyan nyomott kedélyemtől. A síkos aszfalton, ahogy leértem, épp akkor gyúltak ki a gázlángok, a miktől olyan titokzatosan derengett az a nehezen szálló sürü pára. Öt lépésnyire sem láttam benne határozottan, mégis neki vágtam, sőt kedvemre, mondhatnám, mohón szeltem utczáról-utczára véges-végig. Olyan czéltalan, inkább ösztönszerű bolygás volt az, amikor az ember alig gondolkozik. Egyszer csak, amint a suhanó árnyak mindegyre imbolyogtak körülem a bizonytalanul foszforeszkáló légies maszszában végtelen változatosságban szülemlő és muló kontúrjaikkal bizzar játékot űzve, valami öseredeti bibliai hangulat szakadt reám a maga idegenszerű, artikulálatlan érzéseivel. Mintha csak szédületes gyorsasággal messze-messze viszszaszálltam volna sok ezer évek ködös homályos misztériumaiba, a forrongó formátlan chaoszba, az elementumok, a tüz és viz harczába . . . Ah, a földteke vajúdása, a genesis világa, a hatalmas geológiai evolucziók megdöbbentő korszaka volt az. Köröskörül tompa dübörgés, delejes kisugárzás, kavargó párák villamos sistergése, rettenetes állatok, hüllők, plesiosaurusok; sár, tüz, viz és a vizek felett az örök teremtőerő, csittitó, békítő lebegése . . . De im, a szellő kél valahol, oszlanak a párák, a homály enged, ragyogó hajnal pirkad és lassan-lassan ideális derűben úszik az édes boldogságos tájék. Az enyhe fuvalomra fényes levelű páfrányok bólogatnak, nagyszirmú virágok nyílnak, fürge állatok szőkéinek, csácsogó források bugyognak és a középen a harmatgyöngyös, bársonyos pázsiton fű, fa, virág szerelmes illatát mámorosan szívja magába az első ember az ö káprázatosan remekszép asszonyával együtt. És . . és ettek a tiltott fának gyümölcséből. Mert ha ezer halálnak halálával halnak, akkor is elbódul az a férfi a tüzvérü, észbontó asszony csábos hívására. Hiszen nem volt köböl. Vége. Dörgés hallatszott, felhangzott az ösátok s az ember eszét, paradicsomát mindenét elveszité a csábos esztelen asszonyi állatnak miatta. * * * A zörgésre föleszméltem. Hát látom, hogy a Central előtt vagyok és az óriási tükörüveg mögött ugyancsak kopogat valaki felém. Nem kellett soká gondolkoznom, karakterisztikus mokány vidéki dzsentri arczára rögtön ráismertem. Szegheö Bandi volt, az én régi kenyeres pajtásom. Persze, hogy beljebb kerültem sőt Bandinak határozottan megörültem. Most már bizonyos voltam benne, hogy a veszni indult napot legalább is tűrhetően fogjuk befejezni. Bandi is igy gondolkozhatott. — Csakhogy már egy ismerősöm, szólt kitörő enthuziazmussal kezét nyújtva. — Hát te az égből pottyansz egyszerre a régi tanyára, kérdem kíváncsian. — Nem az, csak Somogybó'. — Tudod-e pajtás, hogy száz esztendeje nem láttalak már I — Azaz: minusz kilenczvennyolcz. Szóra szó következett, Bandinak csillogott a szeme a konyaktól, éppen beszélő kedvében volt. A mi két év óta összegyűlt benne, azzal mind elöhuzakodott. Nagyon sajnálta, hogy itt kellett hagynia ezt a könnyű, szilaj fővárosi életet. Nekem eszembe jutott kérdezősködni a Ledényi Pista felöl. Az is somogyi ember. Bandi láthatólag elborult. A Ledényi Pista, szólt szánakozó hangon, annak szegénynek befellegzett. E hirre nem voltam elkészülve. Bandi kiolvasta a szemből a kíváncsiságot; rendelt még konyakot s közben elmondta a Pista baját. * Hát emlékszel-t még, kezdé, micsoda furórékat csinált Pista ugy két esztendeje, valahányszor végig sétált a vácziutczán azzal a tűzszemü remek leánynyal. Nó, hogy az ördögbe ne I Istenemre, remek teremtés volt, mintha csak egyenest a Olymposzról jött volna az aszfaltra vendégszerepelni. Aztán volt ízlése, tudott öltözködni, akár egy nizzai kaczér márkinö. Természetesen, irigykedtünk, bolond szerencséje van a Pistának. Aztán szerfelett érdekelt a dolog, a leány nem volt a soczietásból, kezdtük firtatni a regényt. Hanem nehezen ment, a Pista néhány nap alatt tökéletesen beleszédült a tüzes szemekbe és mindenkit leszurással fenyegetett. Hiszen tudod, hogy járt a kis Berkovics Tádé. Calderóni előtt végig monoklizta a leányt, hát olyan nyaklevest kapott, hogy egy hétig ingyen harangoztak a fülében. Ráadásul a koponyájára még egy mesteri vágást, hogy meg ne sántuljon. No, hanem anynyit mégis megtudtam, hogy a leányt Leontinenek hívják; a vezetékneve mellékes, valami német hangzású, a német szóba pedig beletörik az én szittya nyelvem, hát meg sem jegyeztem. Aztán lassankint kiszimatoltam azt is, hogy jutott Pista a leányhoz. Érdekes dolog ez, fiú, hallgasd csak. Pista abban az időben többnyire otthon tartózkodott. A szomszéd kasznárék Miczikéjét pedig hazahozták a zárdából. Helyes kis szőke czicza lett belőle. Azután a Miczikének meg a Pistának is van egy tuczat tanteja, nénérnasszonya meg tudom is én, mije. Ezek addig-addig szirtek ö'sze a levet, a mig ki nem sütötték, hogy a Pista és M czike egymásnak teremtődtek, hadd pártolják hát egymást az élet utain. Száz szónak egy a vége, a Pista gyerek valahogyan hajlott a szóra; elvégre is, mint mondám, Micziké helyes kis czicza volt, a kivel egészen okosan el lehetett játszani. A rokonság minden előkészületet megtett már az eljegyzésre, csupán a Pistának kellett még a jegyajándékot beszerezni. E czélból feljött a fővárosba, megszerezte a megszerzendőket s estére elment az operába. Azt hiszem, a Hugonottákat adták, különben ez is mellékes, mert a Pista nem hallott, nem látott belőle semmit. Kíváncsi volt az uj Valois Margitra, roppant reklámot csaptad a lapok neki. Hát amint előkészíti a látcsövét, látja ám, hogy a szomszédnője leejti a csokrát. Természetesen Marechal-Niel vagy legalább is Bourbon-rózsák lehettek, a mint azt minden valamire való novelletteben r.tegolvashatod. Érdemes volt fölemelni. No hát a Pista fölemelte. A szép szomszéd hálásan mosolygott és hogyan, hogyan nem, addig mosolygott, mig a Pista szépen visszarakta tokjába a látcsövet és meg volt fogva. Énekelhetett már miatta Vaiois Margit, kivághatta a magas c-t Broulik, exczellálhatott a balett, többé nem tudta, mi történik a színpadon. Előadás utánig annyira jutottak, hogy engedelmet kért Leontine atyjától a hazakisérhetésre. Két hét múlva pedig a jegyajándékot Miczike helyett Leontine kapta meg. Szegény Miczike! egy kicsit uesperált, egy kicsit érzelgett, aztán hozzáment az uradalmi ispánhoz. Azt mondják, elég jól élnek és már nagyban reménykednek a — gótyában. A tanteok pedig, mit tehettek egye^ bet, hajba kaptak. Itt Bandi szünetet tartott, mialatt a pinczér ujabb konyákat hozott. De már most átmegyünk a történet sötétebb oldalára, folytatta újra Bandi. Pista tehát hazavitte asszonynak Leontinet, körülbelül engem is akkor hívtak haza. Az öregemet nagyon megtámadta a köszvény, szüksége volt valakire, a ki a gazdaságban rendet tartson. Hej, pedig de nehezemre esett innen elszakadnom. Közel laktunk egymáshoz s igy többször átmentem a Pistáékhoz. Akkor kezdtem kiismerni azt az asszonyt, ha ugyan egy asszonyt egyáltalán ki lehet ismerni. Egy cseppet sem csodálkoztam, hogy a Pistát ugy el bolondította. Varázs lakozott annak minden porczikájában, észvesztő csáb minden mozdulatában. Ah, fiu, ilyennek egy szerelmes, mámoros ölelése I . . Elég az ahhoz, a menyecske szép, temperamentumos volt és szerette a társaságot, mint minden városból szakadt asszony. Mi sem természetesebb hát, mint hogy az őszi vadászatokon Pistánál tartottuk a főhadiszállást. Tudod, kerül olyankor vendég, mint a polyva, innenonnan, a megyéről, a fővárosból, a menynyi csak kell. Persze többnyire csak koczavadászok, a kik tömérdek puskaport fogyasztanak és a nyul helyett a vizslát lövik meg. Akadt a kompániában egy ulánus főhadnagy is, a százada a szomszéd faluban feküdt akkor éppen. Szép sugár legény volt, abból a fajtából, a melyik ellenállhatlan a nők szerint. De mi is szerettük, mert gáncs és félelem nélküli gyerek volt és hamar közénk szokott. No, az asszony körül kissé tán többet forgolódott, mindazonáltal az illendőség határán sosem lépett túl. Az ördög hitte volna, hogy hiba van a kréta kürül. Valamelyik nap ugy terveztük, hogy a mi pinczénkben egy kis vadászlakomát csapunk. Ott volt a Pista is. Tudod, nálunk ilyenkor mi a divat? Inni kell, ha törik, ha szakad. Hát én szép sikerrel forszíroztam a dolgot. Legelsöbben Berkovics Taddus adta be a derekát, azután a többi. Csak Pistával nem birtam meg Miskovszky val, a föhadnagygyal. Pistát még értettem, ö fiatal házas tartózkodnia kell, hanem, hogy a lengyelt mi lelte, nem tudtam magamnak megmagyarázni. Boszantott nagyon, máskor versenyt ivott velünk s most egyszerre megköti magát. Mikor már az egész kompániát az asztal alá ittuk s csupán mi négyen maradtunk rendületlenül: Pista, Miskovszky, én, meg a gimnazista öcsém — a ki ugyan szívesen berúgott volna, ha engedem — csak feláll Miskovszky és szabadkozik. Neki mennie kell, mert holnap jön az ezredes inspicziálni. — A manó vigye az ezredesed I mondom neki, csak le nem ütteti a fejed. — Azt nem, mondja ő, hanem a husz napí szoba árístom sem éppen kis Míska. Szóval, nem lehetett kapaczitálni. Magára vette köpönyegét, lóra ült és elvágtatott. Mikor visszamentünk a többiekhez, az öcsém egy összegyürött papírszeletet mutatott nekünk. Azt mondta, a főhadnagy úr köpenyéből hullott kí. Rá volt írva szép vékonyas asszonyi vonásokkal: Miskovszkynak. Pista átvette, megnézte, hirtelen ki-