Esztergom és Vidéke, 1893

1893-12-01 / 105.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE i — -j VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. { . P í Megjelenik hetenként háromszor: \ —— Hirdetések: I | szerdán, pénteken és Vasárnap. J Szerkesztőség és kiadóhivatal, j K1T

l^s^^^Séiís^

0S

2

Ó

m^ír!°*

Któl I f Előfizetési ár: f hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos f Bélyegdij 30 kr. | | Egész évre 8 frt — kr. | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és f M?

gán lirdetések négyzet oentú^áiereik*, Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. | ^ Fél évre 4 „ — „ ? reklamálásuk küldendők: ^ Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt i frt 20 kr. 5—10-szeri hirdetésnél ? ^ Nedved évre 2 • ?

10 °'

0 2O

*

SZ0rmál *5

0 I 0

. e

gy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli > | Egfhónapra '. *. '. ! '. '. - ,V 70 ,V | Duna-UtCZa $1. Szám (Tóth-ház). j (78*or)

M

o

|oi

^^a(^

rJ

^

|o engedmény

. I Egyes szám ára — „ 8 „ | | <-®- Nyilttér sora 20 kr. —®+ | iemmvw****^^ 32. telefonszám. í*****™*^ Reíormocska. Esztergom, nov. 30. (F.) Annyi sok a reformer a mi áldott magyar országunkban, hogy Arany János hires költeményének, a « Magyar Misi»-nek bekezdő sorait bátran igy módosithatnók: «Annyi a reformer köztünk, hogy fele se kék J» Valamint a sok tudós között jó is, rossz is akad, úgy reformereink között is ki jó, ki rossz. Hajhásszák sokan a változásokra irányuló törekvéseket derüre-borura, mégis tagadhatlan az, amit Petőfi Sándor énekelt a tanítókról: «Van biz ott a sok rossz között, van biz ottan jó is!» Az a reform, a melyet mi épp most vagyunk megpendíteni akaróban, bizonyára ép annyira elodázhatatlan, a mennyire könnyű a megvalósítása. Járványunk van bővösen elég, csak úgy nyögünk beléjök, csak úgy haldosnak tőlök egyre-másra legszeretettebb rokonaink, legdrágább munkaerőink. Mi kell a járvány mellé? Járványkórház I De bezzeg az nincs! «Na hát, ha nincs építeni kell!» —hangzik a válasz mindenki ajakán. Hova vigyük azokat a betegeinket, a kiket a járványos betegségek siető szele megcsapott, lábáról levert, ágyba teritett? Talán ott hagyjuk őket a családban ? Igen, ha minden családnak volna nagy lakása, a hol a veszedelmes kór eleven fészke elkülöníthető a többiek érintkezésétől : akkor ápolhatnák, gyógyíttathatnák betegeiket odahaza. Hányan vannak ám azok, akik ilyen óriási fényűzést megengedhetnek maguknak? Bizony, kevés az ilyen jómódúak száma. Az emberek nagy többsége — hisz ezt a tényt már nem is kell emlegetni, minden elemista gyerek tudja — szegény; az emberek nagy többsége Örül, ha egy-egy szobácskát berendezhet magának és családjának nem is éppen kényelmesen, de legalább különös kényelmetlenség nélkül. Mit tegyen az ilyen úradta holt szegénye, ha fiacskáját valami járványos téli ördögkövete valami furfangos, titkos úton fogékonynyá teszi a kora meghalásra ? hová vigye kis nyomorult porontyát ? Akár odahaza tartja, akár a kórházba viszi, ha ugyan befogadják a kórházba : egyre megy; odahaza az egészjségesekre nézve kész veszedelem, a kórházban pedig azokra nézve, a kiknek már van egyéb nyavalyájuk. A szent isten szent szerelmére, mikor fogunk már érvényesíteni is emberszeretetet ? vagy dehogy is emberszeretet, — hiszen az csupán okos önzés volna, ha tennénk arról a rettentő elmaradottságról, mely — százszor sajnos ! nem is viszonylagos elmaradottsága Esztergomnak, hanem absolut elmaradottsága, a mennyiben ílyes állapot van áldott hazánk legtöbb városában, még sok népes, gazdag városában is. Na hát, tegyünk eleget a józan önzés régi és hangos követelésének: építsünk egy kicsi házat azok számára, a kik járványos betegségben siníődvén, megfertőzik az egészségeseket. Kis város vagyunk, — elég, ha két-három szobás járvány-kórházt emelünk. Csak elbírunk talán egy avval járó kicsike költséget. Avagy talán jobban esik örökös rettegésben élni? „Rajta lelke!* — ugyebár ? tereferékben nyilvánul és sínylődik. Közügyeink iránt nincs akkora érzék, mint kellene. Keleti fatalizmussal nézzük, mint közállapotaink alakulnak, indulnak és elintéztetnek. Még átlag csak egy kis sereg ostromolja szívós kitartással a közélet fórumát: az a kis sereg, melyet strébereknek, kapaszkodóknak nevez a közforgalom. Polgári önkénytes és ideális munkát alig kereshetünk, mert vagy a demagógiát szolgálják (persze szájjal) a t. szónok urak, vagy a saját érdekeiket. Legtöbbször azonban semmit és senkit. És ez a baj. A közügy asztalánál határoznak rólunknélkülünk, rendesen nem ínyünkre. Ebből teremnek ki a kávéházi és malom alatti sérelmi viták és rekriminácziók. A duzzogó férfiú pedig a sérelmi vitából arra a hamis következtetésre jut, hogy a közügyet nem érdemes szolgálni, a hol ilyen hirtelen határozatok teremhetnek. Nagy igazságtalanság volna azt mondani, hogy a ki a polgári bizalom és megtiszteltetésnek ezt a nobile officiumát elfogadta: egyáltalában érzéketlen lenne. Szó sincs róla! Van az ő alkotmányos kötelességteljesitésében egy időpont, melyben alkotmányos jussát törik vagy szakad, de hűséggel gyakorolja; ugyanis, ha választás van repertoáron. De mihelyest leszavazott siet az első vonattal, vagy kocsiszerrel Közügyeink gyakorlati téren. Nálunk is, meg másutt is az az általános tapasztalat, hogy közéletünk kávéházi és malom alatti politikai Az Esztergom és íilto tárczája. Búcsú egy megvakult barátomtól. Egyet ver, másat áld a Teremtő keze! Sokszor azt áldod meg, ki sokat vétkeze, S ki a becsületben izzadott, fáradott, Avval érezteted nagy Isten haragod ! Szétágazik útja szét a boldogságnak Ritkán találkoznak, akik rajta járnak. De kik a balsorsban az osztályrészesek Kell hogy együtt fájjon, együtt kőnyezzenek ! Te, kit a Teremtő szintén megvert, szegény, Jér, nyugodj még egyszer barátod kebelén, Erezzed melegét, halld dobbanásait, S aztán Isten veled !... utunk elágazik ...* Balra megyek én, hol a lét viharja dul. Küldeni... vérzeni,.. kétségb'esve, vadul; Te jobbra távozol s mégis óh látom én, Ha küzdeni nem, - de vérxeni fogsz szegény! Isten veled Gyulám, vedd hucsucsókomat, Induljunk a merre sors keze mutat, S ha fáj is az nekünk, hogy igy elszakadánk, Tudd meg a nagy Isten kegyelme vár reánk ! És ha nem kegyelmez s csak arra születtünk, Hogy sújtó ostorát csóválja felettünk; Nyugodj meg akkor is, hiszen a sziv birja, S hürja ha elszakadt — jó hely lesi a sirba! Torbágyi. A szőke Marianne. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárczája. — Gyönyörű szép volt és milyen kaczér! Magas, karcsú alak, ragyogó kék szemek, iczi-piczi csókra álló száj, aranyszőke göndör haj és hozzájuk vig mulatni vágyó, nevető kedély. Az Andrássy-uton találkoztam vele először. Mint valami szellem suhant el mellettem, nem láttam belőle semmit szép termetén kivül, de éreztem azt a bóditó illatot, a mely azóta annyiszor kábított el. Mintegy magamon kivül követtem. Sietve hátra nem tekintve, könnyedén ment elöl; befordult egy mellékutczába, egy csendes, földszintes ház előtt állott meg. Az ajtó zárva volt, csengetnie kellett; ezalatt utolértem. Lépteim zajára visszatekintett; avval az átható, pajkos pillantással mért végig, a mely rám oly édes benyomást tett. Meg akartam szólítani; de miért; — haboztam; ezalatt kinyílt az ajtó, és ő könnyed lépteivel, avval a tánczoló járásával eltűnt azon. Azután hosszú ideig nem láttam, pedig de sokszor mentem el az ő csendes kis házuk mellett; ugy vágytam viszont látni öt, ugy óhajtottam vele találkozni, hogy ismét érezhessem azt a bóditó illatot, hogy ismét láthassam azt a pajkos mosolyt . . . Csúnya ködös idő volt. A szép Andrássy-uton alig tiz lépésre látni; a sápadtan pislogó gázlámpák alig világítottak be két-három négyszögméternyi területet. Az emberen önkényt rossz hangulat vett erőt. Szomorú gondolatokba merülve támolyogtam a puszta, üres sétányon; eszembe jutott egész örömtelen ifjúságom, szüleimet nem ismertem, szigorú, büszke nagyatyám nevelt fel. Több keserűséget kellett elnyelnem, mint élelmet. Már rég el akartam hagyni őseim hajlékát, ha va* laki, egy gyöngéd, édes, szerető lény vissza nem tartóztatott volna. Egy szép, szőke, vidám kis leány; mindenki ugy hivta: a szőke Marianne. A kapusunknak kis leánykája volt ö, mindenkinek kedvencze; én is nagyon rokonszenvez tem vele és engem különösen szeretett. Ha nagyatyám kiment a mezőre a munkások után nézni, bejött hozzám, az ő Béla bácsijához, leült mellém, ölembe hajtá szép szőke fejét, engedte simogatni bársonyos haját és hallgatta az én terveimet oly komolyan, oly figyelmesen, mintha attól függne boldogsága, élete. Csak a midőn arról beszéltem neki, hogy milyen nagy ember leszek én, hogy mennyire boldogok leszünk mi akkor, ö mint az én kis feleségem, csak akkor ugrott fel vidáman, s pajkosan a nyakamba borulva, csókkal zárta le szájamat : — Nem, abból nem lesz semmi. Igaza volt, nem is lett soha. Nagyatyám papnak szánt, de én borzadtam még a gondolattól is. A szeminárium szük falai között tölteni el ifjúságom éveit, majd később a zárda rejtekében egész életemet ; e gondolat egyenlő volt előttem akkor a halál gondolatával. Óh, de mért nem fogadtam meg akkor nagyatyám szavát, most boldog, talán elégedett lennék, tisztelt, szeretett atyja híveinek; mig igy küzdenem kell a borzasztó sorssal, elszenvednem a pokol Összes kínjait. Ép ily ködös, őszies este volt, a midőn utoljára beszéltem vele, a szép szőke Mariannával. Göndör haja új kék szalaggal volt átkötve, nekem még szebbnek, még vidámabbnak látszott, mint máskor bármikor. Én nagyon szomorú voltam, ép ugy mint most. A válásról beszéltem, ő kinevetett. Kértem, hogy ne feledjen el, hogy gondoljon mindig rám, hogy visszajövök, hogy akkor mi boldogok leszünk — hangos kaczajban tört ki . . . De . . . mintha most is ép oly pajkos kaczajt hallottam volna. Villámgyorsan futotta át agyamat az a gondolat, hátha ö az. Visszafordultam. Az én szép ismeretlenemet láttam egy nyalka, csinos huszárfőhadnagy oldalán. A tiszt nagyon szomorú volt, de ő vidám, pajkos. Hallottam, a mint mondta a tisztnek: — Nem, abból nem lehet semmi, nem lehetek az ön neje. Borzasztó, a mit éreztem én akkor, ha ö az, akkor még mindig szeret, rám gondol, várja, hogy visszajövök, hozzá — érte; azért utasítja el ezt az ifjút is. Remegtem a fölindulástól, az örömtől, a kéjtől. Nem tartóztathattam magamat tovább, elfogult, félénk hangon szóltam hozzá. — Marianne, szép szőke Marianneom.