Esztergom és Vidéke, 1893
1893-11-17 / 99.szám
ESZTEBGOM és VIDÉKI VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRSEKEINK KÖZLÖNYE. r-.——~— % Megjelenik hetenként l»áromszor: | J Hirdetések. I j szerdán, pénteken és Vasárnap. j Szerkesztőség és kiadóhivatal, j ?Í V *Í^^^^ Előfizetési ár: f hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos | Bélyegdij 30 kr. | f Egész évre . . . . . . 8 frt — kr. f és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és \ Magánhirdetések négyzet centiméi.rí. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. \ Félévre 4 „ — „ í reklamálások küldendők: ' í Hirdetésminimum bélyegdijjal együtt i frt 20 kr. 5—10-szeri hirdetésnél .,á t Nefrved évre 2 \ í la °\o> «—20-szonnál 15 0 | 0 , egy negyedévi (39-szer) és egy félévnéli í \ Egfhónapra \ \ \ \ \ \ - " 70 J f Duna-UtCZa 52. Szám (Tóth-ház). '! (^o^o^^,^^^),^ engedmény. I Egyes szám ára — „ 8 „ | j Nyilttór sora 20 kr. ^©-" $ w.™^^^ jp^* 32. telefonszám. *^PB w*,^.^^^^^^ Kisvárosi társadalom. Esztergom, nov. 16. (N—ő.) Avval a lappáliával kell kezdenem, hogy a kisvárosi társadalom nem nagyvárosi társadalom. És ez nem is olyan együgyűség, a milyennek látszik. A provincziáíis élet nem kicsinyítve mutatja a fővárosok képét, hanem valami sajátságos kezdetlegességben. Már maga a külső más, mert bár minden magyar város többékevésbbé testvér, mégis nemcsak nagyságra különböző egymástól, hanem fejlődési fokra is. A kisvárosnak nincs meg a maga kereskedő-negyede, mágnásfertálya, utczái, a hol a polgárság lakik, és künn a gyártelepek, raktárak, kaszárnyák, — hanem együtt, közvetlen közelben és rendszer nélkül birja mindazt, mi kezdetleges életéhez szükséges. Esztergomban a főtéren van a városház, a városi adminisztráczió góczpontja, mindjárt mellette a gabonapiacz; együtt lakik itt értelmiség, polgárság, munkások. Uj kaDalok. Ha Ha elnézem csöndes estén A csillagos eget, Azt hiszem, hogy te is ott vagy, S beszélgetők veled. Te mosolyogsz, lelked derült, Bennem sír a bánat.. . Sírásomra, bánatomra Enyhe szeltS támad. Tudja isten mi van azon: Sírnom kell ha látlak.. . k Nézem, nézem a csillagot S könnyek között áldlak. Bartos Gyula. ablakomnál. Ablakomnál csöndes sírás Hallatszik, Ki-kinézek, ki az aki Nem alszik ? A teli hold beragyogja Az éjet.... Barna babám mi baj tőrtént Ma véled ? Miért sírsz n bús szellővel Egyeiül? Nézz szemembe, tán a lelked Kiderül? Rám sem tekint.. . zokogás a Felelőt, Fáj a szívé, beszélnie Nem lehet. László Rózsi, szárnyáját sem a városon kívülre, hanem a legélénkebb forgalmú utczára építik. Azért nem mondhatjuk, hogy ez igy helytelenül van. Épen ez a kedélyes egymásmellettiség közrehat arra, hogy közelebb .legyenek az emberek egymáshoz. A társas érintkezés könnyebb ezért, azután mert kevesen is vagyunk. Figyelmünk kevés ismerősünk közt oszlik meg, de ezeket aztán jól ismerjük. Budapesten évekig lakik valaki egy nagy bérház negyedik emeletén, s a harmadik évben tudja csak meg, hogy kicsoda, micsoda a szomszédja. Ha valaki meghal ugyanazon házban, látják ugyan az entreprise des pompes funébres kocsiját, de azt ritkán jut eszükbe megkérdezni, ki volt a megboldogult. Kis városban egy halálozás nagy esemény. Nincs szükség,* Tiogy a helyi lapok közöljék e gyászhírt, másnap tudja az egész város. Egészen ízlés dolga, ki mit szeret: a nagyvárost-e, vagy a kicsinyt. Nem szeret törődni a más bajával, s Örül, ha neki békét hagyBeteg szerelem. Novelette, — Az »Eszergom és Vidéke« eredeti tárczája. — Irtózom tőlük és mégis kívánom azokat a halaványképü fekete asszonyokat, akik aczélszürke szemeikkel úgy tudnak nézni az emberre, hogy minden csepp vér lobogó tűzre válik bennem. Akiknek egy mosolya merő kívánság s a tekintetük olyan, mint az Azráké, akik meg tudtak halni azért, mert szerettek. Vágyom kívánatos karjaiknak egy Ölelését és buja ajkaiknak egy csókját, vágyom lihegő kebleiken az élvezetteljes, fekete halált. Valami csendesebb téboly lehet ez a meddő vágyakozás, valami lázféle, ami korán elszáritja, kisorvasztja az idegeket, ha vasból voltak volna is azok . . . I. Én soha se tudtam róla többet, mint azt, hogy Kornéliának hittak. Nagy, sötét, büszke lány volt: éppen olyan kopott, éppen olyan ügyetlen, mint a többi varrónő, akikkel együtt dolgozott a nagy divatáruházban. A többinek igen jól esett, ha az ember rájuk nézett és határozottan örültek, ha valami üres bókot mondtam nekik, vagy szemtelen hízelgéssel közeledtem feléjük. Egyik apró kokott forma szőke leány pedig szerelmes levelet is irt, mikor egy estén fonnyadt, utálatos Marechal-rozsát adtam neki. Mind közönséges, üres szivü leány volt, amilyen száz nagyvárosi leány közül kilenczvenkilencz szokott lenni. De Kornélia eredetibb volt amazoknál, voltak érzései, voltak vágyai és volt szive is. Unatkozó fiatalember ráér a dolga felöl kalandok után mászkálni és ha sok | alkalma, kapupénze, meg postabélyegje jvan, agyonüthet sok kellemetlen órát nak, vagy pedig Pry Pálkodik nagy szenvedéllyel. A nagyváros nyüzsgő hangyaboly. Laza összefüggése az individuumoknak és harcz a mindennapi kenyérért. Valóságos tolongás, közönyös birkózók egymás mellett, a könyök küzdelme jogaiért. Vannak kik ezt a harezot szerétik. Mások szerényebb külső viszonyok közt, kisvárosi üde levegőben, alacsony, tiszta házak közt, a családi élet boldog körében érzik jól magukat. Egyátalán nem kell gondolnunk, hogy* egyedül üdvözítő az a törekvés, hogy századunk egy-egy ország minden szellemi és anyagi erejét, lakosságát középpontokba összezsúfolni törekszik. / ... Egy ország lakóinak mathernatÍRai elosztása az volna, hogy egyenlő számú ember lakjék, egymástól csekély távolságban fekvő helyeken. De ez kivihetetlen. Megindult tehát a vándorlás a nagy centrumok felé ? itt tömörülnek, szinte megfulladnak az emberek egymás hátán. Itt terem unatkozó, csinos grízeitekkel. És a grizettek egy kicsit csinosak, egy kicsit buták, de néha a füzö alatt szivre is akad az ember . . . Aztán hamar unalmas lesz az egész; a grizett kezd követelő — s ami teljesen ostobaság — féltékeny lenni, meg az ember sajnálja az< idejét és a kapupénzt. Ott találkoztam a lépcsőházban Kornéliával. Fakó, zöldes atlasz derék (amely valaha fekete lehetett) simult termetére, a szoknyájára már nem is emlékszem, piros volt-e, vagy milyen, hanem még ma is előttem van, amint rám villámlott az a tüzes, sóvár szempár; igy nézhettek valaha az Aspasíák . . . Bele tekintett a lelkembe Kornélia, egészen a vesémig hatolt a nézése. Nem akarok túlságos banális lenni, de egészen megbűvölt ez a tekintet. Mintha hivott volna a nézésével az a magas, fekete leány . . . Az ember, ha tenni akar,, vagy akarni óhajt valamit: határozottan, vagy ha ugy tetszik, szemtelenül lép föl és van abban a szemtelenségben valami biztosság, valami erőteljes vonás, ami vonz és rokonszenvet ébreszt. Én is igy tettem. Megszólítottam. — Jó estét kisasszony. Az a gőgös, halavány leány végignézett rajtam úgy, hogy egyszerre elvesztettem magam alól minden biztosságot, minden invencziót. — Honnan ismer? — Mindennap látom. Ilyen nagyon szép hölgy nem kerülheti ki élő ember figyelmét. Nem bírtam tovább, meg kellett szólítanom. — De miért néz éppen engem ön, hisz vagyunk itt húszan is? — Mert kegyed sokkal szebb a többinél. — Ön itt lakik? meg aztán a nagy vagyonok mellett a nyomor, a szédelgés, a prostitúció és korunk egyéb más erényei. Van bizonyos irányzat, különösen a vidéki zsurnalisztikában, amelynek alapeszméje a jelen állapotokkal való elégedetlenség. Semmi sincs jól úgy, ahogy van. Az emberek rosszak, ostobák, hanyagok, vaskalaposak, intézményeik elavultak. Egyátalán nálunk a vidék nem számit, az nulla, csak a főváros, Budapest. ... ah, az imádott Budapest! Ez Mekkája a provincziáíis zarándokoknak. Itt terem minden üdvös, jó, nemes. Szerintük a nagyvárosi lakos ember csupán, a vidéki ? vegetatív életet élő lény. Nem czélja azért e soroknak, hogy talán a mi esztergomi állapotainknak, társadalmi rendünknek tömjént gyújtson. Esztergomban is van sok kivetni való, hanem azért közélete egészséges, a társadalmi élet falai közt nagyon is tűrhető. Egyátalán fejlődésre képes vidéki város vagyunk, ezt a tények mutatják, s a ki ezt elvitatni akarná, annál bizony— Itt a tizedik szára alatt. — Annál a bankhivatalnoknál ? — Ott. — Jó éjt! Egészen szuggerált azokkal a mély nézésű nagy szemeivel, nem is vettem észre, hogy elment. Már lakásomon voltam és lámpásomat is kigyújtottam, de még mindig előttem állt a sugár, sötét leány; azt olvastam ki a nézéséből: — Hitvány legény, te elolvadnál, ha az én karjaim ölelnének. Eredj más levegőre, az én levegőm méreg volna neked; eredj, eredj — de ne szeress senkit; aztán, ha több erőd lesz, jere vissza, siess, repülj vissza hozzám ölelni, szeretkezni, meghalni. Eredj, menj, siess I II. Másnap, mint a legtöbb romantikus fiú szokta, csekély havi pénzemből szép Admiral-rózsákat vettem neki. Ott lestem a kapuban, le is jött úgy kilencz óra felé. A rózsákat elfogadta, de olyan szánakozva nézett rám, mintha azt mondta volna: — Sajnállak szegény ördög, de nem tehetek róla, hogy a véred fiatal és még egy kicsit ostoba vagy. Inkább ettél volna egyszer jó meleg vacsorát, költekeztél volna magadra inkább, mint rám .. Ám azt mondta mégis, hogy szereti a rózsákat, pedig hát csak udvariasságból sajnált meg engem és szánalomból vette el tőlem. Elkísértem nagy darabon, ott laktak a pokolban, a városerdő mellett. Szégyenlem magamat, hogy akkor milyen szentimentális legény voltam. Pihal olyan ocsmány, üres érzelgés vala az, mintha Kotzebue drámáiból szavaltam volna jeleneteket s miiyen nagyokat kaczagott rajtam az a czinikus, érzéki leány!, Az ő vérében volt a Borgiák véréAz Esztergom és Mte tárnája.
