Esztergom és Vidéke, 1893

1893-11-17 / 99.szám

ESZTERGOM és VÍDÉKE. (99. szám.) 2 bizony úgy lesz a dolog, hogy nem az esztergomi állapotok olyan nagyon rosszak, hanem az ő elkülönzött felfogása. Mert rájövünk néha, hogy Eötvösnek mégis csak igaza volt: Boldogságunk soha sem helyzetünktől, hanem annak felfogásától függ. A mit akarunk és nem akarunk. Ha a kávéház valamelyik asztalánál megállapodunk és a csevegő polgártársak találgatásainak, okoskodásainak hallgatóivá leszünk, igen sok dolog üti meg fülünket, melyet nem érdektelen megörökiteni. Hogy a több rendbeli miniszteremelő, majd buktató politikai beszédvegyüléket mellőzzük, inkább maradjunk meg saját tűzhelyünk mellett, a hol a városi imminens érdekek és követelmények üzikhajtják egymást. Legelőször is akarunk egyesülést az egész vonalon. Gyengeség és erőhiány jellemzi a régi és ujabb keletű esztergomi alkotásokat. Megunták már a különállást. A divat valami uj után sóvárog, mely uralja és megbámulja a jelent, mely ujjal dicsekszik. Az újdonság ingere lesz azon rugó, mely a városrészek egyesítésének törekvését táplálja. Ámde a nagyközönség, mely a divat hatása alatt áll, nem birja feltalálni azt a divatszabót, a kinek alkotásszeretete és készültsége magával ragadná a tömeget; vagy is nincs meg az az emberünk, a ki az egyesülés divatjának oly reklámot tudna teremteni, melynek hatása kihatna mindenkire és egyirányú törekvésre késztetne minden osztályt. Valamint a divatnak vannak elágazásai, valamint vannak, akik tüskén-bokron követik, ép úgy találkoznak annak ellenségei is, a kik minden ujitást kitartó rendszerességgel megvetnek, kigúnyolnak — ha lehet, eltipornak, azért mert új, mert haladást jelez. Ilyen czopfos, vaskalapos egyéniségek lehetnek nálunk is, a kik az egyesülés megteremtésében vagy mint viz alatt lappangó szirtek tűnnek fel, vagy mint önérdekféltő kalózok nyíltan törnek mindenre, a mi az egyesülés útját egyengetné. Az tény, hogy bői, én pedig az ifjabb Werther keserveit zokogtam el neki végig az Andrássy úton. Látta kinos vergődésemet és határozottan voltak estéi, mikor kegyes volt irántam. Néha megengedte, hogy elkísérjem egész hazáig a piszkos külvárosba, néha pedig rám parancsolt, hogy menjek haza s én mint valami hipnotizált médium vakon engedelmeskedtem neki . . . Éreztem, hogy ez a játék nem tarthat igy sokáig, mert valami komoly vége lehet neki (csodálatos, hogy mennyire fél az ember néha a komolyságtól), éreztem, hogy Kornélia nem afféle közönséges tuczat kokott akit az ember megkíván és megun, hanem valami démon, a ki eltiporja azt, aki az útjába került. Elkezdtem tanulni, azt hívén, hogy az a sok, komoly, ridegen okos dolog elvon tőle és talán némileg bölcsebben fogok gondolkodni. Két hét múlva fényesen megbuktam. Emlékszem, még a vizsgán is az ö arcza, az a diabolikus arcz kisértett és szinte hallottam czinikus kaczaját erőlködéseimen . . . Még zsongott fejembem a sok ideges, zagyva tudomány, mint valami elrontott óramű kerekének rekedt berregése ; az eszem járása is chaotikus, kuszáit, rendetlen volt. Aztán egy kicsit dühös is lettem, mert tetszik tudni, az embert nagyon bántja, igen kellemetlen, ha igazságosan bukik el. Akkor enervált idegeimtől üldözve a sutba dobtam mindent a vizsga után: elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, megyek, ahova igen sokan óhajtják az egyesülés keresztülvitelét, de azon kevesek, a kik az óhajtásnak vetőt mondanak, mégis erősebbek, mert az egyesülés mellőzésére irányuló akaratuk máig is háboritlanul érvényben áll. Hogy meddig fog ez tartani, azt majd a községek rendezéséről szóló törvény, és a megyei kikerekitést igazoló törvényhozási intézkedés fogja eldönteni. A városrészek egyesülése magával fogja ragadni a magánegyesületeknek — a melyek rokontermészetüek és egy czél felé törekvők —egyesülését is. Történtek e részben kísérletek, melyből egyik zöldágra vergődött, miglen a másik elbukott. Azon esetben, ha a városrészek eggyé olvadnak, a különválás érzete kihal a keblekből, s mintegy varázsütésre önként egybeforrad az, a mi eddigelé szétválva, széttagolva végezte gyengén nyilvánuló működését. A jelen sorok — nem tudnók megmondani: lapunkban hányadszor? — azért látnak napvilágot, hogy a közönség lássa és érezze, miként az egészséges haladás és fejlődés nálunk ki van zárva, — mert mi nem imponálhatunk számunk arányával ott, a hol kérnünk kell, mert kis város vagyunk. Komáromot pl., ezt a 13 ezer lakost számláló várost minden kívánságában meghallgatja a magas kormány, mert tiz ezernyi lélekszám bizonyos törvényszerű kedvezményeket nyújt. Mi a törvényszék kérését csak odázgatjuk, mivel a kir. város, mint törzs, nem üti meg a 10,000-nyi létszámot; hogy a testvérvárosokkal egyetemleg 17 ezerén felül van, az nem nyom a latban semmit, —tehát csak várjunk és vesztegeljünk akidig, mig a jótékonyság napja ránk süt. Hát az egységes kultúra, rendőrségi és más intézmény jobbra fordulta miért késik az éji homályban ? Mert eddig nem tudtunk egyesülni. Őrszem. CSARNOK. Egy osztrák miniszter mint magyar komornyik. Negyven évvel ezelőtt történt. Furcsa napokat élt akkor a magyar. Ittunk tia fantom hiv, hogy jöjjön most az izgató .regény folytatása, ami talán eredményében megvigasztalhat és nyugalmat is szerezhet. III. Mondom: egy kicsit dühös is voltam, meg nagyon szerelmes is ; azaz nem is szerelem: olyan túlcsigázott, túlhajtott vágy lakott bennem, ami már nagyon közel járhatott a tiszta őrültséghez. Találkoztunk, ő szólított meg. — Régen láttam önt. — Én is. — Mit csinált az alatt ? — Megbuktam a szigorlaton. — Ahl? — Azt is megmondom miért. Nem vagyok az eszemnél, Kornélia, amióta önt ismerem. Ön kinevetett, ön mulatott rajtam, és én a játékon elveszítettem magamat. — Nem a szigorlaton veszítette el magát ? — Nem hiszi, hogy milyen nagy bennem a szenvedély s ha azt mondom egyszerűen, hogy szeretem, az enyhe kifejezés arra, amit érzek, olyan nagy, olyan tomboló bennem a szerelem. Tudja, Kornélia: én bírni akarom önt, úgy, ahogy Ön bir engem. Érti ? akarom, akarom. És ime: olyan szelíden nézett reám az a büszke leány ezekre a szenvedélyes, sóvár szavakra, hogy ereimben tombolni éreztem a vért és lüktetni az ifjúság minden vágyát. Talán érezte, hogy a lelkem egy kevéssé rokon az övével, hogy bennem is van egy csepp az ö tokban, szidtuk a németet titokban, aztán, vártuk Kossuthot, de szintén csak titokban. Mert, hogy Kossuth Lajos el fog jönni, azt ép oly kétségtelennek tartottuk, mint azt, hogy III. Napóleon császárnak egyéb gondja sincs, mint fölszabadítani az osztrák abszolutizmus alól Magyarországot, Bécsben ezt tudták, és szörnyűségesen csodálkoztak azon. Az osztrák kormány föl nem foghatta, hogy miért elégületlenkedik a magyar, a mikor oly rettenetesen a gondját viseli neki. Erőnek erejével meg akart czivilizálni bennünket, s hogy önmagunkra anr nál több gondot fordíthassunk, fölmentett minden állampolgári teendőktől. Igy például, hogy a megyei restaurácziók, országos képviselőválasztások izgalmaitól és költségeitől megkímélje hazánkat, eltörülte az alkotmányt, az országgyűlést és a megyei életet. Hogy a közhivatal viselés terheit levegye vállainkról, cseh beamterokkal töltötte meg az országot. Hogy az otthon ülés házias erényére szoktasson, elrendelte, hogy még a szomszédos faluba is csak passzussal lehessen elmenni. Párbajoktól és öngyilkosságtól hogy elvegye kedvünket, elszedte fegyvereinket. De ez még nem volt elég az atyai gondoskodásból. — A magyar barbárság állapotából az osztrák kultúra dicsőségébe hogy fölemeljen bennünket, elkobozta nyelvünket és reánk tukmálta a németet. Ez persze sehogy sem tetszett a magyarnak, hanem elégületlenkedett és zúgolódott. Hogy mind e bajon segítsünk, minden kedvező alkalmat felhasználtunk. Főuraink ismételten fordultak az uralkodóhoz, de sikertelenül. Mikor aztán az is megtörtént, hogy a császár (mert akkor még nem volt ö felsége koronás királya Magyarországnak), kereken visszautasította a Budára összesereglett főpapok és főurak kérelmét, melyet az ország akkori prímása, Scitovszky tolmácsolt s mely abból állott, hogy adja vissza alkotmányunkat és koronáztassa meg magát, — akkor az elkeseredés általános lett. Ebben az időben történt, hogy az esztergomi bazilika építése már annyira haladt, Jiogy az ünnepélyes felszentelés megtörténhetett. Néhány hazafias főúr és néhány főpap rávette a prímást, hogy csináljon nagy, országos ünnepélyt. Scitovszky engedett a tanácsnak, habár tudta, hogy ez a tréfa félmillió forintjába fog kerülni. A nagyszerű ünnepély központja az uralkodó volt. — A primás személyesen ment fel Bécsbe, ^s hivta meg a császárt, a ki meg is ígérte, hogy eljön az ünnepélyre. A mint ennek hire futamodott, roppant izgatottság fogta el a kedélyeket. Először az az eszme merült fel, hogy nagyszerű tüntetést fognak rendezni a büszke véréből, abból az izzó Borgiavérből. Nem volt rossz leány: megsajnált, beteg embernek nézett, akit vigasztalni, gyógyítani kell. S amint a karját a karomhoz vontam, nem taszított el gőgösen, mint egyébkor: olyan boldognak éreztem magamat, mintha először voltam volna szerelmes. Igen, ö is érzett valamit, bizonnyal kellett éreznie mert forró karja megremegett az izgalmas szenvedélytől, halavány orczáira kiült a pir s a szemei, azok a nedves, buja szemek, jobban fénylettek, mint egyébkor. Már nem be-^ szeltem semmit, a gondolataim meg a szavak közt ami laza összefüggés lehetett, azt is elvesztettem. Csak néha, egy-egy gázlámpa szegényes világánál mertünk egymásra nézni: az én szememből kitetszett a mámor, az övéből ^is elősugárzott, elölobogott a vágy. Igy beszéltek a szemeink az egész hosszú úton. IV. Vad, tomboló szerelem volt az: olyan, mintha egy örült rászabadul a vonatra s azt megindítván, tüzét folyton mindig éleszti és fékeveszetten rohan át mindenen, széttörve minden gátat, eltiporva minden akadályt . . . Mikor csókoltam cseresznyepiros, érzéki ajkait: kéjesen szívtam be az ö lehelletének mézes mérgét, aztán a láztól elgyötörve megpihentem a karjaiban . . . Nem remélt, abszolút boldogság volt ez nekem, aki mindaddig csak vásári, olcsó, útszéli szelemből éltem. Tudott szeretni az a vad, fekete 1893. november 17. bécsi kormány ellen. — De ez a terv csakhamar elejtetett, senki sem tartotta azt sem politikusnak, sem pedig a hires magyar vendégszeretettel összeegyeztethetőnek. Tehát a hazafias beszédek és toasztok, a nemzeti érzület nagy kifejezése adta a felségnek tudtára a nemzet általános kivánatát. Az érdeklődés még nagyobb lett, mikor Bécsből hire érkezett, hogy a minisztérium feje, Bach is el fog jönni az esztergomi ünnepélyre I A meghívók szétküldettek az ország minden részébe, egy nagy bizottság vezette az gégésznek a rendezését, melynek éién a magyar érzelmeiről oly híres gróf Forgách kanonok állott. A bécsi vendégek között a császári udvaron kivül néhány miniszter, ezek között pedig gróf Thun, a nagy germanizátor kultuszmi? niszter is ott volt. Thunra a magyar papság, de főleg a főpapság nagyon neheztelt, mert megtudta, hogy elakarja törülni a magyar egyház függetlenségét s a primási méltóságot a bécsi érsekségbe szándékozik bekebelezni. Éppen kapóra jött tehát az alkalom, hogy a magyarfaló osztrák miniszteren bosszút álljunk s őt csúffá tegyük. Ez pedig a következőleg történt meg. A rendező bizottság úgy tett, mintha mit sem tudna Thun miniszter eljöveteléről, nem osztotta öt be külön szállásra, hanem kiválasztotta a nyerseségéröl és darabosságáról legismertebb grófot, s Ordódy kanonokhoz szállásolta, de úgy, hogy komornyikkal fog jönni. Ordódy régi magyar nemes ember lévén, a német nyelvvel rossz lábon állott. Hogy tehát az ismeretes magyar főurat kapja vendégül, annak nagyon megörült, s szép lakást készített a számára. Mivel pedig mondva volt, hogy egy komornyikot is fog kapni főúri vendégével együtt, a vendégszobához kapcsolt kis előszobába egy táborágyat s egy öreg széket tettek a komornyik kényelmére. A vendégek érkeztek, az esztergomi domb ormán bömböltek az ágyuk, annak jeléül, hogy jön a császár. Gőzhajók, vasutak egyre szállították a a vendégeket, Sz. K. is megérkezett, de hogy hogy nem történt, a komornyikja a nagy zavarban más szállásczimet kapott mint ura. — Erről persze sem az egyik, sem a másik sem tudott. Gróf Forgách kanonok nagy vacsorát adott, a melyen Ordódy vendége is jelen volt. Jól mulattak, folyt a sok toaszt, meg a pezsgő tüzelte a hangulatot. Bach miniszterelnök a primás kisebbik palotájába volt elszállásolva. Thunról a kultuszminiszterről senki sem gondoskodott. Az estét Bachnál töltötte, vacsorán azonban senki sem tudja, hol volt. Valószínűleg sehol. Mikor aztán szállására akart menni, elővette azt a czédulát, a melyet az egyik rendező leány, amint kívánni tudnak a déli aszszonyok, a kiknek rövid a leghosszabb áttombolt éjszaka is, akiknek életelvük a Perditák életelve : élni, élni és élni . . V. Egy darabig tartott ez a beteg szeretkezés, mikor engem valami sürgős családi ügyben haza hivtak. Ugy egy hónapig lehettem otthon, mialatt irt néhány levelet. A leveleiben nem volt egyébb, mint az, hogy siess, jere vissza szeretni. .. . Az a nyugalom, amire otthon találtam, jótékonyan hatott rám. Kezdtem kijózanodni a mámorból és határozottan jöttek egészséges gondolataim is néha: talán a gondtalan élet okozta vagy a rég élvezett kényelme a semmittevésnek. Együtt utaztam vissza Maróthyékkal, akik valamit vásárolni jöttek a . fővárosba. Igen jól eltelt az idő az uton; ott volt a csinos Róza is, akiből távollétem alatt egészen nagy leány lett, de azért éppen olyan vig, olyan kedvesen szeles maradt, mint azelőtt. Ah mennyit kellett neki nevetnem, mikor ironikusan leirta a bálozó aranyifjuságot I Mikor másodszor sétáltam velük a váczi-utczán: hát akkor jött velünk szemben Kornélia. Gőgösen, diadalmasan fogadta el üdvözlésemet s a pajkos Róza kíváncsian kérdezte: — Valami jó ismerője ? — Igen. — Mi a neve? — Igazán nem Ís tudom.. . . S olyan vidékieset kaczagott rá, hogy szinte elrösteltem magamat. •