Esztergom és Vidéke, 1893
1893-11-01 / 92.szám
ESZTERfiOH és VIDÍKI I : ——— i VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. t , Megjelenik: hetenként háromszor: \ Hirdetések: f szerdán, pénteken és Vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, ' t Hivatalos hirdetési szótól ÍOO szóig 75 kr., 100-tól f I " í hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos \ 20(Hg 1 frt 50 kr "' 20 °tó1 30(M S 2 frt 25 kr ' f | Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és j Bélyegd^ 30 kr. J \ Egész évre . . , . . . 8 frt — kr. í reklamálások küldendők: I . . . , , ,'\ \ *' Fél évre 4 — ^ T " *r ^ Magánhirdetések megállapodás szerint. f f Negyed évre . . . . . 2 — £ f Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). | f \ Egyes szám ára -- „ 8 „ \ \ Nyilttér sora 20 kr. Hfr* j «—W 32. telefonszám. L**i*ff«M*»p^^ Emlékezés. Esztergom, november. 1. Mintha hallanám a harangok zokogó szavát, amint mély bugással hasítják át a levegőt s emberek lelkébe hatnak, látom, mint gyúl ki az ezernyi lámpafény a sírokon, fényük visszarezg az ember lelkén s megszólal az emlékezés lelkünkben, csodás hatalmával bús akkordokat hallatva, mint a regebeli Memnon-szobor a kelő nap fényében. Szomorú az érzés, mely lelkünkben felébred, de nem gyötrő, mint a bús dallam, fájdalmat ébreszt, fájdalmat csillapít. A halál, az enyészet gondalatával kibékül az emberiség; az emlékezés, a kegyelet gondolata enyhíti a fájdalmat, a szeretet látása könnyebbíti az elmúlás kinzó gondolatait. Fényesen kivilágított sírhalmok között visz át utunk, jobban rátalálunk arra a sírra, mely nekünk a legdrágább, talán hantján a virágokat szemünk könnye, szivünk vére áztatta, talán az, a ki oda lent van, magával vitte lelkünk jobb felét, amely szeretni tudott s csak azt hagyta nekünk, amivel meggyülölhessük ezt a a világot s mikor visszaadjuk Teremtőnknek sokszor megcsalódott lelkünket, visszakapjuk majd azt a jobb felét, amivel csak szeretni tudunk. Bevilágít lelkünk katakombáiba a világosság fénye, eltalálunk a világítás mellett abba a sírkertbe, hol fekszik egymás mellett szép csendesen ifjúkori álmunk, nagyratörő vágyunk, szeretetünk s legvégül éltünk boldogsága, e jó anya, ki nem bírta túlélni gyermekei halálát. S a bejáratnál őrt áll a kétségbeesés vigyázva, nehogy a jótékony tündér, a feledés belépjen s beültesse a sirhalmokat, a megnyugvás virágaival. Visznek magukkal gondolataim feltartóztatlanul, mint a szerelmes leányt érzelmei. A legtarkább képek tolulnak fel emlékemben, de mindnyáján átvonul a Rembrandt-féle fél homály, a megsemmisülés gondolata. Ragyogó pálya szorult be itt a fényesen kivilágított sírba, fiatalon, dél— czegen ment a halál elébe, nem bírva bevárni, mig az magától érte jön, mikor szemben állt az élettel, azzal az ellenséggel, kivel mindnyájan álltunk már szemben, remélve, hogy legyőzheti félelmes ellenfelét, hiszen fel volt szerelve a küzdelemre: fejében ész, szivében életkedv, lelkében akarat, de elpártolt tőle szive a küzdelemben s átment az ellenséghez, magával vive zsákmányul az élet boldogságát. Szegény legyőzött, nem birta megfizetni a hadisarczot, összeroskadt a nagy tehertől. S most ? nem érez többé Örömet, de fájdalmat sem. Nem messzire ettől sötét sir mellett visz el utam, szinte belebotlom, pedig oly igénytelen, mintha készakarva rejtőzködnék az emberi tekintetek elől. Talán jobb is ott lenn egészen elfeledten pihenni, mint legjobb azoknak a szerencsétleneknek, kik elvesztették végkép az emlékezést: a lelki halottaknak. De a lélek haláláért is meg kell szenvedni, miként a testéért is, vagy hosszú szenvedés férge rágja, lassan ölve ki az élet fáját, vagy súlyos csapásokat mér rá a sors keze, melytől recsegve dől le, találva és megsebezve azokat is, kik mellette állnak. Majd vigasztalóbb képet látok: szerény immortell koszorúval övezik sirját, imájukkal emlékét kis árvái, szomorú özvegye annak, kit úgy szerettek, ki őket ugy szerette s akinek még is itt kellett hagynia őket. Tükörtiszta lelküket még nem homályosította el a blazirtság hideg lehellete, ők még nem érezték a részvétlenség fagyasztó fuvalmát, őrzi őket a megfagyástól a kegyelet melege. Talán ez az összes, a mit jó atyjuk rájuk hagyott, de tudják, hogy ha ez megmarad, teljesen boldogtalanok nem lehetnek. S mi ís, ha feltekintünk az égre, biztató ígéretnek vesszük a csillagok ragyogását, hogy találkozunk azzal, a mit itt lenn hiában kerestünk : a boldogsággal. -ky. Üdvözlő beszéd. (A herczegprimás nevenapja alkalmából a tanítóképző intézetben tartott ünnepélyen mondotta B e d n a r i k István harmadéves növendék.) Szeretve tisztelt tanári kar! Kedves társak! „Nézd folytában özönét a szőke Dunának, mely kis forrásból jő, s végre hajókat emel" — mondja egy hires költőnk. S igy van ez az emberi élettel is. A kicsiből nagy, a szegényből gazdag, a gyöngéből erős lesz, ha meg van benne azon kitartás, melylyel a hiányzókat pótolni igyekszik. S mi most egy oly férfiú ünneplésére jöttünk egybe, ki kicsi volt, de nagy lett, szegény volt, de gazdag lett, gyönge volt, de erős lett. Kicsi volt, mert még nem ismerte a haza szivének magasztos eszméit. Szegény volt, mert még nem volt tehetsége magasztos jótékonyságát a tudomány és művelődés érdekében kimutatni. Az Esztergom és Vidéke tárnája. Metamorfózis. Irta : Ágai Béla. Livia ott ült az ablakmélyedésben és csendes figyelemmel nézegette, miképen tépi ki saját testéből a svájezi kalitkában röpködő kanári sárga tollait. Hideg őszi idő volt. A rozsdavörös nap csakúgy szégyenkezve lopott néhány sugarat a szobába, hol már a kályhából kilövellő fénycsóva kaczérkodott velük. Az udvaron a szolgák kipirult arczczal, dermedt ujakkal szorgoskodtak a kocsi körül, mindenben ügyelve Frangoisnak, a háznagynak utasítására, ki daczára korrekt, sima angol arczának, a legtisztább magyarsággal osztogatta parancsait a lépcső fokáról. — Együtt vannak mind a bőröndök ? Hát a kézitáska? Ugy jól van. Most hozzátok le a nagyságos asszony képeit s arczképeit. Az ebédlő asztalon egy csomóba fektetve megtaláljátok a fotográfiákat; a hálószoba faláról pedig szedjétek le az olajfestményt. Egy-kettő, hamarosan, hogy még szürkület előtt készen legyünk. Frangois ur hangja erőteljesen, élesen csengett végig az udvaron. Livia összerázkódott; mintegy merengéseiből felriadva, kelt fel helyéből s kinézett a párával befutott ablakon le az udvarra. Ott állott a kocsi megrakva bőröndökkel. A sima börü ládák szépen egymás mellé rakva pihentek; oldalaikon még ott éktelenkedtek a vörös, kék, zöld, vasúti papírszalagok. A nászutazás emlékei! Alig egy éve mult, hogy az udvarban ugyancsak ez a kocsi állott, Ugyanezen bőröndökkel megrakva. A rózsafüzérekkel s fenyögalyakkal feldíszített udvarban sürögtek-forogtak a szolgák. Mindenütt mosolygö, örvendező arezok. Francois ur egy grand seigneur méltóságával emelte ki a hintóból s vezette fel a termekbe, melyekben az egész környékből összegyűltek a népek, hogy a ház uj asszonyát üdvözöljék. — Eh, elmúlt idők — suttogta Livia; az emlékek felidézése teljesen hidegen hagyta lelkét. De még az sem hatotta meg, mikor a szolgák lassú, komor léptekkel, akár ha csak temetésre indultak volna, kihozták az arczképeit, az apró csecse-becséket, a nagy olajfestményt, mely öt menyasszonyi ruhában ábrázolta. A mint a képeket is elhelyezték a kocsira, zajzoni Rab István, ki eddig mozdulatlanul, keresztbefont karokkal állott a lombfosztott diófa alatt, megfordult s a ház felé indult. — Majom I — sziszegte megvetéssel Livia. Egy csipetnyi megbánást sem érzett. Az a kis félelem, mely akkor elfogta őt, mikor férje mindent megtudott hamaroson széjjelfoszlott. És most már valóságos gyönyörrel várta azt a perczet, mikor a szemrehányásoknak, az egész nevetséges, hiábavaló jelenetnek véget fog vetni, oda dobva szeme közé: — Nem szeretlek! Nem szerettelek téged sohal Oh, hisz ő tényleg nem szerette soha ezt az esetlen, ügyefogyott, parasztos embert. Ahová csak mentek, mindenütt szégyenkeznie, pirulnia kellett miatta. Az egész város az ö férjét nevette, a mint kopogós bagariás csizmákkal ropogott végig a báli termen. És most szabadulni fog tőle. Szabad lesz; nem gátolja őt meg többé senki és semmi, hogy érzelmeit követve, azé lehessen, kit szive mámoros szerelemmel óhajt. Dános Gábor maga a megtestesült lovagiasság. Az ö oldala mellett uj életet fog kezdeni; egy uj életet zavartalan boldogságban és gyönyörben. Zajzoni Rab István szemben állott — feleségével. Az asszony a nyiló ajtó zajára elfordult az ablaktól s mindkét kezével a párkányba kapaszkodva, fitymáló mosolylyal az arczán nézett az előtte lévő férfiura, ki félénken nyújtogatta feléje durvára ki fujt kezét. Elfogult csend. A szobában már homály dereng, a férfiú alakja majd hogy elvesz a sötétségben. Végre megszólal az aszszony : — Ugy hiszem, uram, hogy a történtek után, talán jobb lett volna, ha nem találkozunk többé. Megkímélhetett volna e jelenettől, melynek ugy sincs semmi értelme, sem eredménye. — Bocsánat, asszonyom — kezdte remegő hangon Rab István. Belátom, hogyj ízetlen dolog volt tőlem, alkalmatlankodni. De ha az ember útnak bocsájtja feleségét; útnak, hogy soha többé viszont ne lássa, ugy csak mégis akad némi mondani valója. Livia, amikor az óra hetet üt, ön elhagyja ezt a házat. Gondoskodtam, hogy útközben ne szenvedjen semmiben sem szükséget. Frangois elkíséri a szomszéd állomásig, hol valószínűleg már várakozik önre a sze . . . — Uram I — Dános Gábor. De mielőtt válunk, még szeretnék önnek egyet-mást mondani. Oh, ne féljen, hogy szemrehányásokkal akarom ijesztgetni. Ha az égető kint elviseltem az első pillanatban s nem fojtottam meg azt a léha ficsurt, ugy önnel szemben sem feledkeztem meg magamról. Csak beszélgetni szeretnék önnel, még egy rövid ideig. Egy óráig még ráérünk. Rab István széket vont maga alá; az asszony unott közönnyel számolgatta az ablak - függönyre festett Amorkák számát. — Egy éve mult, hogy a feleségem lett. Egy hosszú év, telve csupa szenvedéssel, gyötrelemmel és csalódással önre nézve. Jól tudom, hogy sohasem értett meg, sohasem tartott magához méltónak. Az ön finom, érzékeny lelkét az én paraszt eszem fel nem érte. S ön boldogtalan volt. Tehetetlen vergődéssel iparkodtam a mennyet a földre varázsolni; minden óhaját lestem, minden kívánságát ki szerettem volna elégíteni. Hiába. Az a kényszeredett mosoly az ajka körül, melyről csak én tudtam, hogy nem a sziv öröme rajzolta oda, nem tünt el. Egy
