Esztergom és Vidéke, 1893

1893-11-01 / 92.szám

Gyönge volt, mert még hiányzottak szellemi czéljainak megvalósításához* a szükséges kedvező körülmények. De mindezeket legyőzte vas akarata és kitartása, melylyel czélja után törekedett. Az emberiség jóléteért táplált érzelmeit némileg érvényesítette mint tanár és igazgató, inkább már mint főapát, de leginkább érvényesiti most, mint hazánk bibornok-herczegprimása. Ez a dicső férfiú főmagasságú Vaszary Kolos Ferencz, a mi kegyes atyánk, ki a haza határtalan örömére, az ellene intézett ádáz merénylettől is az Isten gondviselése áldásos közreműködése folytán szerencsésen kimenekült. O sokféleképen hat áldásos működésével. Mint hazánk bibornók-érseke, tehát hazánk egyházi hierarchiájának feje, oly jól és helyesen rendezi az agg vállaira nehezedő s sokszor bonyodalmas egyházi ügyeket, hogy azoknak helyességét és jóságát mindenki elismerheti. O igazi jó pásztor, ki szivén hordja híveinek üdvét és örök boldogságát. Mint hazafi sokféleképen igyekszik hazánk javára lenni. Ott van például a tudomány, a művelődés, melyeknek érdekében mily nagy tevékenységet fejt ki. Közvetlen fejti ki tevékenységét, midőn ő, az idős főpap munkálkodik, ir és dolgozik. Közvetve midőn intézeteket állit, vagy a meglevőket kibővíti és rendezi. A mi képezdénk is e tekintetben sokat köszön és fog köszönni az- ő áldásos jótékonyságának. Ugyanis különös gondot fordít ő Eminencziája a tanitók kiképeztetésére, e czélból egy monumentális és mintaszerűleg rendezett képezdét emeltet a mostani helyett az ő áldásos bőkezűségével, melynek hivatása lesz oly tanítókat nevelni, kik mind az egyháznak, mind a hazának lelkes polgárokat neveljenek. Mindazon országszerte elismert sok jóért, miket az egyház, a haza, a tudomány, a művelődés és a nevelés érdekében tesz, az Úr az emberi kor legvégső határáig éltesse. Éljen! ideig csak folytatta a játékot, mig végre ereje elhagyta. És ekkor éreztette velem, tudatta az egész világgal, hogy resteli, hogy én vagyok a férje, hogy szégyen velem valahol mutatkozni. A megyebálon, mig maga tánczolt, én a ruhatárban horkoltam, a tavaszi ünnepélyen még csak frakkban sem jelentem meg. Oh, Livia, ez mind elég ok volt arra, hogy engem megcsaljon egy nyegle divatbábbal, ki szépen kiczirkalmozott beszédekben fejezi ki hazug érzelmeit. Oh, Livia, ha tudná, hogy mit zúzott össze. Rab István rövid időre elhallgatott. Az asszonyt kellemetlen, bántó érzelmek kezdték gyötörni. Nem ilyennek képzelte ő ezt a jelenetet. A fenhéjázó gőg elhagyta lelkét s szive mélyéből a megbánás hangja azt suttogta, hogy bizony ez az ember sok igazat mond. — Hát tehetek-e arról •— kezdte újból a férfiú — hogy vad természetemet nem vonhatom be divatos mázzal. Hogy a mit e sziv érez, nem mondhattam meg oly szép szavakban, mint azt ön kívánja. Livia, szerettem magát; imádtam, mint a pogány a bálványát, ugyanazzal a vak, szenvedélyes rajongással. És, hogy tovább beszélt, hangja mind erösebben, megrázóbban hangzott. Arcza kigyúlt, szemeiből tüz czikázott, termete megnőtt. Az asszonyt minden ereje elhagyta. Alig merte szemét a férfiura vetni. A hideg őszi szél megzörgette az ablakokat és sürü, szürke ködfelhőket terelt az udvarba: a szobában vidáman A szombati művészestély. Nagy előszeretettel emlegetik némely nagy urak, a kikben több a jóakarat és a szeretet városunk iránt, mint a mennyi bennök az öntudatos kritika, hogy Esztergomban jóval több a müveit ember, mint azokban a vidéki városokban, a melyek egyéb viszonyaikra nézve hozzánk teljesen hasonlatosak; szeretik emlegetni, hogy kevés vidéki város dicsekedhetik oly intelligens közönséggel, mint, mi; szeretik emlegetni, hogy ritka helyen van annyi zeneértő és zenekedvelő, mint nálunk. Nem akarjuk ezt mi most kétségbe vonni, s ha a fejtegetéstől, birálgatástól tartózkodunk, — tesszük ezt nem csupán udvariasságból. Nem csak nem akarjuk megsérteni a jó esztergomi közönséget, — de belátjuk, hogy mindezen dicsérő állitások a hizelgésből sokkalta kevesebbet tartalmaznak, mint a tényleges valóságból. Azonban . . . ezen, ezen az „azonban"-on fordul meg a dolog, ez változtat rajta nagyot. Mi ez az „azonban" ? Az, hogy intelligens közönségünk javarésze a papsághoz tartozik. Baj ez talán ? Világért se, általában nem baj. De most sóhajtunk egy nagyot. Hogyne sóhajtanánk, mikor oly gyönyörű szép müvész-estélyt tartott városunkban a budapesti népszínháznak néhány tagja s ez alkalommal a Fürdő-szálló első emeleti nagytermében, mely az estély színhelye volt, számos üres széket láttunk szomorkodni. Hiszen ott volt a város egész intelligencziája, a legszebb közönség, kiknek sorai közt százszor-szép hölgyeink nagy számmal ékeskedtek. Azonban . . . óh, ez a második „azonban", ez a dolog bökkenője .... a papok nem igen járnak világi mulatságokba. És ez annak az oka, hogy számos üres széket láttunk szomorkodni. És ez a szomorkodás ránk is elragadt. (Már hogy nem a közönségre, hanem miránk, hírlapírókra, miránk, a kik a közérzet kifejezői vagyunk.) Jönnek-e hozzánk máskor is a művészek, ha nem eléggé pártoljuk őket ? Gondoljuk meg, hogy színházunk nincs. (Vagy — hogy ne hazudjunk — van ugyan, de az olyan, hogy a szegény zsurnaliszta azt se tudja, merészkedhetik-e oly rozzant alkotást létezőnek állítani, azt se tudja, hogy mikor hazudik inkább : ha azt mondja, hogy van színházunk, vagy ha azt mondja, pattogott a tüz s jóleső meleg uralkodott. Livia fázott. Félelem, rettegés szállta meg. Most hagyja el férjét, most távozzék e barátságos hajlékból, neki a csatakos, gyilkos világnak, a bizonytalan jövő elé ? Mint a vétkes iskolásgyermek, nyöszörgő hangon kérdezte: — És csakugyan elválunk? A férfiú meglepetve nézett reája; azután vállát vonogatta: — El hát. Mit tegyünk? Livia fuldokló zokogásba tört ki. — Bocsáss meg, bocsáss meg, hogy vétkeztem 1 Szeretlek én is; a szolgád leszek, csak türj meg melletted I — Zajzoni Rab István szomorúan rázta fejét. E perczben Frangois jelent meg az ajtó küszöbéu. — Menjünk 1 — szólt Rab István feleségéhez s levezette a sápadt, didergő asszonyt a kocsihoz. Azután odaállott a tornácz aljára s egyenes testtel, szobormerev arczczal várta, mig a hintó kifordul a rácsos kapun. Midőn az utolsó felkavart porfelleg is szétoszlott, rekedt kiáltás hagyta el ajkát s ugy összeroppant, mintha a derekát metszették volna át. Mikor órák multán felvánszorgott a lépcsőkön, ismét az az esetlen, otromba paraszt volt, kit felesége még arra sem bírt megtanítani, hogy a quadrilleben a tour des mainst-jobbra csinálják-e, avagy balra. hogy nincs, — mert inkább nincs, mint van.) Művelt embernek pedig nem élet az élet színpad nélkül. Hát mért ne kárpótoljuk magunkat néha-néha egy-egy zenei előadással, hangversenynyel ? Óh, kedves, drága közönség 1 gyertek más alkalommal még többen az efajta előadásokra 1 Oh, gyertek még többenl hallgassák a dal, a zene égi hangjait, mert a nélkül nem élet az élet. A hirek közt objektív módon számadást teszünk ugyan a gyönyörű művészeti előadásról, de az elragadtatás arra készt bennünket, hogy Csongori Mariskának, Németh Józsefnek, Dárd a i Gyulának és Weisz Arthurnak itt is kifejezzük őszinte elismerésünket s legteljesebb, leghálásabb köszönetünket a nyújtott tiszta élvezetekért. CSARNOK. Egy régi magyar kántor emlékezete. Vallásos költészetünk régiségét és gazdaságát már azon irodalomtörténeti adatok is fényesen bizonyítják, melyek szerint a magyar királyság első századaiból fenmaradt költészeti emlékeink közül egyike a legrégibb nyelvemlékeknek vallásos költemény, az úgynevezett „k önigsbergi töredék." Igaz, hogy ez prózai nyelvemlékként szerepel irodalomtörténeteinkben, de az első és három utolsó sorában tisztán, s itt-ott a közönként is felhangzó erőteljes ritmusa és zengzetessége arra vallanak, hogy ez eredetileg egy Mária ének lehetett, melyet a költemény másolója, helyenkénti változtatások és toldásokkal fordított ki eredeti formájából. Egyházi költészetünk régiségéről tanúskodik az is, hogy a legrégibb magyar nyelvű nyomtatvány, egy sz. Istvánról szóló ének 1484-böl, ugyancsak vallásos költészetünknek egyik eredeti és becses atkotása. Kétségtelen tehát, hogy a kath. vallásos költészet vüágos kertje már a reformáczió előtt szépen virult, valamint az is bebizonyított tény, hogy a XV. századból és a XVI. század elejéről kótára tett énekgyüjteményeink maradtak fenn, melyek az ősrégi magyar melódia fenséges motivomait őrizték meg az utókor számára. Az egyházi énekköltészet arany-korának nevezhető a XVII. század. Ez időben a nagynevű Pázmány alatt 1628-ban, majd Sósy elnöklete alatt 1638-ban tartott nagyszombati zsinaton olyan hasonló értelmű határozatot hoztak, mely a kifogástalan egyházi énekek összegyűjtését és kinyomatását rendeli el. E jó szándék azonban csak 1651-ben teljesült, midőn K i s d i Benedek egri püspök költségén az első énekgyüjtemény látott napvilágot, s röviden „Cantus Catholici" név alatt ismeretes. E 269 lap terjedelmű, s régi buzogányalaku hangjegyekkel ellátott derék munka szerzőjéül Toldi Ferencz, Ragyóczi Péter egri kanonokot sejdíti, de bárki legyen az, elévülhetlen érdemeket szerzett nemcsak az uttörés dicsőséges terén, de azáltal is, hogy az érdekes és értékes gyűjteményben „régi ének", vagy „más régi ének" megjegyzéssel ellátott darabjai bizonyára az előbbi századok költészeti és zenészeti becses termékeit elevenítették föl. Némileg talán feltűnő, hogy e jeles énekeskönyvet L i p p a i György esztergomi érsek jóváhagyása mellett 1656-ban tótul adták ki először az esztergomi főmegye tót ajkú hivei részére, mely körülmény magyarázatát az e korbeli érseki székhely Nagyszombat és vidékének tiszta tót ajkú jellegében kereshetjük. Nem érdektelen, hogy a „P i s n e C a th o 1 i c k e" czimű tót fordítása a Kisdiféle énektárnak i/oo-ban újból megjelent Kollonich érsek költségén, mely régi magyar énekeinket és azok eredeti dallamait terjesztvén el felvidéki tót atyánkfiai közt, nem kicsinylendö nemzeti missiót is töltött be. Kár, hogy e magyar zamatu tót énekeket a jelen század első felében a Cseh- és Horvátországból importált kántorok kiszorították a használatból, idegen énekekkel árasztván el a felvidéket. Jóllehet az egri „Cantus Catholici" más egyházmegyékben is elterjedt, mindazonáltal Szelepcsényi érsek-primas Bartók István esztergomi kanonokot megbízta a jeles egri énekeskönyvnek az esztergomi főmegye részére leendő sajtó alá rendezésével, a mely némileg módosított és bővített gyüjteméuy 1672-ben jelenvén meg, a XVIII. század végéig közhasználatnak örvendett, s éppen egy kerek évszázadon belül öt kiadást ért. Bármennyire óhajtanánk is a XVII. század szépszámú, becses gyűjteményeivel és azok megérdemelt méltatásával foglalkozni, azuttal Illyés esztergomi kanonoknak, 1693-tól 1860-ig számos kiadást ért jeles énekeskönyve, s az erdélyi hivek részére kiadott K á j o n iféle gyűjteményt kiemelve, még csak a „Cantus Catholici" méltó társáról, a kimagasló „L y r a C o e 1 e s t i s" czimű derék énekeskönyvröl néhány szót. N ár a y György esztergomi kanonok, jeles költő és képzett zenész adta ki e jeles munkát 1695-ben, mely mig lendületes versei és gyönyörű magyar dallamaival eddigi összes társait felülmúlja, másrészről becses forrásul és útmutatóul szolgált azon férfiak részére, kik a következő századokban énekes könyveket bocsátottak közre. (Vége köv.) HIREK. Kérjük azon t. cz. előfizetőinket, a kik az előfizetéseikkel az utóbbi félévre, illetve negyedévre még hátralékban vannak, továbbá azokat is, a kiknek f. október hó végével lejár, — szíveskedjenek előfizetéseiket mielőbb beküldeni, nehogy a lap pontos megjelenésében hátrányt szenvedjenek. Esztergom, okt. 31. — Kolos napja Esztergomban. A hétfői névnapnak, vagyis Kolos napjának különös fontosságot kölcsönöz ránk nézve az, hogy a város legnagyobb polgára, főmagasságú és főtisztelendő Vaszary Kolos, a római szentegyház bibornoka, Magyarország herczegprimása, esztergomi érsek stb. stb. ezen a napon ünnepli nevenapját. Minket, mint Esztergom szabad királyi városnak és a herczegprimás érseki székhelyének lakosait kiválóan érdekel az a nap, mely a naptárban a kegyes főpásztor, az áldott jó atya nevével van megjelölve és siettünk is örvendező és hálás érzelmeinknek kifejezést adni minden lehetséges és szokásos módon és formában. Már az előző napon, vagyis vasárnap az egész város fel volt lobogózva, hirdetve a lakosság őszinte örömét. Az esztergomi tanintézetek mindnyájan iskolai ünnepélyeket rendeztek a herczegprimás tiszteletére. Vasárnap délelőtt ií órakor a királyi érseki tanítóképző intézet növendékei Walter Gyula igazgató elnöklete alatt kegyeletes iskolai ünnepély rendeztek az intézet dísztermében, melynek tárgysorozata a következő volt: I. Karének. Előadta az intézeti dalkör. — II. Üdvözlő beszéd: mondta Bednarik Antal 3. éves növendék. — III. Ima a „Granadái szállás" cz. dalműből. Vonósnégyes. Előadták: Brenner T., Kanozsay J., Bittér E. — 3. éves és Kynczel Gy. 2. éves növendékek. — IV. Óda: Szőllősy G.-tól. Szavalta Kanozsay J. 3. é. n. — V. Önképzés. Irta és olvasta Bittér E. 3. é, n. — VI. Sirassatok. Magándal harmónium kísérettel. Előadta Bednarik Antal 3. é. n. — VII. Összefort lelkek. Irta Szőllősy G. 3. é. n. Olvasta Baumgártner János 2. é. n. — VIII. Egy ideges ember. Monológ. Előadta Brenner T. 3. é. n. — IX. Dalkoszoru. Előadta az intézeti zenekar. Bednarik Antal növendék üdvözlő beszédét lapunk más helyén szószerint közöljük. Megemlítjük még, hogy a szé-