Esztergom és Vidéke, 1893
1893-10-27 / 90.szám
ESZTERGOM és VIDÉKI r _L__~—^^—^ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. r ~~———^ Megjelenik hetenként háromszor: \ f Hirdetések: ^ \ szerdán, pénteken és Vasárnap, j Szerkesztőség és kiadóhivatal, f Hivatalos hirdetés i szótói íoo SZ ói g 75 kr., íoo-tói \ \ ! hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos \ 20 °ig 1 frt 50 kr ' 20 °tó1 ^ 2 flt 25 kr ' Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és f B&yegdy 30 kr ' * I f Egész évre ... . . . 8 frt — kr. i reklamálások küldendők: f - •• tx , "$ í Félévre 4 f *.«.«*i»«**c»own. n. M iwv.«wwn.. ^ Magánhirdetések megállapodás szerint. ^ / Negyed évre . . . . . . 2 ,, -— ,, \ Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). \ \ i Egyes szám ára .....—„ 8 „ \ | "^•^ Nyilttér sora 20 kr. -®-> | P^wMmwitMMriMi^^ iPT 32. telefonszám, '•ü La-í^-****^^ A szürke hadsereg. Esztergom, okt. 26. (N-ő.) Azt irják a pesti újságok, hogy katonáék megint nagyobb reformra készülnek. Uj ruhát fog kapni a gyalogság : egyszínű szürkét, és más egyéb fontos hadászati szempontokból szükséges változáson is megy keresztül a magyar-osztrák hadsereg. Ez az ujitás megint katonáék felé fordítja majd az ország közfigyelmét. Nekünk a katonaság örök thémáján nincs igen elmélkedni valónk. Esztergom polgári lakossága mindég békés egyetértésben állott katonáival. Eggyé soha nem olvadtak a czibilekkel, természetesen, mert a hadsereg szervezete olyan, hogy az összeolvadás lehetetlen. Külön testet képeznek ők a nem egyenruhások testében. Exkluzív módon végzik a munkájukat, gyakorlataikat, mihez czivilnek semmi köze sincs, de nem is értenének hozzá. Külön étkeznek, többnyire egymás közt szórakoznak, a társadalmi érintkezés is mindkét részről bizonyos jóakaró udvariassággal történik. iz Esztergom és Vidéke taraja. A rossz asszony. i. Kolthai Laczi már a Zrinyi-utcza sarkán meg akart állani, csak öntudatlanul ment még egy darabon, mint a későn fékezett gép. A hangja egyszerre megtompult, megkopott. — Búcsúznom kell, — és hebegett — két órára Gereyékhez vagyok hivatalos. Kúmánné a szemébe nézett. Pajkos, incselkedő vágása volt a nézésének. — Csak menjen Laczika 1 Nem szabad megvárakoztatni a nevetős Gitát. A felcsapó vérhullámoktól pirosra festődött a szőke fiu homloka. Egyre a zsebében kotorázott. — Csak a fátyolt akarom még megkeresni. . . . A szép asszony megrázta szürke tolllegyezőjét. — Nem, nem; itt nem fogadom el. Azt maga fogja hozzám hozni. Holnap este otthon maradok. . . . Kolthai Dénes unottan állott közöttük, a szomszédos banküzlet kirakatában mustrálta a kis tálacskákba rakott aranyokat. Ideges volt egész nap, hirtelen megindult. Az asszony újra beléje kapaszkodott és a fiu után szólott: — Holnap három órakor. ... El ne felejtse I Amikor magukra maradtak, Dénes sietni kezdett. Az Erzsébet-téren érdesen, nyersen mondotta: — Maga rossz asszony, Ilonái Mindennek legelső, igen egyszerű oka, hogy a katonaság intelligens része: a tisztek nem házasodhatnak kauczíó nélkül. Már pedig kisvárosi felfogás szerint polgári házhoz csakis olyan fiatalemberek járhatnak, — kivéve ha rokonok — akik a lányos családokba idővel házasság utján beleolvadhatnak. Mi pedig szegények vagyunk, lányainknak kaucziójuk nincs, azért a legnagyobb udvariassággal bár, távol kell tartanunk a legpompásabb udvarlókat. Mert értenek hadnagy uraimék ehhez a mesterséghez, veszedelmesen értenek ... Ez a helyzet pedig katonáékra nem igen kellemes. Tudni azt, hogy a hadnagy a bálban mint tánczos aranyat ér, de a szürke nappali világban még a legutolsó rendőri dijnokot is előbbre teszik a gondos mamák: biz ez a hadnagyokra és főhadnagyokra nem igen kellemes lehet. Mégis megvoltunk mindenkor együtt a legzavartalanabb egyetértésben. Esztergomban soha sem volt Janszky-affair, zászlósértés, Kossuthnóta zendülés. Azt sem igen vesszük észre, hogy katonáink nyelve tőlünk Az asszony megnyújtotta gömbölyű, leányos nyakát, szép, szelid, sötétkék szeme megvilágosodott és hitetlen, álmélkodó meglepődéssel csapott le a férfira, Elhúzta a vállát tőle. — Rossz asszony, kaczér asszony. Hiszen nem bánom, közöm sincs hozzá, ha az egész kiskorú, sárgaczipŐs bandát magába bolondítja, csak ennek a gyereknek hagyjon békét. A rövidebb utat választották, befordultak a kertbe. Javában nyilottak az orgonabokrok, minden tele volt a lila virágok szerelmes szagával. Egy harmatos fürt az asszony arczába csapódott. Kúmánné bosszúsan törte meg az ágat. A kert közepén egyszerre úgy felrántotta a vállát, hogy karja kicsúszott a férfiéból. — Eh, szükségem van azokra a fiatalokra I A nagykorú, komoly urak néha nagyon unalmasak . . . Többet nem beszéltek. A nagy hallgatás alatt csak azon iparkodtak, hogy csillapodjanak. Amikor a kertből kiértek, újra karonfogva, katonásan összevágó lépésben haladtak egymás mellett és az asszony reszkető ajkára visszalopódzott a leányos, filigrán mosolygás. Egy ismerőssel találkoztak, az jóakaró megelégedéssel köszönt feléjük. Visszaköszöntötték. Mikor a babszinü, meszelt nagy bérház vasrózsás kapujához értek, Kúmánné előre sietett, mint rendesen, de hogy nem hallotta mögötte a kisérö lépéseket, a második lépcsőről visszafordult. — Hát maga nem jön fel? Kolthai feltette lábát az első lépcsőre, úgy mondotta mosolyogva, lassan ejtve az elnyújtott szavakat: — Nem, szép asszony. Hanem majd küldök a kioszkból egy pár selyemgalléros smokingot. idegen, mert itt is kölcsönösen udvariaskodunk egymással: mi beszelünk németül az ő kedvükért, ők pedig törik a magyart a mi kedvünkért. Az esztergomi ezredparancsnokok mindég gentlemanok voltak. Rendeztettek szinelőadásokat, kránzcheneket, bálokat, térzenéket régenten is, rendeztetnek most is a czibilség nagyobb gyönyörűségére, és a katonaurak megelégesznek, ha szép lányaink bájos mosolyok aprópénzével fizetnek mind e mulatságokért. Esztergom jól tudja, hogy a katonaság nem csak a parádé kedveért van, hanem ők az a főerősség, mely a hazát megvédi. Honszeretetünk őreit látja a nyalka legényekben. Idegen nyelven kommendirozzák őket, hanem a waffenrock alatt is csak ugy érez a katonasziv ezért az áldott magyar földért, amely nekik kenyeret ád, mint a Ferencz József-kabát, vagy a kék mándli alatt. Sajnálnunk kell tehát nagyon, hogy katonáink még sem test a mi testünkből, vér a mi vérünkből. Még mindég nagyon kevés a magyar ifjak száma, kik a katonai pályára szánják Az asszony tapsolt kis kezével. — Nagyon jó lesz l Megkapta az aranyos-zöld changeantruha ránczait, biczczentett a fejével. Felment a lakására, legpuhább, legbővebb pongyolájába bujt. A lapban Maupassant-tól volt tárcza, azt olvasta végig. A férfi a clubba ment, pompás humorral anekdotázott és a legszolidabb kalabriászon tizenkét forintot nyert össze... A két érzékeny csigái élek egy fűszálba ütközött; egyszerre visszahúzta a fejét mind a kettő. Kolthai Dénes még egészen fiatal ember volt, iskolatársai még valamenynyien quadrilleket rendeztek, amikor tanácsossá kinevezték. Azon a télen történt, hogy a legkomolyabb leányvásáron, a juristák bálján egyik barátja karonfogva végigvezette a termen. Mint a legendában a sátán az Üdvözítőnek az egész földet, kisértő mosolyával mutatta a neki a röpködő, csókos szájú leánysereget : — Nézd ezt a sok kívánatos Helénát . . . Mind rád mosolyog. Melyiké lesz az alma? Az ö öreges nyugalmával mondotta rá: — Van már nekem famíliám . . . Ezt a famíliát Laczi öcscse képezte, a bátyja árva fia. A fiu már a bajuszos esztendőkben tartott, szerencsésen átesett a második alapvizsgán, egy fitos orrú kasszirnőért adósságokba is keveredett, amit pirulva vallott be a bátyjának és igy annak apai szeretete már inkább pajtáskodó barátsággá változott. Nem is a szőke fiúból álló família okozta, hogy a Helénák meg nem igézték. Egykor, a húszas éveiben, ö is szemagukat. Pedig, ha valakinek, úgy a magyar embernek vérmérsékletéhez vág a katonáskodás. Az ősi magyar erények: vitézség, nyiltszivüség, itt érvényesülhetnek igazán. Adják az esztergomi apák is fiaikat katonai nevelő-intézetekbe, ne csak jogásznak! Az esztergomi buja magyar talajról majd visznek ezek hazafiságot a hadsereg német szellemébe. Csiszolódjanak ott királyát és portépéját szerető tisztekké bár, azért nem féltjük őket, nem szűnnek meg jó hazafiak maradni. És ha a magyar-osztrák hadsereg szelleme magyarosabb lesz, mint most, nem fogjuk hátborzongva olvasni a pesti lapokból, hogy katonáék megint reformokra készülnek. Igaz, nem akarnak behozni új ismétlő puskát, sem a tüzérség új felszereléséről, vagy füstnélküli puskaporról nincs szó, hanem mindennél csekélyebb dologról, ruházkodásról. Mégis fázunk ettől mi adózó polgárok, mert ha ilyen újításokat szellőztet a delegáczió, az igen tisztelt hadügyminiszter úr igen dobálózni szokott a milliókkal. És ezeket a milliókat nem retett. Segédfogalmazó volt akkor, akinek a czime minden fizetése, a vetélytársa pedig kopasz és valóságos osztálytanácsos. A princzipálisának mindig igaza van, azé lett a fehérbőrű, eleven Pálma is. Csupán ö nem találta azt olyan természetesnek. Egy nagyon 'szomorú este elégette a finom pókháló-betűkkel teleirott lila kartonlapocskákat és a hamujok szürke patinával födte be szive meleg fiatalságát is. A kis életpörsenés, ahogy egy czinikus német psycholog a szerelmi csalódást nevezi, érzékeny lelke egészségét egészen megrontotta. Nem igen járt asszonyok közé, csak ha házas kollégái hivták fekete kávéra, vidékről érkezett fogolypecsenyére. A fogolypecsenye mellett ismerkedett meg Kúmánnéval, a huszonkét éves szőke özvegygyei. A komoly, íróasztalának élő hivatalnok mindig szerette a tarka, ízléses nippeket. Megtetszett neki a filigrán kis asszony is, aki rizsporos kis fejével, tiszta kék gyermekszemével, átlátszó bőrével olyan volt, mint egy mult századból való puha pasztellkép. A sorsukban is volt valami hasonlóság. Ilona tizenötéves volt, amikor a Marienstifti szürke nénék tömjénfüstös kolostorából kikerült. A szülök mohó kézzel szakitották le róla a kinőtt, sokszor mosott növendékruhát, hogy mindjárt a fehér menyasszonyi ruhába bujtassák. Hozzá erőltették a kimeredt szemű palacsintaképü spódiumgyároshoz, akinek egész élete csak szuszogásból és a pirosléniás üzleti könyvek mohó, gourmand kézzel való forgatásából állott. Három évig raboskodott a nagy husgombócz mellett. Egy hirtelen éjszakai szélütés a csontkroesust is a csontok közé taszította. Az özvegy őszinte, becsületes lélek volt,
