Esztergom és Vidéke, 1893

1893-10-22 / 88.szám

lovagias módon! Csak ugy hemzseg olyik lap a legrosszakaróbb támadásoktól, egész szemétdomb van benne a gyanúsításokból, rágalmakból, piszkolódásokból, úgy hogy olyant tisztességes ember nemcsak meg nem ir, hanem, ha véletlenül elolvassa is, azt is megbánja. Ez pedig igen nagy . betegsége^ rákfenéje a vidéki hirlapirásnak. Tudok egy esetet Gy. városkában, a hol ez a »kikezdés« egyre-másra nagyobb arányokat öltött. Ha a két szerkesztő kevés hiján még csak legazemberezi egymást, akkor a közönség abban a hitben volt, hogy egyik a másiktól kérni akar valamit; képzelhetni, mi volt akkor, ha ezek megharagudtak egymásra. Bemutattuk ezekben a hirlapirás fattyúhajtásait s hisszük, hogy nem fog kelleni a témát újból megbolygatni. Bízunk közönségünk intelligencziájában: hiszen végre is a közönség izlése az irányadó a sajtóra nézve. Egy kevéssel több érdeklődést közügyeink iránt s akkor az »olló« és »revolver« önmagától ki~ múlik. —ky. Iványi Ödönről. Egy szegény újságíró kollégánk halt meg az éjszaka Nagyváradon, hosszú és kínos agóniával fejezvén be a szomorú napok lánczolatát, amelyekből gyötrelmes élete összefűződött. Iványi Ödön ez, egy finom és nagytehetségű elbeszélő, akiről valószínűleg- mitsem beszéltek eddig a vidéki kaszinók asztalai mellett, s akinek nevét a zsurozó kisaszszonyok sem vették soha az ajkukra. De ámbátor az ő roskadozó teste nem bir^a megvárni azt az időt, amelyben nevét \alamely irodalmi áramlat felszínre hozza, az igazi gourmandok sokat gyönyörködtek az ő előkelő tónusában, tarka színeiben, jeles irói talentumában. Es most, hogy egy szűkszavú telegramm ridegen jelenti, hogy beteg tüdeje körüljártatva szemeit. „Bosszant ott benn ez a málészájú ujságfaló fráter 1" teszi hozzá magyarázólag. Társai erre szó nélkül előszedegetik tárczáikat. A nem nagyon hízelgő melléknévvel illetett ifjú, ki annyira felháboritá a nemes úrfi kedélyállapotát, egy igen csinos külsejű, szerény modorú szomszéd uradalmi irnok, ki nem rég végezvén el Keszthelyen tanulmányait, már állást nyert és úgy értelmisége, mint szerénysége által egyaránt kitűnik. Juliska látható kedvteléssel váltott véle néhány szót; ez az oka az úrfi duzzogásának, ki nénje a számtartóné biztatásara nagyban csapja a levet a szép és vagyonos leánynak s a győzelem felől mi kétséget sem táplál, azt tartván a parlagi gavallér, hogy nem is lehet máskép, — mint hogy Juliska fülig szerelmes bele I A nők vártak egy kissé a nélkülözhetlen rendező és társainak megjelenésére ; végre is a számtartóné a praeqeptort küldte utánok. Ott ültek az úrfi, az ifiur, az aligur és a contra s egész odaadással ferbliztek. A praeceptor nem merte őket hirtelen háborgatni, hanem rengeteg pipájával, mely beillett volna egy kis töltőkályhának, a prozitzereskedö öreg ispán példaját követve, belepislogott az ifiur kártyájába, ki makrapipáját keményen foga közé szorítva, ép „gustálta" a „blatt"-ját. Legyen megengedve a kártyázókat közelebbről bemutatni, mert a mily kicsiny az asztal, ép oly külömböző rangú egyének foglalják azt körül, mi viseletükön persze azonnal meg is látszik. mindörökre felmondta a szolgalatot, elszorul a szive mindazoknak, akik nem az akut irodalmi divatok szerint alkotják meg lelkükben az igazi tehetségek képét. A szegény Iványi Ödön élete igazán nem volt gyönyörűség s ez a betép; ember sokszor borulhatott el árra a melankolikus sejtelemre, hogy pár rövid év alatt por és hamu lesz az ő törékeny testéből. De e lázas agyban csodálatosan szép történetek színeződtek ki s betegen, fáradtan ülve íróasztala mellé, oly napsugaras históriákat álmodott meg, mint csak kevesen azok közül, akik tollal keresik a kenyerüket. Az orvosi tudomány megfejthetetlen problémája eddigelé, mennyiben teszi a láz élénkebbé az agy szünetlen munkáját s minő uj szineket lop abba a titokzatos műhelybe, ahol a gondolatok és történetek megszületnek. De bizonyos, hogy e ravatalon fekvő, szegény ember az olasz égbolt verőfényes színeivel dolgozott s novelláiban egy exotikus klima tarka, buja tónusai hullámzottak. Mikor betep-séofe ellen a Délvidék aranyos napsugarában keresett enyhülést, Arco sötétzöld lombjai alól olykor küldött haza egy-egy kicsiny elbeszélést, melyet az olvasóközönség zöme nyilván észre sem vett a rendes napi termelés áradatában. De akinek van érzéke az irodalmi dolgok lehelletszerü íinomságfai iránt, gyönyörűséggel olvasta az értékes bizsut, melyben egy csodálatosan disztingvált, öntudatos ízlés nyilatkozott meg. Es ma is, mikor a magyar elbeszélőlitteraturának igazán előkelő a nívója, csak kevesen írnak annyi megtisztult ízléssel, mint ez a majdnem ismeretlen elbeszélő. Már történeteinek alakjai sem abból a banális tömegből valók, ahonnan a novellisták jó része a maga nyersanyagát beszerzi. Mindegyik hord magában egy csöpp romantikus hajlandóságot, egy fájdalmas elmosódó vonást, s az elbeszélések végén az olvasó szivében is megmarad valami abból az édes parfümből, mely megcsiszolt sorai közül kiárad. Akár a nagy Meissonier képeiből, e filigrán rajzok alakjából is szinte kiolvasható a féltékeny gondosság, amelylyel ez a Az „úrfi" nem csekélyebb áilást foglal el, minthogy ö a felügyelő úr irnoka; no de ki is mutatja felsőbbségét a többiekkel szemben. Az „ifiúr" rangjában már alábbvaló — hisz ö csak a számtartó irnoka; s e szerény szőke fiu — az egészén alávaló — a juhispán mellett segédkedik. Az emberségtudó parasztok ezen okból elvevezték „aligur"-nak s most rajta száradt e név. Nem látja senki, hogy mindannyiszor elpirul — kivált ha a kántorék Piroskája előtt aligurazzák. Most is jobb szeretne körülte forgolódni, de hát ismerni kell az úrfit; nem lenne maradása töle, ha odahagyná a kompániát. A negyedik játszó a „contra" szomszéd — egy szomszédos uradalomban ellenőr. A kártya ismét „körül ment" s a praeceptor félve felszólal: „Kérik az úrfit oda benn, hogy jöjjön rendezni 1" Az úrfi egy megvető pillantást vet a szólóra, hiszen csak „praeceptor I" s mitsem válaszol. „De kérem", szólal fel az ismét „a számtartóné ténsasszony kéreti . . ." „Mi a vizi ?" kérdi az úrfi és nagy vártatva megszólal, föl sem pillantva a kártyából: „Mondja meg nekik, hogy nem megyek 1" E közben a háziúr is közeledik az asztalhoz a figyelmeztetéssel : „A hölgyek már türelmetlenül várják ám az urakat I" Aligur rögtön felugrik helyéről, de az úrfi hetyke válaszára: „Miattam várhatnak 1" csendesen ismét leül. csiszolgató művészléiek megalkotta őket. Detailjai bajosok és megkapok. És talán szomorú, hogy igy van, de éppen ez a finom aprólékoskodás akadályozta meg, hogy Iványi Ödön elbeszélései népszerűek legyenek valaha. A nagy olvasóközönség nem hajszálizlésü gurmandókból áll, s az irodalmi bizsukat csak a világ hatalmas irodalmai becsülhetik meg igazi érdemük szerint. Az Ördög püuláinak vaskos dekoráczió-festéseit nálunk még szivessebben nézik, mint a Meissonier képeit. Talán különösnek tetszik, de igy van : az Ízlésnek és az idegeneknek bizonyos enerváltsága adja csak meg a finomabb nuanceok iránt való hajlandóságot, s nálunk — ez idegeinknek mindenesetre csak becsületükre válik — még mindig sokkal nagyobb az úgynevezett jóizű történetek népszerűsége, mint azoké a ritka csemegéké, amelyek egy-egy kivételes tehetség jóvoltából kerülnek néhanapján az asztalunkra. Elhunyt kollégánk szerény nevét egy nagyobb munka is őrzi az ő apróbb elbeszélésein kivül: A püspök atyaíisága, mely két vastag kötetben került ki néhány év előtt egy vidéki köny vnyomtató-műteremből. Ez a regény messze kimagaslott az akkori esztendők termeléséből, s nemcsak a mi szegényes viszonyaink közt volt figyelemreméltó alkotás, hanem a fejlődöttebb elbeszélő irodalmakban is ugyancsak számot tett volna. Ennek a könyvnek is az lett a sorsa, ami annyi másnak: néhány ember irt róla pár dicsérő sort, de talán annyi példány sem kelt el belőle, a hány személyes jó barátja volt a szerzőnek. Az Akadémia, mely ugy látszik nem igen adja Daudetkon és Bourgetken alul, később kegyesen megdicsérte a ^vidéki újságíró munkáját, de a dijat nem adta ki neki. A tudós urak, akik megszokták, hogy nálunk garmadával teremnek a fényesebbnél fényesebb regények, (az öreg Jókain és Beniczkynén kivül, egyedül csak Ohnet ur dolgozik a magyar közönségnek) nem találták meg az Iványi regényében a végkifejlődés azon kellékeit, melyeket a klasszikus görög iskola szükségesnek tart, és sajnálták azt a „De, ha jól tudom, öcsém rendez?" „Ma nem, de ha éppen kívánják, küldhetek rendezőt. Aligur menjen rendezni 1" A tiszttartó úr összeránczolja bozontos szemöldeit, mialatt igy szol: „Hát csak mulassanak az urak tovább; sajnálom, hogy háborgattam — amiczel" Ha pedig a tiszttartó ur valakinek, kit öcscsének czimzett volt, egyszer azt mondja, hogy amicze, az olyan, mint egy halálos Ítélet. Az úrfi is érezte ezt; hiába hazardírozott, az az amicze egyre csengett fülében. Valami sejtelem megsúgta neki, hogy illetlen magaviseletével megfőzte ma magának a tiszttartóéknál a kitoló kását 1 A házi úr átment az ímprovisált tánezterembe s oda lépett Alföldi Elemérhez, ki önhibája nélkül magára vonta az úrfi nemes haragját s kérdést intéz hozzá, hogy hajlandó-e a rendezést elvállalni? Az ifjú illedelmesen igent mond s mi természetesebb, azonnal fölkéri a házikisasszonyt az első négyesre. Az egykori keszthelyi praxis nem is vall szégyent. A négyes pompásan vág össze; még a kántorék Piroskája sem hibázza el! A legszebb s legnehezebb figurák sikerülnek s midőn belefáradtak a tánezba, a tréfásnál tréfásabb társasjátékok rendezésében is kifogyhatlan az uj vendég. A hölgyek el vannak ragadtatva, csak az egy számtartóné maradt a „befurakodó" irányában jéghideg. Hajnal felé lassankint elszállingóznak a vendégek; — legelőbb is az „aligur", néhány szaz forintot e beteg poétától, aki egy szürke, vidéki körjyvbe rejtette el fényes és sokat igérő talentumát. A regényt jóakarattal megdicsérték, de az arcói vendéglősök, fájdalom, még a Magyar Tudós Akadémia dicséretét sem hajlandók elfogadni fizetés gyanánt. Ma már egészen mindegy a szegény Iványinak, aki hidegen, sápadtan fekszik egyszerű koporsójában, s még azt a megnyugtató tudatot sem viszi magával sírjába, hogy hasznos lett volna valamikor a magyar elbeszélő Htteraturának. Pedig az volt, bár csak kevesen tudják ezt és mindenkitől megérdemel egy könyet, aki az irodalom terén egy tisztult izlésü, finom és előkelőbb színvonalért dolgozik. Boldogabb nemzetek koszorút fontak volna az élő halvány homlokára; tőlünk a holt ember sem kapja meg ezt a koszorút. De talán mégsem volt hiábavaló az ő gyötrelmes élete, mert ha kevesen is, bizonynyal vannak, akik a jövendő, megfinomult Magyarország egyik szerény munkását siratják ebben a szerencsétlen halottban. Sz. I. HÍREK. Tisztelettel kérjük azon vidéki és helybeli olvasóinkat, akik lapunknak eddig küldött példányait megtartották, de az előfizetési pénzeket még be nem küldöttek, hogy eziránt minél eló'bb intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fenakadást szenvedjen. Az „Esztergom és Vidéke 4 előfizetési ára: Egész évre ... 8 frt. Fél évre .... 4 „ Negyed évre . 2 „ mely összegek vidékről legczélszerübben postautalványon, helyből pedig közvetlenül a kiadóhivatalba : Esztergom, Duna-*i. 52. sz. küldendők. 4 A kiadóhivatal. Esztergom, okt. 21. — Kohl Medárd a király előtt. Kohl Medárd dr., a herczegprimás titkára, tegnapelőtt a királynál tisztelgett, hogy a juhhodályokban tudomást szerezzen, volt-e dög az éjszaka, hogy erről princzipálisának a „fölöstökömnél" illően referálhasson; jóval később az ifiur, hogy a kocsisoknak kimérje a granáriumból a zabeompetentiát. Alföldi Elemér is illendőnek tartja, bármily nehezére esik is neki, folkászolódni az elindulásra. Urambátyám szívélyesen megszorítja a búcsúzó ifjú kezét, megköszöni fáradozását . . . s a szerény választ: „Szót sem érdemel, sőt" — azzal szakítja félbe, hogy „legyen máskor is szerencsénk kedves öcsém uraml" Juliska mitsem szólt, midőn kis kacsóját odanyujtá a távozó vendégnek, de pillantásaik találkoznak s ezek sokat mondók lehettek, mert mintha csínyen kapták volna őket — hirtelen lesütik szemeiket . . . Ha novellát akarnék irni, elbeszélném, mit mondott Elemér Juliskának a nagy diófa alatt; mint huzattá az úrfi Juliska ablaka alatt, hogy „Szomorú fűz ága hajlik a virágra ..." De mindez meghaladná ez igénytelen rajz keretét. Annyit azonban mindazonáltal megsúghatok, hogy Elemér elérte minden uradalmi irnok eszményét — az ispánságot; s ekkor megkapta szive eszményképét is — Juliskaját! Mi több — urambátyám is elérte óhajtásainak netovábbját egy kis unokában, ki bármilyen „pákosztos" ficzkó, már is hozzá nőtt urambátyám szivéhez l