Esztergom és Vidéke, 1893
1893-10-22 / 88.szám
ESZTEBG9M és ílffil Í^ÍLJÍL^^ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenkent háromszor: jj a Hirdetések: f szerdán, pénteken és Vasárnap. \ Szerkesztőség és kiadóhivatal, j Hivatalos hirdetés i szótói ioos Z ói g 75kr.,ioo-tói \ \ 1 , , |, • , .,, ,, , .. , , , . . . , | 200-ig 1 frt 50 kr., 200-tól 300-ig 2 frt 25 kr. * £ í hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos a s % | Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és f Bél I!?fÜ^ kr * ^ Egész évre 8 frt — kr. \ reklamálások küldendők: i \ T - j i m i- • . ? ^ Fél évre 4 — ^ i«« . ^ Magánhirdetések megállapodás szerint. ^ jí Negyed évre . . . . . . 2 „ — „ \ Duna-utcza 52. szám (Tóth-házY \ \ \ Egyes szám ára — „ 8 „ \ \ Nyilttér sora 20 kr. t#* ^W^Jé^^ ÜflT 32. telefonszám. "Wl i^,-,^^^^ Scylla és Charybdis. Esztergom, okt. 20. Sokat tűnődtem már azon, mi oka lehet annak, hogy a vidéki közönség helyi hírlapot nem igen olvas, vagy ha olvas is, átfutja a napihíreket, legjobb esetben elolvassa a tárczát is, s aztán ásítva teszi félre a lapot: Istenem, ezek a lapok nap-nap után üresebbek lesznek ! Még az esztergomi olvasóközönséget sem veszem ki e szabály alól, bár szívesen megengedem, hogy nálunk jóval több a kivétel, mint bármely más vidéki városban, amit annak tulajdonitok, hogy kevés vidéki város dicsekedhetik oly intelligens közönséggel, mint mi, — hogy többet ne mondjak, ritka helyen van annyi zeneértő és kedvelő, mint nálunk. Nemcsak a főváros közelsége oka ennek. Az esztergomi, ha szórakozást akar, lerándul Budapestre, végig megy a váczi utczán, megnézi a legújabb divatot, elmegy valamelyik színházba, hoz magával egy ruhára való szövetet s egy adag blazirtságot, mert ez így divat. Itthon előfizet valamelyik fővárosi napilapra, hiszen abban is megtalál jóformán mindent, ami itthon történik s az Az Esztergom és Vidéke teája, Urambátyám.*) Urambátyám nevenapját ülik. Urambátyám tisztességes nevén: nemes, nemzetes és vitézlő, — de miért nevezném más néven, mint az egész környék? — tehát urambátyám nyugalmazott tiszttartó. Mint szokás-mondás, régi „slag"-ember; kihaló typusnak egyik utolsó képviselője. Virágjában más időket élt, mint a minők a mostaniak. Urának tisztjét viselte s ez nem volt csekélység a maga korában. Mai nap nagyon tarka a conventiós tabella mindenféle czimcktöl, van főtiszt, igazgató felügyelő, számtartó, kasznár, intéző, segéd, gyakornok stb.; de a régi tiszttartók kategóriája kihalt, kiveszett. Urambátyám megmaradt még belőle hírmondónak. ... Azért, hogy közel jár a Rubiconhoz, mely a hetvent a nyolczvantól elválasztja, kiállja ö még a sarat — a ki lelke van l Puskázik még folyvást s meglövi nemcsak a nyulat, de még a sárszalonkát is. — Torka, igaz, jobban győzi a „vinkót"-t, mint foga a rostélyost, de azért fogas gyerek számba megy még mindig. Urambátyám hires szónok. Mi tűrés, tagadás: tart is rá valamit! Különös ünnepélyes alkalom adtán — pl. ha megyés püspököt kell fogadni — ő a ve*) A d á c s i: »Aquarellek és croquik« cz. az Athenaeumnál most megjelent gyűjteményéből. elég. Kiváncsiságát kielégíti, közügyeinkkel pedig nem törődik. De nemcsak a közönségben van a hiba. Elismert tény, hogy a vidéki hirlapirásnak két nagy ellensége van, amire a hírlapíróknak ugyancsak vigyázniuk kell: az „olló" és a „revolver. " Ha általános érdekű dologról akar hozni valami czikkelyt, ugyancsak vigyázzon a czikkiró, hogy égészen önálló, a helyi viszonyokhoz mért felfogással dolgozza fel témáját, mert mindjárt kész a lesújtó kritika: ollózmány. Es ekkor még jól járt, mert legalább tudja azt, hogy czikkelyét más is elolvasta, nemcsak a rendes olvasóközönsége egy czikkeíynek — a vezérczikket értem, nem a hírrovatot — legtöbbször három ember: a szerkesztő, a szedő és maga czikkiró, vagy ha maga a szerkesztő irja a vezérczikket, akkor csak ketten vannak, mig a nagy többség a legtöbb esetben nem vesz róla tudomást. Megesik az is, hogy átolvasni csak átolvassák a czikkelyt, hogy legyen mivel az idejüket agyonütni, de már annyira nem mennek, hogy gondolkoznának a felvetett kérdés s annak esetleges megoldása felett, eszméiket egymással a világért sem közölnék, hanem hagyja mindenki zérszónok. Ilyenkor ékes latin magyarsággal oly üdvözlő dictiót tart, hogy még az országút is porzik tőle I Ha a főszolgabíró vagy pláne a viczispán tiszteletére lakomát rendez az uradalom, szentül ö köszönti fel a nagyrabecsült vendéget, a hogy dukál I Ebbeli jussát nem is engedné át senki fiának. Nyáron át, házikörben, rendes „mondur"-ját kék gatya képezi, de ha társaságba indul, még kánikulában is belerázza magát zsinóros nadrágjába; felölti a nagy gombos, majdnem a bokáig érő sötétkék attilláját; kivágja hatalmas bajuszát, s aztán legény legyen a talpán, ki a szeme közé nézni merészelne 1 De bármennyit tart is a külső tekintélyre, házi körében a legkedélyesebb s legszeretetreméltóbb ember. Nyilt házat visz •— no de nincsen is nála hija a vendégeknek 1 De bármi kedvelt, köztiszteJetű egyéniség legyen is urambátyám, nagy popularitásának okát nem szabad egyedül benne keresnünk. Rövid szóval: urambátyámnak leánya van. S uram fia, milyen leány 1 Karcsú mint a vizi liljom, kökényszemű, eper-ajku, csupa tüz, csupa lélek; s aztán hozzá még milyen gazdaasszony ! — A néni — ki korán elhunyt anyját pótolja — nem egyszer mondja, hogy már egészen kitanult nála; mi nem kis szó oly valakitől, ki az egész környéknek legkitűnőbb szakácsnője I Szóval Juliska helyre való kis leány 1 — A praeceptor ur — ki olvasott ember — azt állítja róla, hogy valóságos „mágnes". No de teszik is neki a szépet. Juliska másnak az elsőséget s akkor úgy járunk, mint az egyszeri német falu, mikor a nagy herczeget várták s az egész lakosság ki volt rendelve az ünnepies fogadtatásra, de mindegyik azt gondolta, hogy minek menjen el ő is, ha a többiek úgy is mind ott lesznek, s elmaradtak mindnyájan. Igy van nálunk is: a fölvetett eszmék kellő pártolás hiányában lomtárba kerülnek, pedig néha megérdemelnének egy kis eszmecserét. De többször nem lehet ugyanarról a témáról írni, mert akkor mindjárt »elcsépelt tárgy.« Nem tagadom, hogy néha nagyon alapos a közönség panasza az átvevés ellen, mert van olyan vidéki hirlap is, amelyiknek minden közczikke a vezérczikktől a tárczáig más lapokból, legtöbbször folyóiratokból vannak kiollózva, olykor némi helyi érdekű változtatással, máskor szószerint. Volt már arra is példa, hogy két versengő hirlap közül az egyiknek szerkesztője előre kiszimatolta, hogy honnan ollózza a másik a vezérczikkeket s egy szép napon mind a két lap szószerint hozta ugyanazt a czikket; a közönség persze kaczagott a jól sikerült tréfán, de az ollózó kollega csúful bennragadt a csá— csak neveti az udvarlókat. Az apja látva magaviseletét, a néni aggodalmaira, hogy megtalál ártani Juliskának a sok gavallér ?1 nevetve azt válaszolja persze, ha a plébános úr nem hallja 1 — hogy nem kell ezt a leányt félteni: több esze van annak mint magának a káptalannak! — Hadd forgolódjanak körülötte; majd kiválogatja magának a neki való legényt; — boldogult édes anyja is egészen ilyen volt és senki sem mondta még, hogy rosszul választott . . . A Gyurka, ki két kapitulatiót kiszolgálván, jelenleg urambátyám mindenese, tisztességgel jelenti, hogy tálalva van és mindenki siet helyét elfoglalni. Eleintén persze nem sok szó járja. De a mint a főtisztelendő úr — ccclesia praecedit 1 — kezébe fogja a poharat, felköszöntvén a háziúr kedves húgát és Juliska leányát, mint háziasszonyokat, azonnal megered a felköszöntök árja. Vig Lajos se rest; színig megtölti poharát és eltolja maga alul a széket. Vig uram, mint zsinóros dolmánya s fényes gombos „reithuzlija" mutatja — megyei csendbiztos s a béke napjaiban lelkes gazda. Megszólal stentorí hangon, — mintha most is rabot vallatna, — de csak azért, hogy benső megindulását palástolja ; megemlékezvén a legkedvesebb puszi-pajtásával töltött fiatalkori napokról, midőn mindketten nagy „impostorok" voltak s neki mai nevenapja alkalmából szívből kívánja, hogy számos sok esztendeig éljen! Rengeteg éljenzés jutalmazza a szép szót. De ime a házi úr is felkél, egyet vában, mibe gálád konkurrense rántotta. Ha a lap ezt elkerülni óhajtja s eredeti czikkelyeket közöl, ugyancsak vigyázzon, hogy a tyúkszemére ne lépjen [a „közügy"-nek, mert könynyen pórul jár. Megnézze, hogy ki áil a „közügy" háta megett, nehogy azt mondják rá, hogy „revolver." Köztudomású, mily iszonyú kényes az ember öneszméire. Nap-nap után látjuk, hogyan fitymálja egyik a másik terveit s nagyhamar rámondja, hogy kivihetetlen, vagy hogy személyeskedés. Lehet, hogy néha igaza van, különösen vidéken. — Melyek, hogy saját eszme szegénységükét eltakarják, magánegyének belső életébe furakodnak s lerántják a leplet olyan dolgokról is, mikhez más embereknek ugyancsak semmi köze sincs. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy pártoljuk a bűnt, s ne ostorozzuk a társadalmi ferdeségeket, hiszen ez a sajtónak egyik főczélja, sőt kötelessége, de én azért, hogy egy tüskebokrot kiégessek, nem fogom felgyújtani az erdőt, hogy egy embert, ki nekem utamban van, ártalmatlanná tegyek, nem fogok egy családot tönkre tenni, ha vele máskép is elbánhatok. Aztán még mily törül bajuszán, — mire a zaj hullámai mint egy varázsintésre lecsendesednek. Ezen ismert mozdulat ugyanis azt jelenti, hogy ezúttal „rigmus" lesz. Mint mindig udvarias férfi, először is a hölgyeknek szentel egy kadencziát, kívánván nekik: »A mennyit a kuglin, a billjúrdon löknek, Annyi boldog órát a szép vendégnöknek« . . . s azután Vig felé fordulva, igy szól: »A hány szál szőre van egy merino-kosnak: Annyi évet adjon az ég Vig Lajosnak« . . . s aztán foly a toaszt özönével • még kántor uram, ki különben nagyon hallgatag uri ember, sem állhatja meg szó nélkül, széles jó kedvében azt kívánván, hogy : „Adja az ég, hogy a tisztelt társaság egy félóra múlva meg ne ösmerje egymást!" mely jámbor óhajtást a főtisztelendő ur néma fejcsóválás, de annál nagyobbat mondó feddő pillantással kísér... A nők pedig beleunván a sok jóba, fölkerekednek az asztaltól. Mig az urak a pipázó-szobába vonulnak kártyázni és pityizálgatni, a fiatalság hevenyében kihányja az asztalokat, a falhoz tolja a székeket és az ebédlőt hirtelenében tánczteremmé változtatják át. De az úrfit vájjon mi lelte ? öt, ki különben mindig elötánczos, most egyet int pajtásainak, hogy „gyerünk l a s a kártya-asztalok egyikénél telepszik le. Társai koczkáztatják a kérdést: „Tehát nem tánczolunk?" „Nem!" válaszol az úrfi, haragosan
