Esztergom és Vidéke, 1893

1893-09-07 / 72.szám

? ~ * VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. !f" ^° MEGJELENIK HETBNKJNT KÉTSZER: r HIRDETÉSEK­VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ vÁRO K SHÁZ-KÖZ Ö 323 É 8 HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 nóMl 100 M óig U kr, 100­.—-—, , hova n lap tm\hm\ res/.ét iH*tfi k5y.lei»ények k0ldi>nd6k. tó1 á00 ' ig 1 flt 50 kr ' y °°' tó1 3n Ö-ig 2 frt 95 kr. ELŐFIZETÉSI A R: — " Bélyegdij 30 kr. Ste*,:: :::::::::: lS z £ I "'^""T'.ÍÉUU 1 '' . " AAAN ammtm^g^.i****. Negyed évre 1 frt 50 kr hová lap hivatalos ós m.igáit hirdetései, a nyiIItérbe szánt közte­Egy SZám ára 7 kr. mtfnyek, elfiflae téwi pénzek ÁB reklamál ások i nté/emlok. NYILTTÉR sora 20 kr # m W&T 27. Telefonszám. "^Mf # ' # Liberalizmus. (—la.) A mai kor jelszava. Azon irány, mely felé manapság minden mü­veit nemzet egyaránt tör. Szabadelvü­ség araija diadalait a tudományban épp ugy, miut a társadalmi téren. Mi ez utóbbival kívánunk röviden foglal­kozni. Ki lehet liberális ? Minden omber, aki okosan és modernül gondolkodni képes, aki szakított a mult századok előítéleteivel. És mégis hányan van­nak, akik profanálják e szót, hogy li­beralizmus. Akik az igaz szabadelvü­ség rovására és hamis liberalizmus örve alatt ennek köpenyébe burkolva szaladnak, futnak anyagi előny után, hajhászván az olcső népszerűséget. Akik megtagadva elveiket, megtagadva ön­magukat a szervilizmus vagy a bizi'ii­tinizmus bűnéhez sülyeduek, önhasz­nukat a közjólót elé helyezvén. Akik a szabadelvüség tanai folytán jutottak magasabb társadalmi állásba és meg­tagadva ezzel minden összeköttetést, szakítva múlttal és jövővel, a jelen nyújtotta előnyöket óhajtják kiaknázni. Óh sok az a büu, amit ennek rovására elkövetnek ! G-oldolkodjuuk liberálisan. Lel­kesedjünk a közügye­kért. Mert minden lépés, amelyet a közérdekért leszünk, a dicsőség útjá­hoz vezet. De a dicsőség, az ideig­őráig tartó hatalom fénye soha el ne vakítson ; mindenki gondolja meg azt, hogy mily csekélység volt pályája ele­jén. Gondolja meg mindenki, hogy karriert kevés i-mber csinált még ön­erejéből : tehát legyen a társadalom iránt hálás, kövessen el még többet a közügyek árdekébeu. Legyünk türelmesek. A türelem a legszebb erény. Ne c>ak a vallások közt levő villongások kiegyen­lítésére igyekezzünk, hanem óvakod­junk a politikai türelmetlenségtől is, amely sokkal rosszabb. A politikai ár­nyalatok szélsőségét áthidalni igen ne­béz, de nem mindig leheletlen. Sen­kit elveitől eltántorítani ne akarjunk, mert ez által őt jellemének egy voná­sától fosztjuk meg. Aki meggyőződik an­nak igazságáról, amit hisz, azt tisz­telhetjük. Lelkesüljünk a huma­nizmusért. Grondóljuk meg, hogy müveit század végén élünk, azón a századén, melynek folyamán a szabad­ság, egyenlőség és testvériség elvei aratták fenkölt diadalukat. Iparkod­junk, hogy az egyenlőség napjaiban senki ne éhezzék, ne szenvedjen szük­séget senki akkor, midőn eltűnt a kü­lömbség, ledőlt a válaszfal ember és ember között, midőn a születés nem kvalifikálhatja az embert, hanem az, amit tud. Müveit emberek akar­junk le -11 ni . A társas élet mű­veltség nélkül nem képzelhető ós vi­szont. Ezért tanuljunk és iparkodjunk napról-napra többet tudni. Szabad szellemben, fel világosultan tárgyaljunk mindent, és gondolkozzunk mindenről ; az ész nem tűr korlátokat és nem en­gedi magát felcsufolni. Küzdjünk az előítéletek ellen, mert az előlitélet csak önző emberek tulajdona, önző embereknek pedig ritkán van igazuk. Az emberiség műveltségének, kultúrá­jának nagyobb része esik a XlX-ik századra, mint a többi XVTII-ra, mert századunk a liberalizmus százada. Lelkesítsen a nemzeti eszme kultusza. Ne legyünk szükkeblüek a hazafias törekvések i­ránt. Enélkül igazi liberalizmus nem képzelhető. Munkáljunk mindig nem­zeti irányban a baza javára. Legyünk inkább soviu-ek ós «vad magyarok* mint egy kissé is kozmopoliták. Nem­zeti önállásunkat a sovinizmusuak köszönhetjük, annak, bogy megtartot­tuk nyelvünket, megőriztük alkotmá­nyunkat, jogainkat ós nemzelünk in­tegritását. Ez a sovinizmus erényszám­ba mén. És ha ezeknek mindig megfeleli ünk, ha pályánkon az a tudat vezérelt, hogy mindent meglettünk, ami csak tőlünk kitellett a liberalizmus érde­kében, nyugodtan távozhatunk a sze­replés teréről, mint olyanok, akik e­rönkből telhetőleg a modern haladás fáklyáját lobogtattuk ós egy levelet fűztünk ahhoz a koszorúhoz, melyet a liberalizmus maga fon dicső eszméi, hatalmas elvei dicsőségére. Őszinte sorok a szerkesztőhöz! Csak úgy madár távlatból is­merem bajaikat, melyekkel nap-nap­uián küzdenek és épen ezért lehet, hogy tévedek, midőn meggyőződé­semnek Esztergom fel virágozása körül hangot adni bátorkodom ismerellon létemre és anélkül, hogy közügyei intézésében csak bármely csekély ré­szem lett volna. Hmeni hogy gondolataimat, hogy eszméimet a legjobb meggyőződésem vezérli, épen az emiitett szempont biz­tosithalja önöket. En egy idegen törvényhatóság szü­löttje vagyok, de középiskoláimat az önök falai közt végeztem és emiékeim kitörölhetetlen nyomokat hagytak hát ra lelkemben a város iránt, melynek ma még polgára nem vagyok, de minden törekvésem oda irányul, hogy azzá legyek. * Az ott megjelenő lapok hasábjain sokszor és sokat olvastam, mi volna üdvös arra, hogy e város felvirágozzék hogy anyagi és szellemi tekintetben arra a színvonalra emelkedjék, mely jólétét minden irányban emeli. Meglehet, hogy tévedtem, de én azt kizárólag csak abban kerestem első sorban, mi uralkodó királyunk jelszava: viribus unitis. Első és legelódázhatlanabb követel­ményként lép tehát előtérbe felfo­gásom szerint a kir. város egyesülése a vizi város Szt. Tamás ós Szt. G-yörgy mezővel. Mi tette az utolsó évtizedben nagy­gyá a fővárost? Az, hogy Buda ós, Pest Budapestté lön. Az ország tör­vényhozó testülete, melyben a haza inteligeneiája képviselve van, jól be­látta ezt, nem kérdezett senkit, nem vitatkozott a kérdés felett, de ki izJsitírjDiísliiíkí" tárcája. JlLMÁNAK. — Emlékkönyvbe. —­Törékeny sajka metszi által A tenger bősz hullámait; A férfi bátran küzd az árral, Mivei szivében él a h i t. Majd zordon, sziklás parthoz érve, Hol uj veszély tódul felé Nem csügged, mert hisz a remény Helyét keblébe meglelé. És elsimulnak a habok, A parton várja bű neje, Áthatja a hajóst az érzés, Szeretet annak a neve. Mint a szilárd, bátor hajósnak — Ki küzdve jár a tengeren — E három érzet itt a földön Vezéred néked is legyen. CSÁSZÁR ELEMÉR. (Vázlat.) — AÍ „Esztergom és Vidéke" eredeti tárcája — A zenekar már belekezdett az uvertűrbe, a színpadon a rendező rekedtté kiabálta magát és káiomkodott mint egy tüzér­kapitány. A szolgák helyükre lódították a díszleteket és a remegő, lábatlankodó szer­zőt taszigálták,aki a glaszé keztyüit sehogyse tudta begombolni. Aztán megszólalt a villamos csengetyü és a vasfüggöny lomhán felemelkedett. A csevegő kritikusok a helyeikre ültek; a lornyetteket és a messzelátókat a színpadra szegezték. A kar pajkos, vig dalba kezdett, amibe élénken belekacagtak olykor az oboék s a refrén végakkordjainál belebugtak a tubák is. A fiatal szerző meg ott sápadozott a színfalak mögött és remélt. A fiatal kompositőrt senki se ismerte a nagy városban ; csak tengődött a szegény abból a csekélységből, amit itt-ott leckeórák adásából kapott. Nem volt senkije a világon. Csuszni-mászni nem tudott, hát bizony nem igen boldogult. Türelme sem igen volt zeneórákat adni vásott kölykeknek, igy aztán többet koplalt, mint ebédelt. Ott lakott Nelliéknél a negyedik emele­ten. Nelli anyja adott neki kovártélyt meg mosást, amiért a leányt énekelni ta­nította. Ott aztán megszerették egymást és álmodoztak hírről, dicsőségről . . . Csúnya, zivataros tél volt, a nagy hi­] degben meghűlt az asszony,tüdőgyulladásba esett. Ami kevés pénzük volt, az ráment a doktorra, meg a patikára, már a bútorok­ból kellett eladogatni; az özvegyasszony nem várta be a nyomorúságot, meghalt. Bán Ede megalázta magát és talán először életében kérte megérdemelt munkadiját. A szatócs, meg a lakatos akiknek fiait he­gedülni tanította, kiadták a fizetését, ami­ből szegényesen eltemették az öreg asszonyt. Nem is kisérték többen csak négyen, a pap, a kántor, Nelli és Bán Ede. Csúnya hófor­geteg volt éppen, ők meg nyári ruhában voltak. Ede vigasztalta Nellit: — Ne búsulj ; lesz jobban is, ha a szín­háznál elfogadják a darabomat. Vigan élünk akkor Nelli, lesz bor is, sütemény is . . . Szép idő lesz az Nelli . . . A leány ilyenkor kissé földerült és el­elábrándoztak a hideg, fűtetlen szobában. Ede eljátszotta a régi zongorán a darab kerin­gőit, Nelli énekelt hozzá, aztán elfelejtették egy-egy órára a nyomorúságot. Elég soká tartott ez az élet, Nelli nem kapott sehol munkát, Edének pedig felmondtak, mert még nem faragott virtuózt a szatócs csin­talan fiából. Egyszer ragyogó arccal jött haza Ede este felé. A színháznál elfogadták a darab­ját. Nagy robajjal nyitott be a szegéuyes szobába, ahol a zongora, néhány kóta, egy asztal, szék és ágy állt csak. — Nelli, már nem éhezünk soká, egy hónap múlva előadják «A nábob kinosót.» Aztán elkezdte dúdolni az egyik apát belőle. De Nelli nem szólt semmit, ott fe­küdt az ágyon; lázban égett a keze* a szeme, a feje forró volt, mint a tüz. Ede doktort hívott hozzá. A doktor azt mondta, hogy meleg szobára, gondos ápolásra és jó táplálékra van szükség. Szomorú egy hónap volt az. Edének min­den pénze kevés volt, hogy a beteget jól gyógyíthassa. Az igazgató megtagadta az előleget . . . Ede elment éjjelre egy zenekarhoz, ott keresett néhány hatost, csakhogy hiányt ne szenvedjen Neüi. A házmesterné, aki fel-felment a beteghez nem igen gondosan ápolta, hanem az éte-­leket gondosan megfelezte a szegény be­teggel, még a tüzelőt is lopkodta . . . Bizony nagyon nagyon rosszul volt a szegény Nelli, mikor az előadás napja el­érkezett. Ede egy barátjától kérte el visel­tes szalónruháját és cilinderét, az utolsó­forinton pedig csirkét vásárolt Nellinek. Aztán elment a színházba, hogy jelen le­hessen darabja premierjén, a minek sorsá-­tól kettőjük élete függót. * * * Mikor vége lett az első felvonásnak, min!' az orkán zúgott fel a tapsvihar., ötször ||iiv­ták a lámpák elé a szerzőt. Bán Ede még halványabb volt, mint rendesen, ügyet/enüli hajtotta meg magát a színpadon és a kar bátját elfeledte begombolni. A parterra első soraiban a krütikusok nem győz­ték eléggé magasztalni. Azt mondták, hogy* zseni; a hölgyek meg azt suttogták, hogy milyen érdekes, okos arcú fiatalember. Csak. a karzaton terjedt el futó tűz gyanánt egy kopaszfejü rué megjegyzése:: — Nini, hisz ezt az embert ismerem* & «Kék macska* kávéház zenekaránál kontrás t? A második fölvonás elejénél nem bírt már tovább maradni, üldözte haza a vágy,, a félelem. Elhatározta* hogy az igazgatótól kér pénzt és vesz. süteményt, visz bort Nellinek. Mint egy eszelős, ugy rohant el direktorhoz, a, statiszták meg bámultak:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents