Esztergom és Vidéke, 1893

1893-07-30 / 61.szám

okvetlenül szükséges arra, hogy műélvezetünk tökéletes legyen. Talán lesz alkalmunk e tárgyról még bővebben szólni s valószínűleg lesz alkalmunk rámutatni az épület hiányaira, most elégedjünk meg a tény konstatálásával. Bárcsak belátná ezt a tisztelt publikum is és ne csak sohajokbau, hanem tettleg is kifejezést adna vágyainak. Bárcsak volna a tisztelt közönségben annyi lelkesedés, annyi akarat, hogy ezt a mostani épületet megvenné tulajdonosától, azt átalakíttatná a modern kor igényeinek megfelelő sziuházzá, és azután rábízná a város gondjaira, hogy ne kelljen továbbra is olyan színháznak nevezett épületben eltölteni estéinket, melynek már külső tekintete is szomorú gondolatokat ébreszt. (-a) A nőnevelés. Talán nincs kérdés, mely olyan élénken foglalkoztatná az elmóketet, miut a nőnevelés kérdése. Sok jót, sok roszszat elmondtak már erről. Megkísérlem ón is; nem tudom milyen véleményt alkot róla majd a nyájas olvasó, (ha ugyan lesz olvasója), nem fogja-e azt mondani, hogy erről a kérdésről már épen ugy nem érdemes írni, mint nem érdemes az Írottat elolvasni. Nekem ugyan nincsen szándékom a «lenni, vagy nem lenni» kérdésével foglalkozni, mely a nőnevelés tárgyalásában vörös szalagként húzódik keresztül ; ez mások dolga, a kik különösen azt szeretik hangoztatni, hogy a külföld után kell indulnunk. Ámbátor ott sem minden arany, a mi fénylik és legtöbbször hibáit vesszük át. Persze kérem ! a mi fejlődésünk menete egészen más, mint a külföldieké, más a természetünk, más viszonyok között élünk ; szóval a nemzetek tömkelegében más családot és pedig speciálisan más családot alkotunk. Azt lehet mondani, hogy a nevelésnél különösen, sőt kizárólagosan tekintetbe kell vennüuk ezt a nemzeti sajátságot s nem internacionális asszonyokat, hanem magyar asszonyokat kell nevelnünk. Nem ugy nevezett «modern» hölgyeket akaruuk mi, a kik negédesen tudnak csevegni Parisban szabott toiiette-jeikről, hanem igen is olyanokat akarunk, a kiket mindenekelőtt áthat a magyarság, a nemzetiség eszméje, a kik jobban ösmerik a magyar történelem, magyar irodalom és magyar nyelv természetét, mint akár a németét, akár a franciáét. A kikuél az idegentől kölcsönzött, szerzett tapasztalat, ismeret csak bővíti és erősiti a nemzeti alapon lerakott tulajdonságokat. Én nem hiszem, hogy hölgyeink valami különös elismerésben részesülnek az idegen előtt, ha azt mondják, hogy ösmerik a francia ós] német élet természetét, sajátságait; mert az az idegen azt fogja kérdezni, hogy hát a magyart nem lehet ismerni ? Már bocsánatot kérek, de a ki erre azt mondja, hogy: nem az a felületesség olyau fokán áll, hogy rája alkalmas jelzőt sem találok. Igen kérem ! minden nemzet, s minden nemzetnek minden tagja féltékenyen őrzi nemzeti sajátságait és büszke azokra, ha nem politikai nagyhatalmasság is. Csak szép hazánkban lengedez valami volapük szellő, a mi körülbelül a hetvenes évektől datálódik. Hölgyeink németek is, franciák is, angolok is, csak nem magyarok. Ennek ugyan nem Ők okai, kanéin a nevelők, a szülők. Hiszen elismerjük mi azt, hogy nagyon szép az idegen nyelveket tudni, de talán mégis csak első a mienk. Különben is ez nem a nevelés, hanem a tanitás keretébe tartozik, a mi nagyon nagy külömbség. A nevelés a szivet, a tanítás az elmét illeti. A nemes sziv tudomány nélkül is tiszteletre méltó, de az üres sziv a legnagyobb tudomány mellett is visszataszító. És kérdem, ha a hölgyek szivét nem neveljük, vájjon a férfiaknál keressük a gyöngédséget, a nőiességet? Azt hiszem, hogy a férfiak sohasem fognak bölcsőt ringatni (tisztelet a kivételnek) még akkor sem, ha hölgyek találnák is fel a kormányozható léghajót. Először neveljük tehát Hölgyeinket asszonyoknak és pedig magyar asszonyoknak, a kik a családi" szentélynek legyenek őrangyalai, a kik szeretni tudjanak s minket szeretésre tanítsanak. Mikor ennek megvan az alapja, akkor azután tanítsuk őket, ha épen ugy tetszik németül és frauciául, de sohase tévesszük szem elől a magyarságot, mely a legnagyobb műveltséget is áthassa, vezérelje. As^Esstorgom ss Vídóko" tárcája. ARANKÁNAK. Ugy reszket szivem örömében, Ha gondolok rád, édesem, Miként a tenger, ha tükrében A holdnak képe megjelen. Oly mondhatatlan édes kéjjel Esik reád pillantanom S a menny üdvösségével ér fel, Ha kezedet megfoghatom. Oh mert nagyon, nagyon szeretlek Első szerelmem tárgya, Te, Rajongva lángoló szivemnek Te vagy bálványa, mindene. Te vagy az üdvöm, boldogságom Szelíd Arankám, kedvesem, Te nélküled kin e világon Még a gyönyör is énnekem. Vágyó szivem csak érted dobban, Te vagy kiért szivem hevül; Imádlak .... ah! de csak titokban Epedve, némán, meszirül. Sohsem mondtam még, hogy szeretlek, Haosak nem árult el szemem, Midőn tündéri termetednek £záz báján megpihentetem. Soha még arról nem beszéltem, Hogy a szivem teérted ég, Hogy álmom, édes üdvösségem, Ne szálljon el még, oh ne még ! Te sem mutattad soha nékem, Szeretsz-e vagy sem, angyalom, De élni hagytad a reményem Es én igy nem panaszkodom. Oh mert százszor jobb ez a kétség, E kínos — kéjes sejtelem, Mint tudni azt, hogy nincs reménység, Hogy szived meg nem nyerhetem! —er—ld. (Levél egy barátomhoz.) Kedves barátom ! Legutóbbi leveledben azt kérded, mit csinál, hol van, él-e még a mi idealista költőnk, a kivel együtt jártunk iskolába, de a ki sohasem tanult, hanem csak szerelmes verseket irt. A ki csak szerelmes verseket irt, melyeket az előadás előtt nekünk felolvasott és mi tapsoltuk, éljeneztük ; sot! el is kértünk töle egyetmást, hogy hölgyeink emlékkönyvébe beírhassuk a saját nevünk alatt. Emlékszel-e arra kedves Barátom! mikor ilyen költői stúdiumok között meglepett az a kis kopasz tanár, a ki egy cseppet sem hízelgő hangon ajánlott a figyelmünkbe amathematikát? Emlékszel-e ? Bizony Lángh Sándor, az ideális költő megfogadhatta volna ezt a tanácsot. De bát ő utálta a számtant és nem tudott hozzá. Hiszen tudod, milyen rossz számítás volt az is, mikor Hortoványi kebelbarátja javára Weisz Sarolta szerelméről lemondott. Ezzel tönkre tette önmagát is, Saroltát is. Mert hát ez a leány kimondhatalanul, halálosan szerette ezt a bohó fiút, talán szép arcáért, talán szép verseiért. De hát az ideális költő lemondott, feláldozta a saját érzelmeit, önlelkét emésztette, mikor elkerülte Saroltát, utthon pedig sirt keservesen. Különösen akkor zokogott, mikor E-t el kellett hagynia. Nem győztük vigasztalni, bátorítani. Es csak akkor csillapult bánata, mikor azzal biztattuk, hogy menjen Pestre, hol idővel ki fog tűnni, hol dicsősséget fog szerezni a hazáiaak és magamagának. De hiszen kedves Barátom! te tudod mindezeket. Megbocsáss, hogy egyenesen nem feleltem kérdéseidre, hogy Sándornak történetét élűiről kezdettem, de talán jól esik neked is a gyermekkor emlékeit felidézni. Ugy-e azt is tudod, hogy Sándor lement Pestre, de ettől fogva megszakadnak ismereteid, mert te elmentéi messzemessze s csak nem régen tudtuk meg, hogy hol vagy. Sándor, szegény fiu létére szüleitől nem számithatott anyagi támogatásra és igy nagyon természetesen valami kereset után kellett látnia. De bizony ő mindig önérzetére hivatkozott és a helyett hogy foglalatosságot keresett volna, világfájdalmas verseket küldözgetett a lapokhoz. Persze a lapok agyon bírálták és kapálást ajánlottak neki, Helyzete kezdett válságos lenni. De azért várt türelmesen. Várt, várt, hogy felfedezik és egyre késtek vele. Egy alkalommal találkozott Weisz Bélával, Sarolta |bátyjával ós régi osztálytársunkkal, a ki hivatalt ajánlott neki egyik minisztériumban. Az ideális költő a helyet, hogy megköszönte volna, indulatoskodott, majd szenvedélyesen kitört, hogy ő csak nem másolhat utálatos aktákat, mert hiszen azzal megölné költői tehetségét. De Weisz Béla addig beszélt a lelkére, mig elfogadta. Irogatgatott, másolt egy darabig ; egyszer csak azzal állt főnöke elé, hogy adjon neki önálló munkát, amivel segíthet hazáján, mert a másolás nem okos embernek való. Főnöke természetesen kikacagta s azt ajánlotta neki, hogy tanuljon. Sándor felpattant; durván megsértette főnőkét .... és másnap már munka nélkül lézengett Pest utcain. Hogy meddig lézengett, nem tudom. Mikor én Khon Izidor urnái nevelősködtem, egy napilap szerkesztője már felfedezte tehetségét. Képzelheted mennyire örült ennek szegény Sándor. Vágyainak netovábbja az volt, hogy újságíró lehessen. Azt vélte, hogy újságjával felforgathatja az egész világot, hogy átalakíthatja ideális tervei szerint, hogy a rossz embereket, a nyomorúságot, a bűnt kiirthatja, hogy a királyokat elűzi és helyette meghonosítja a köztársasági államformát. És a jó Isten tudja, miféle szép álmai voltak! Csakhogy álmai álmok maradtak! Mikor helyét elfoglalta a szerkesztőségben, a szerkesztő német lapokat nyomott a markába, hogy ollózza ki belőlük az érdé Esztergo

m, XV. évfoly

am. 6Í. szám. Vasárnap, 1893. J

úlius 30, r * —• VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. # ; * MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: — - r HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. sz I AncSA rfi

7

°sfq

E G : HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótói 100 szóig 75 kr, 100_ _ hova ft , K6lle

^fXSS kökények kUdendBk. tó1 ^ 1 M ^J^Ű

1 ^ 2 " 95 ELŐFIZETÉSI ÁR: — üeiy

egdu rf

ü la. Egész évre 6 frt - kr. KIAD 0-HIVATAL: MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutáuyosabPél évre 3 fit - kr. SZECHKNjI-TER 832, t,

au közöltetnek. Ne«'yed évre 1 frt 50 kr. hová l

a

P hivatalos és ru.igán hirdetései, a nyíliterbe szánt közleEPV SZám ára 7 kr menyek, előfizetési pénzek és reklamálások intézendök. NYILTTÉR sora 20 kr. o ' » fflmf" 27. Telefonszám. ~^MH * 9 Színházat Esztergomnak. Nem uj kívánság. Már sokszor emlegették, de a szó elhangzott s városunk intelligenciája még mai napon is e színháznak nevezett tákolmányban kénytelen eltölteni az estéket. Színház ? ! Szomorú külsejű színház ; szomorú gondolatokat támaszt. Es ide járunk gyönyörködni, élvezni! Itt nemesitjük érzelmeinket, gondolatainkat! Utóvégre teljesen fölösleges esztétikai szempontból fejtegetni a jelenlegi színház külalakjának mivoltát; tudja, érzi mindenki, mennyire deprimáló hálással van a lélekre a művészietlen külső. Számtalan a panasz, a mit ellene emelnek s mindenkiből önkénytelenül kitör az a kívánság: bár csak szebb színházunk volna ! Igen ! csak szebb ! És nem is uj, miut némely utópikus halandó óhajtaná. Esztergom financiális viszonyai bajosan engednék meg egy uj, monumentális épület létrehozatalát. Ehhez szegények vagyunk, mint sok más dologhoz is, a mi nem kevésbbó volna szükséges, mint az uj színház. Lehetne a dolgon másképen is segíteni, csak egy kis lelkesülés, csak egy kis akarat kell hozzá. A fődolog az, hogy a színháznak nevezett épület ne keltsen szánalmas érzést a szemlélőben ; hogy 110 deprimálva lépjünk eme művelődésünkre szánt szentélybe ; hogy már ennek az épületnek külseje is abba a kellemes hangulatba hozzon bennünket, a mely