Esztergom és Vidéke, 1893
1893-07-27 / 60.szám
"'"^ fi Ü^^^^ ~V i ii^^ * • VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. # j ^ • MEfí.TET.,ENIK HETENKINT KÉTSZER: , HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. S 2 ^ÁROSHÁHÖZ sis' 8 : H ^ A 5S?i? i"5ÍS?* ílW 75c ^ 100 ' hova a lop szellemi £ illeti közlemények küldendők. to1 ^O" 1 * 1 flt 5 1 ?, 1 k ^íí 0 ÍJ , . 800, « 2 frt 95 krELŐFIZETÉSI ÁR: Bely egdíj 3 0 kr. Egé«z évre - - - - 6 frt - kr. \ KIAOO-HIVATAL: MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legiutányosabPél évre - - - 3 frt - kr. , SZEüHBNTI-TER 332, . bau közölteinek. Mofarott évre - - - - - 1 frt 50 kr. ková lap hivatalos és magán hirdetései, a nyilttérbe szánt köziéFnv C7Á m ára 7 kr menyek, előfizetési pénzek es reklamálások intézendök. NYILTTBE sora 20 kr # uy J |T 27. Telefonszám, ^mm o < L^___: 0 ás esztergomi tanítóképző hiányai. — Aktuális kérdés. — Budapest, 1883. jul. 26. Ezen lapok f. é. július 16-iki 57. számában «Képozdei értesítők* cimü ismertetésben olvasott a jelen sorok irója egy refieksziót, liogy a 8 tagból álló tanári kar legfiatalabb tagja, ugylátszik, uuivorzál zseni, mert Alkotmánytan, Gazdaságtan, Magyar nyelvés irodalom, Természetrajz és Természettan képezik szaktárgyait, a mi sok egy embertől.* Eddig tart a cikkíró 'passusa. Azt hiszem, hogy ezen ügy /van annyira fontos, hogy foglalkozzunk vele. A tanítóképzők kulturális tekintetben fontosabbak a középiskoláknál és ezért több figyelmet érdemelnek. Mert ezek vannak hivatva férfiakat adui a hazának, a kiknek kezébe a népnevelés ügye vau leiévé. Minél műveltebbek néptanítóink, annál nyugodtabban tekinthetünk munkájuk eredményére. A néptanítók testülete oly társadalmi osztály, a melyet tisztelni, becsülni kell mindenkinek, mert az állampolgárok nagyobb része csak azt az ismeretet tartja meg az életben, a melyet az elemi és ismétlő iskolában ej sajátított. Általános igazság, hogy ma napság műveltnek kell lennie a tauférfiunak, hogy hivatását tisztességesen, becsülettel betöltse. Ezért ellenőrizik oly szigorúan a tanárok képességeit, ezért kivannak tőlük oly sokat. De megkövetelik ezt a néptanilóktól is. És méltán. Kívánatos és célszerű dolog a tanerők ellenőrzése, vájjon megüti-e a azon mértéket, melyet állásuk megkíván ? Betöltik-e szerepkörüket fisz tességesen ? Hivatásszerűen foglalkoznak-e pályájukon ? Mindez oly foutos körülmény, melyet mórlegelni kell ignorálni nem lehet és köunyelmüség nélkül nem is szabad. Es mégis ugy van, hogy ezekre a kérdésekre az esztergomi érseki tanítóképzőnél nem nagy súlyt fektetnek, ezeket nem tekintik lényegesnek, fontosnak. Mert tény, hogy a tanítóképző tanári karában olyan egyén is helyet foglal, vagy foglalt, a ki a theologiát elvégezvén még azt a kort sem érte el, hogy pápai dispenzáeió utján is felszentelhető lett volna. 22—23 éves fiatalemberek, a kiket egyébre alkalmazni még nem lehet, már a tanítóképzőben «tan árkodnak ». Ha azután a szabályszerű kort elérik, akkor felszentelik őket és kinevezik káplánnak valamelyik falujába az egyházmegyének. Az eredményt objektíve reaszszumálva: a tanítóképző tanári katedrái közül némelyikben olyanok foglalnak helyet, a kiknek egyelőre más foglalkozást adni nem lehet és hogy ezen állások afféle átmeneti intézkedések, melyek rangban alább állanak, mint a falusi segédlelkész állásai. De éppen itt felmerül néhány oly kérdés, a melyre a feleletet vagy a tények, vagy a logika adja meg. Biruak-e annyi kvalifikációval ezen tanárok, illetve végzett theológusok, hogy előadásokat tartsauak ? Hittanra talán igen, de más tárgyra alig. Mert nem azt tanítják, a mit tanítani akarnak, hanem a mit tanitauiok kell. Gazdaságtant ép ugy, mint magyar nyelvtant, alkotmánytant és természetrajzot, magyar irodalmat és természettant. Vagy más tárgyakat más variációban. És mi készültségük van erre? a középiskolai, a melyet talán hittanhallgató korukban elfeledtek. De legyünk objektívek ós ne Ítéljünk ab invisis. Tegyük fel, — igaz hogy hatalmas optimizmussal, — hogy iparkodnak ismereteket szerezni, az elfeledetteket pótolni, szóval lelkiismeretesen, szorgalmasan tanulni, hogy hallgatóiknak okos, értelmes előadást tarthassanak. De épen igy lehet az is, hogy az előadandó leckére elkészülnek ós tudnak annyit, mint tehetségesebb tanítványaik. Állításaink valódiságában senki sem kótelkedhetik, a ki ismeri ezen viszonyokat, az még sötétebb képet alkot erről a tényről. Csak egy példát hozok fel. Ha ilyen fiatal tanár pl. az irodalomtörténetet adja elő, melyet négy évvel ezelőtt tanult, lehetséges, hogy azóta el is felejtett belőle valamit. Már pedig, ha a gymnázium VIII. osztályában Beöthy 2 köteles müve szolgált tankönyvül, amelynek felét akkor ki kellett hagyni, és a második feléből el is felejtett, a maradék tudományból jól prelegálni — engedelmet kérek — bajos dolog. Az irodalomtörténet egyike a legnehezebb tárgyaknak s hogy önálló véleményt alkothassuuk magunknak, az irodalom alakjairól és müveiről, ezeket olvasni ismerni is kell. Erre pedig főiskolai hittani stúdiumai mellett ideje sem volt és az esztergomi theológian lehetetlen is, de ez nem tartozik cikkünk keretébe. Igy tehát prelegál abból az ismeretekből, amit önszorgalmából szerzett. Ámde lehet-e ebben olyan könnyen megnyugodni ? Azt hiszem ós hiszi minden objektív ember, hogy nem. Egyébiránt még a laikus is tisztában van azzal, hogy a tauitóképzői tanári állásra — ha érsek is — a négy évi hittanhalgatás, nem kvalifikál. Azonban talán nem íenne pótolhatlan hiba, ha csak egy tárgygyal foglalkoznának ezen fiatal tanár urak, mert hát erre komoly szorgalommal csak elkészülhetnének. De ha négy-öt-hat tárgyat, egymással homlokegyenest ellenkező tárgyakat precise előadhassanak, arra azt hiszem, emberi erő kevés. Ezt tovább kommentálni fölösleges. A második kérdés, helyesebben egymással szervesen összefüggő kérdések, hogy betöltik-e -szerepkörüket jól ? Megfelelnek-e állásuk követelményeinek ? Érzik-e felelőségük tudatát, midőn a népnevelés leendő bajuokaic oktatják ? Meg tudják e adni azt a műveltséget tanítványaiknak, melyet egy néptanítótól joggal megkiváu mindenki. Amennyiben ezen kérdések az előzővel összefüggenek, az reá a felelet, hogy nem. Akinek nincsen meg a kellő fokú képzettsége valamely állás viselésére, az nem töltheti bo szerepét derekasan. E helyben kell As „Esztergom GS Vidókö" táreája. — Kritikai elmefuttatás. — (agy.) A magyar színészet átélt egy századot. Nagy idó ez, küzdelmes évek voltak ezek. De már ma az a nagy eredménye megvan, hogy van magyar színészetünk. Bizony ezelőtt száz esztendőkkel jó eleink hóbortos embernek tartották Kelemen uramat — az első komédiás direktort,— aki törülmetszet magyar ember létére nem átallott deszkakon komédiázni, színdarabokat előadni! Mert hát akkor ez a két dolog még egy fogalom vala. Persze a mult század végén még alig ismertek mas színdarabot, mint a melyeket a jezsuita collégiumokbati irtak és adtak elő a diákok. Ezek a mélyen erkölcsös drámák voltak az u. n. iskoladrámák pattogó jámbusos vagy daktilikus (latin vagy görög) sorokban megírva. A magyar ember sokáig nézte a szinmüvészetet komédiának. Nem fért össze más az ö szögletes, erejében nyers jellemével, mint kacagni szörnyen a komédiázókon. Soká, nagyon soká tudta felfogni a magyar színművészet nagy horderejét, hogy az a kultúra, a haladás és édes anyanyelvünk terjesztője. Sokan és szépen leírták azt, hogy milyen viszonyok közt élt nálunk a színészet e század első évtizedeiben. Szomorú képet irtak arról, hogy mint nélkülöztek, miut fáradtak a bobéme népség, a könnyüvérü apostolok. Mint sanyarogtak, mint kóboroltak nyáron szúró napsugár 1 égetése mellett, vagy télvíz idején hóförgeteges zivatarban nyomorultan, elcsigázva, elrongyolva, a vándorbottal kezükben. Nem csüggedt el a könnyelmű bobéme népség, kik egy nemes magasztos ideának- voltak buzgó harcosai. Ha kifáradnak már a kóborlásban, koldusként multak ki, a kik a deszkákon királyokat markíroztak. Kidőltek az úttörők sorra, nesztelelen, némán ; emlék nem jelöli sirjhalmaikat, repkény befutotta, a vadvirág bennöte azokat. Voltak, nincsenek. Uj nemzdedék támadt poraikból, amely hasonló fáradozásokkal, hasonló buzgalommal és hasonló idealizmussal vonszolta tovább Thespis kordéját. Héroszok voltak ezek és heroinák. A mai nemzedék teszi jóvá az elődök mulasztásait, midőn kegyelettel adózik szent emléküknek. Az utóbbi közelmúlt évtizedekben sem volt hálás a szinészpálya. A pesti nemzeti szinház felejthetlen és pótolhatlan kitűnő művészeinek jó sorát nem igen élvezték a vidéki színészek, Pályájukon lépten-nyomon kisérte őket az előítélet és elfogultság. A család, melynek tagja színésznek állt, kitagadta a fiufc és a leányt. Többnyire ezért is változtatták meg nevüket (különben ez a szokás csakis ujabban szűnt meg.) Nyomorogtak, szenvedtek sokat, de még sem annyit, mint elődeik. A nemzet rohamosan haladt előre a műveltség és reformok utján. Mindegyre jobban tért foglaltak nyugatnak kultúrintézményeit, törekvéseit, ahol már a szinügy régen virágzott. A magyar nemzet is adoptálta a szinügyet. A színeszek nem voltak már a társadalom mostoha gyermekei. Még akkor a publikumnak vidéken nem voltak igényei, kritikáról szó sem volt, mivel a vidéki sajtó is csak gyermekkorát élte. Szóval, ha a színészek helyzete nem is volt irigylendő, de túlságosan mostoha sem volt. A ki hivatással, ambícióval, lépett ezen időkben pályájára, nem panaszkodott — igen sokat. De térjünk át soraink érdemére és cikkünk lényegére. Mit szólhatunk ma a vidéki szinügyről ? Erről szörnyű sokat tudnánk irni, de ezúttal cikkünk kerete nem engedi, hogy másra is, mint a fő momentumokra, kiterjeszkedjünk. A vidéki színészet ma már nem mostoha. Helylyel közzel találkozunk ugyan esetekkel, hogy egyes társulatok nem találnak kellő pártolásra, hogy nélkülözniük is kell. De hát az éremnek két oldala van : nem szabad a hibát mindjárt a közönség nyakára tolni, mort ha szorosan szemügyre vesszük az érem fordított oldalát, hát a dolgot is éppen fordítva találjuk, mondjuk ki kereken, nyíltan, leplezetlenül, bogy legtöbbször az ily esetekben a színészekben találjuk a hibát, akik nem állnak a hivatásuk magaslatán és igaztalanul keseregnek a szinügy mostoha voltán, a pártelás hiány és közöny miatt. Igen kérem a sziuházban járó publiknranak ma már igényei, követelései vannak a színtársulatokkal szemben. A haladással, a műveltség rohamos terjedésével a kritika érzék is terjed. A közönségnek már vannak művészeti, eszthetikai igényei, melvet ki kell elégíteni s ha azért obskúrus, tizedrangu társulat nagyobb vidéki városban akarja a szezont kitölteni, érthető és világos, hogy nem pártolják. Hála Isten ilyen kevés van. Mert azok a társulatok, kiknek direktorai ujabban koncesziót kaptak, többnyire képesek kielégíteni a műveltebb közönség művészeti igényeit. Sőt vannak vidéken határozott jeles társulatok, vagy jeles tehetségek. Természetesen lehetnek gyenge, silány társulatok is. A müveit közönség folytonos érintkezésben állvan a fővárossal, az irodalmi ós művészeti gócponttal, ott lát és hall előadásokat, melyeket megfigyelve mindenesetre megkísérli párhuzamot vonni az ottani és a vidéki előadások közt, nagyon természetes, hogy a méltányosság szemüvegén keresztül. Es erre joga van, mert a közönségnek kötelessége az ambíciót előmozdítani, a színészekben a pártolás vagy mellőzés által. A magyar közönség már országszerte megérett a színészet ügyének előmozdítására, már fel tudja fogni, hogy azok missziót teljesítenek, hogy azok a kultúra, a művelődés, a nemzeti géniusz harcosai és fáklyavivői, de, hogy ilyeuékül tekintse színészeit, megköveteli tőlük, hpgy meg is érdemeljék ezen jelzőket. Ma már szét tudjuk választani az ábrándot a hivatástól. A színésztől megköveteljük, hogy hivatott művész Jegyen és ne ábrándos kontár dilletáns. Álljanak hivatásuk magaslatán érezzék át művészetűk magasztos voltát és legyenek olyanok színészekké, akikben komoly tehetség van, akkor a műértő és müizléssel biró közönség, amely ízlésében nem finnyás, de igenis választétékos, tudni fogja kötelességét. De hát, ha ez igyvolna, a hogyan leírtuk, akkor a színészek volnának a legbnldogabb halandók a hárombérces négyfolyós, széles e nazában. Elég sajnos, hogy nincsen igy.
