Esztergom és Vidéke, 1893

1893-06-29 / 52.szám

i —•VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. • — ———' ~f MEGJELENIK IIETENKINT KÉTSZER : r , HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZ SZÉCHENY-TÉR 332* 6 = HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól ÍOO szóig 75 kr, 100hova a lap kellemi res/.ét iilet« kö

%

]e»iéiijek kMdendík. tó1 1 frt ^°,

kr

' JOO-tóI 300-ig 2 Frt 95 kr. ELŐFIZETÉSI ÁR: Beij

egdíj 3

0 kr. Egész évre - - - - - 6 frt - kr. I ^Ű^^i\ !L« L« ^

5 MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutónyonbFél évre - 3 frfc - kr. KZEüHYm Í-TEU 332, bau közöli élnek. Negyed évre - 1 frt 50 kr. hová lap hivatalos és mngán Mrdetétel; a uyi literbe szánt közi eEoy SZátn ára 7 kr. Menyek, éljjMéw pénzek és i-eklamáiások iuté/.eiidölc. NYILT'J'ÉR sora 20 kr. m 91 _J l^F 27. Telefonszám. "UsjS #

__ „ , .

9 Olvasiónkhoz. A XV. évfolyam közepén ismét kikérjük előfizetőink szives bizalmát, melyet megtartani és megérdemelni hírlapírói feladatunk végső ezéIja. A helyi érdekek éber szolgálata mellett arra iparkodunk, hogy lapunk mindig irodalmi színvonalon maradjon. A napi eseményekről hetenként kétszer hű krónikát adunk az olvasónak, de a nagyobb fontosságú kérdésekről magvasabb fejtegetéseket nyújtunk lapunk ólén. Küzdünk a város és megye kultúrájáért, haladásáért, magyarságáért és jólétéért. Esztergom jeles tollforgalói lapunk köré csoportosulnak s országos nevü írók ós költők keresik fel tárczáinkat. Lapunk XV. évfolyama ugyanazon irányban s ugyanazon kipróbált erők közreműködésével folytatja pályafutását s igy bízvást reméljük, hogy ugyanazon pártfogással haladhatunk tovább, mely eddig is megerősített. Hetenként kétszer megjelenő lapunk rendkívüli eseményeknél rendkívüli kiadásban s többször mellékletekkel bővítve fogja szolgálni a nyilvános életet. Midőn mai számunkkal városunk és megyénk müveit közönségének pártfogásárt esedezünk, jelentjük, hogy lapunk előfizető ára: Egész évre . . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 frt — kr. Negyed évre ... I frt 50 kr. Mezőgazdasági szakoktatás. Bethlen András gróf földmivelésügyi miniszter már régen tervbe vette mezőgazdasági szakoki atásunknak nagyon is óhajtóit újjáalakításai. Hogy pedig e fontos kérdés mihamarább eldöntessék, az országos gazdalatiács tagjaiból s a földmivelésügyi minisztérium hivatott szaktól fiaiból alakult értekezletnek beterjesztette nagyfontosságú terveit. A miniszter CM értekezleten mezőgazdasági szakoktatásunk fejlesztésének szükségét hangsúlyozta s minthogy az e téren szükséges reformok megindítására az időt elérkezettnek tartja, mindenek előtt az erre hivatott, egyének véleményét kívánja meghallgatni ; ennélfogva felkéri az e czélból egybehívott értekezlet tagjait, hogy a velük előzetesen közölt emlékirat alapján az abban foglalt kérdésekre vonatkozó nézeteiket előadni szíveskedjenek, hogy ez által az ügy minden oldalról kellően megvilágositassék. Ezután Tornay Béla miniszteri tanácsos hosszabb beszédben ismertette mezőgazdasági szakoktatásunk történetét ; élénk színekkel ecsetelte a kezdet nehézségeit, majd azt a pangást, a mely az 1848. évi szabadságharcz után mezőgazdasági szakoktatásunk terén beállott s mintegy 17 évig tartott, majd szakoktatásunk fejlődését és mai állapotát ismertette, kiterjeszkedve a jelentékenyebb külföldi államok szakoktatási szervezetének ismertetésére is. Majd a minisztérium által előterjesztett kérdőpontok egyenkint tárgyaltatván, az -értekezlet mindenekelőtt általános helyesléssel fogadta a miniszter által tervezett s egyetemi színvonalon álló jövendőbeli mezőgazdasági főiskola eszméjét s erősen hangsúlyozta egy ily főiskola gyors felállításának szükségét, a melynek többek közt főczélja az lenne, hogy mezőgazdasági szakoktatásunk fejlesztésére hivatott szaktanárok képeztessenek. A főiskola felállítása esetén a magyar-óvári gazd. akadémia természetesen elvesztené egyetemi jellegét s a gazdasági középtanintézetek egységes ós megújítandó szervezetébe lenne bevonva. A megújított középtanintézetekuél az elméleti előadások mellett igen nagy súlyt fog fektetni a gyakorlati kiképzésre s hivatásuk a középbirtokos osztály gazdasági pályára készülő tagjainak s ugyanezen osztály részére szükséges gazdatiszteknek kiképzése leend. Az alsófoku szakoktatást illetőleg két igen fontos tényezővel állanak szemben ; ezek egyike a jelenleg is fennálló földmives iskolák és a másik a gazdasági farmrondszer. A földmives iskolák további fentariását és fejlesztését fontosnak tartják, e mellett azonban a gazdasági ismereteknek a nép között leendő terjesztése czéljából igen nagy horderővel bírónak és fölötte kívánatosnak tartják a miniszter által tervezett állami birtokokban, valamint egyes hosszabb időre bórbeadott birtokokban berendezendő tangazdaságoknak vagy oktató gazdaságoknak (Fenne école) létesítését, úgyszintén a téli estéken tartandó gazdasági oktatásoknak (tanfolyamoknak) tartását is. Régen vajúdó mezőgazdasági szakoktatásunknak ilyetén való helyes alapokra fektetését csak őszinte örömmel vesszük tudomásul. Olyan szükséges dolgok ezek, melyeknek egyetlen egy mezőgazdasággal foglalkozó államban sem szabadna hiányozuiok, s remélj fik* hogy az üdvös eszme kivitele nemsokára határozott ténynyé válik. Szüksége van erre minden birtokososztálynak, miud a gazdatisztek összeségéuek. Igy legalább elérhetjük, hogy a mezőgazdaságot túlságosan elözönlő heterogén eleinek további tolakodásának eleje lesz vehető. (Sz.) Magyar gőzhajózás. Azon széles és szilárd alapon, melyet lángeszű államférfiúi fogalmazás, egyesülve a nemzet áldozatkészségével ós a népszivben élő bizalommal a jövőben, a magyar forgalom számáfa készített, serényen foly tovább a munka; a teremtő és továbbfejlesztő tevékenység mind szélesebb köröket von a nyilvános közlekedés terére. A vasúti hálózat kerete már meglehetősen ki van töltve helyesen megrajzolt s dúsan kiáilitott alakokkal, a mit az államnak itt még kiegészítenie kell, szembeállítva az eredményekkel, melyeket már elért, ha nem csekélység is, de mindenesetre valami, a mi úgyszólván magától fejlődik és a hazafi tekintete növekedő érdekkel fordul a viziutak, — a hajóforgalom felé. Fiume fényes bizonyítéka annak, hogy Az „Esatergom és Vidsko" tároája. A aaurke város. Irta : MUNKÁCSY KÁLMÁN. Fekér főkötős dadák mesélik a nyugtalan hánykolódó babáknak a szürke város misztikus történetét. A szürke városét, a hol soha sem nevetnek az emberek és ősz hajjal születik meg a gyermek. A ki odatéved, elfelejti a beszédet, az örömet, a mosolygást. Csöndes, összeesett, taplóslelkü aggastyánná válik, a milyenek az odavalók mind. És a ki egyszer átlépte a határát, nem tér onnan vissza többé. Az örökös, szürke köd, mint a pókháló sűrűsödik körülötte és fogva tartja örök időkre. Erről a szürke városról akarok én is mesét mondani. * Herendi Elek visszahúzódott a nyitott ablakból. Csak uégy falat látott odakünn, négy magas, frissen megvakolt keritésfalat. Egy csenevész, hórihorgas, eczetfát és az udvar barna kökoczkáit, a melyek közül gondos kézzel ki volt gyomlálva minden fűszál. A főváros megszokott kontúrjaival megtelt, ismeretlen, űde színekre vágyó szeme csalódva fordult el a fekete tónusú képtől. Vette kalapját és átment Brandtékhoz. Az öreg, meggörnyedt inas egész sor szobán vezette végig. Brandt nem volt odahaza; a tágas, kevés butoru szalonban az asszony fogadta. Terjedelmes karszék ibőrös párnáiba süppedve szürke pamutból kötögetett. Fehérszöke, kicsi fejét lassan, tétovázva forditotta feléje. Herendi meghajolt előtte. — A Heller és Nord mérnöke, kezdette mondani. Brandtné bólintott filigrán fejével és merev, szertartásos mozdulattal a kezét nyújtotta neki. Csak futólag érintette a fehér kezet és hirtelen eleresztette megint. Sikos, hideg volt az, szinte összeborzongott tőié, mintha valami hüllőnek a pikkelyes, csúszós hátát érintené. Az asszony újra az előbbi stilü merev mozdulattal kérte, hogy foglaljon helyet, csak azután szólalt meg. — Igen . . . tudom. Az uj gépek felállítása végett . . . Vártuk. Színtelen, minden moduláció nélkül való hangon beszélt, mint a süketek. Herendi leült vele szemben és valami kellemetlen hűvösséget érzett, a mint a sápadt asszonyt nézte. A milliomos gyáros felesége apáczás szabású, fehér gyapjuruhába volt burkolódzva, haja gondosan ki volt fésülve homlokából, a nyakán sima aranykereszt lógott, a milyennel a kanonok-nagybácsik ajándédékozták meg hajdan nagyanyáinkat. Nehézkes, akadozó volt a beszélgetésük. Csupa banalitást, kopott általánosságokat mondogattak egymásnak, a milyeneket minden ember pár százszor megismétel az életében. Az asszony bágyadt tekintete valami ismeretlen, messzi pontra szegeződött, a gondolatai is bizonyosan. Csak a kötőtűk csillogtak és a szürke harisnya növekedett az ujjai között. Egyszer az órára nézett, megszakította a megkezdett szót és mint a művész, a ki végre műsora utolsó számához ért, egészen megkönnyebbülve kérdezte : — Szereti a zenét Herendi ur. Nem várt a feleletre, nesztelenül libbent át a sarokban álló zongorához. Megütötte a megsárgult billentyűket és csodálatos, álmosító lassúsággal játszani kezdett. Ódon reverie-ket, amelyeket a legelmaradottabb verklis is kidobott már a sipládájából és szomorú, egyhangú motettákat. Tekintete visszatért az ismeretlen messzeségbe, hallgatott, csak a keze dolgozott a klaviatúrán éppen olyan szorgalmasan, mint a kötésen előbb. Fgy bájos, hosszú futam közepén hagyta abba a játékot. A szomszéd szobából lépések hallatszottak ; megérkezett a férj. Magas, hatalmas, szőke férfi, tiszta germán tipus, annak minden nehézségével és darabosságával. Állig begombolt esászárkabátjában valóságos porosz gránátos, akinek csak a pickelhaube hiányzik bozontos fejéről. — Ahá . . . Herendi ur, mondotta röviden a mérnök kezét megrázva. Leszámolásom volt a mnnkásokkal, azért késtem. Az asszony a zongoránál maradt és keresztbe fonta karjait. Brandt nehéz, hosszú lépésekben járt a szobában. — Mikor kezdünk a dologba? — kérdezte később. — Holnap. — És sok időt emészt fel ez a felfordulás ? — Hat hét alatt végezek vele. Biczczentett a fejével és a feleségéhez fordult. — Hát vacsorázzunk, Mária. A vacsora rövid ideig tartott, a vén, köhécselő szolga kellemetlen buzgósággal hordta körül az ételeket. Az asszony alig érintet valamit, inkább markírozta csak az evést. Pár szem cseresnyét csippentett, pár levelet a fejes salátáról. Csak szolgálta, figyelte a férjét lelkiismeretes, gépies gondossággal, mint egy az ura szokásaiba belevénült szolga. Egyszer nevetett is valami megjegyzésen ; halk, elhaló volt az, csak viszhangja az igazi nevetésnek. Mikor az asztaltól felállottak, a gyáros megkérdezte a vendéget: — Hol kíván étkezni, mérnök ur ? Velünk, vagy a szobájában ? . . . Herendi egy perczig habozott, körülnézett a juttafüggönyös, barna -tapétás ebédlöszobán, az apáczaruhás, fehér hajú asszonyon, a rossz tüdejü, mogorva arczu vén szolgán. — A szobámban talán, mondotta. Ott nem zavarok senkit sem. Csak a küszöbön érte utol az asszony bizonytalan fakó hangja. — De vasárnaponkint jöjjön át ebédre l A gumirámás üvegajtók nesztelenül csapódtak be mögötte, szinte futva ment végig a vastag, süppedő szőnyegeken. Egészen fellélegzett, mikor a szobájába ért. Szürke, szomorú volt a ház, és szürke, szomorú «z egész város. Kopár, zöldes-sárga szikláktól körülvett méiy katlanban feküdt; a mogorva kőgyürű körülötte csupa ezer év előtt kialudt vulkánból képződött. A kialudt, halott kó'óriások között tengődtek a kialudt lelkű, sápadt lakosok. A hegyeket örökös felhőtakaró fedte, a városra örökös sürü köd ereszkedett. A folytono-