Esztergom és Vidéke, 1893

1893-05-11 / 38.szám

Valami Esztergommegye Toldijára I. (Rajz az elmúlt időkről.) Nem régen volt amit elbeszélni akarok, csak ennek a szazadnak az elején élt az az alak, amelynek léiét ma lelkem előtt felidézi a Toldi-mondakör, melynek alakjai nemcsak Arany János munkájának olvasása nyomán támadnak fel lelki szemeink előtt és sziuezi ki cselekményeiket képzeletünk, hanem a színpad deszkáin elevenülnek meg ez alakok ma, midőn az operaszínház ujabb, magyar zamatu dalművében lépnek a közönség elé. Ebből az alkalomból jutnak eszembe a gyermekkor regéi, melyeket áhítattal hallgattam az öregapa térdein, ki a mondandókat úgyszólván mese alakjában közié vélelem. Nemcsak Nagy Lajos kora töltött be egy országot erejök és tetteikről bires férfiak módjával, hanem úgyszólván az ország minden részében voltak oly férfiak, kiknek tettei, testi edzettsége, ereje hagyományként fenmaradtak, s alakjaikat legendaszerü nimbus vette körül. Esztergom vármegyének is volt a század elején oly alakja, kiről legalább két nemzedéken át beszólt apa maradékaihoz. Ez a vásáros iparosok réme: Gr , annak idején Esztergom vármegyének főszolgabírója volt, ki ha felkereste őket sátraikban, köteleiket fitymálta s bárhogy dicsérték, egy kézrántással széttépte azokat, patkóikat széttördelé ; acél ujjai között az akkor forgalomba levő két garasosok, melyeket ő hamis pénzeknek nyilváuitott, törmelékké zúzódtak össze. Ha U ról Esztergomba utazott, a legnagyobb lejtőn sem kellett kerékkötő kocsijához, mielőtt leereszkedett volna, csak egyik kezét nyujtá ki, megfogta a kerék küllőjót s igy hajlott le a völgyön, kényelmesen vizsgálva a csillagokat, vagy a napot, mily gyorsau haladnak azok uijokban. De nem csupán erőmüvószeti mutatványokhoz hasonló tetteit akarom e helyen elbeszélni, hanem aztaz eseményt, mely úgyszólván legkimagaslóbb volt éleiében, s melyből a tanúságot ma is uem egy hánya-veti fiatal ur vonhatná le. Talán leszuek nyájas olvasóim közül olyanok, kik e rövid történetkét ismerik is. József főherceget, az ország szeretvetisztelt nádorát súlyos családi csapás érte, neje Alexandrowna orosz nagyhercegnő* elhuny tárai, kinek hűlt tetemeit az ürömi kápolna sírboltjában helyezték el. ' A részvét az ország minden irányában nyilvánult, s a közeli vármegyék küldötiséggel vettek részt a gyászszertartásban, mely a forrón szeretett férfiút oly leverőleg sujtá. Nem maradhatott el ettől Esztergom vármegye sem, mely szintén küldöttségileg vett részt a temetésen. A küldöttség egyik tagja a mi hősünk volt. Midőn a gyászszertartás befejeztélett az előirt programúihoz biven, Esztergommegye ós Pestmegye küldöttségeinek egy része, mely Tinnye felé tartott, Pilis-Csabán a nádori kastélyba volt hivatalos a gyásztorra. A küldöttséggel betért ide néhány fiatal tiszt is, kiknek százada a közelfekvő környékben volt elhelyezve. A gyászlakoma kezdetét vette, mindenki a neki kijelölt helyet elfoglal ván, vett részt abban. A felhordott kiiünő Ízletes étkek és tüzes italok csakhamar megoldták a nyelveket, s a lakoma vége felé a beszéd egész szóáradata indult meg. G- egyik asztalszomszédjául egy ifju, előkelő családból származott tiszt jul ott, ki hánya-veti modoráról és kihívó magaviseletéről általán ismert volt. Gr .... . társalgás közben sokszor figyel mezi ette másik szomszédját az ifjú csacskaságára, s mert tőle alig juthatott szóhoz valaki, komoly hallgatásba burkolódzott, mig utóbb a lakoma vége felé a fiatal tiszt előbb tűrhetetlen lévén szomszédjának magaviselete, egyenest hozzá fordult, s német nyelveu kérdezte: Mi az oka, hogy Ön hallgat, talán jelenlétem tesz Önre rossz benyomást ? Mire (j székével hátat fordítva, egész nyugalommal azt felelte: «Nichts deutsch !» A hadnagy arca kipirult. Ekkora megaláztatás vért kíván, csak ezzel lehet lemosni. A vendégek asztalt bontottak, s a suttogásból egy szót: «duellum» érthetőleg ki lehetett venni, A vége az is lŐn, és pedig mily kimonetelü ? A segédek összegyűltek egyik mellékszobában. Birói pálcául kardot választottak. Kinek kárára fog e pálca eltöretni a sors által, senki sem álmodta. A párharc istenitélet, azt tartá a középkor, és sajnos, még ma is ez az aranyifjúság véleménye. A vendégsereg csakhamar szétoszlott a szélrózsa minden irányában, mint a hogy a közelgő számum szétszórja a Zabára porszemeit. Az emeleti helyiség egyik szobája szolgált a véresnek ígérkező párbaj színhelyül. Mielőtt a küzdők fegyvereiket összemérték, Gr t nem lehetett eltántorítani azon kifejezett eszméjétől, hogy ő meztelen felső-testtel viv, ami természetesen reá csak hátrányos lehetett. Végre sok huza-vona és alkudozás után a segédek is kénytelen-kelletlen beleegyeztek a szeszélybe. Nem tudták elképzelni, mily cél vezeti őt e feltétel kikötésével ? De csakhamar felnyíltak szemeik, midőn Gr..... . levetve öltönye darabjait, ott állt előttük Ézsaut megszégyenítő feltestiel, athlóta vállakkal s Atlaszt gúnyoló acél karizmokkal. A benyomás —> szemmel láthatólag — a párbajt vívó ellenfélre sem leveszte el hatását. A küzdő felek fegyvereiket összemérték, az első jeladás után megcsendültek s a tiszt kardja Gr hatalmas csapása alatt ketté törött s darabja a szoba egyik sarkába röpült. Mindez egy pillanat müve volt, ugy, bogy mire a segédek magukhoz tértek, miszerint közbe lépjenek, Gr az elképedt tisztet galléron ragadva, vele az ablakhoz rohant és fél karjával messze a szabadba kitárta áldozatát, figyelmeztetvén őt, hogy az égés a föld között nyugodtan viselkedjék, egy lélekzet vételre megleckézteté, mikép jövőben korához mórion szerényebb fellépést tanúsítson, mert soha sem tudhatja, hogy akivel összetűz, mily előnyökkel bir felelte, és ez által lépten-nyomon kockára teheti életét s jövőjét. A segédek sóbálvánnyá meredten nézték a jelenelet s még csak szólni sem mertek, nehogy a bajt nőve'jék, miut ahogy helytelenül cselekednék az, ki a holdkórosra kiáltana, midőn ez veszélyes helyen jár, s az ösvény széléről taszítaná le őt az emberi hang. Gr nyugodtan vonta be szánalmas áldozatát s ruháját felöltve távozott a szemben lévő vendéglőbe, és kocsira ülve hajtatott haza annélkül, hogy bárki akadályozui merte volna útjában. * Sok év zajlott le ez esemény után, a magyar szabadság síi ja fölött ott állt a nemzet mentője. Ki hitte volna, hogy e halálnak is lesz feltámadása?! A győzelmes hadsereg pihenni tért, hogy babérain, — melyet mások aratlak, — nyugodjék. U . . . községén is átvonult egy osztrák hadosztály. A falu végén nyugalmat vezényelt a parancsnokló tábornok ós bevágtatott a községbe, egyenest a falu házához, kérdezve hol lakik Gr ... . . ur'? él-e még ? a község bírája elvezette őt hozzá. Az öreg régi hatalmas alakjának csak romja volt, de a parancsnokló tábornok könnyezve fogott vele kezet. «Ismer-e engem ?» «Nem», szólt üvegesedő szemeit reá fordítva. «Én N. tábornok vagyok. Emlékszik Ön Pilis-Csabára? Emlékszik Ön a nádor nejének temetésére, és a fiatal tisztre, kivel párbajt vívott ?» Az öreg megsimitá redős homlokát, és igennel telelt. Egy villám cikkázott arcizmaiu kérésziül, mint őszi éj láthatárán a pásztortűz. «Azért jöttem el, hogy. köszönetet mondjak Önnek a leckéért, melyre megtanított. Hánya-veti fiatal tiszt voltam, hitem az volt, hogy senki velem nem mórkőzhetik, és Ön Uram megtanított engem, hogy senki a földön nem tökéletes.* «Magamba szálltam s midőn fokrólfokra emelkedtem, elhatároztam, mikép fel fogom keresni, hogy köszönetemet fejezzem ki a leckéért, melyben részeltetett. Isten áldja meg érte, soha sem leltem volna az ami vagyok, ha nem találkozunk.* A fér^as, napbarnitotta arcon a meghatottság könnyűi peregtek alá, az öreg keze pedig reszketett, mig a derék tiszt jobbját szorongatá. «Ön hazám szabadsága ellen küzdött, mint egykor fegyvert ragadott ellenem, de szive nemes, oly nemes Uram, mint erős az én meggyőződésem,,— s magam is egykor erős valók, — hazám szabadsága a szentírás leánya^ mely csak szendergett, de fel fog ébredni.* «Ugy legyen !» monda a tábornok, «de nem hiszem*, s ezzel felpattant lovára és elvágtatott. Es ezúttal is Gr nek volt igazsága, mert: «É1 magyar, áll Buda még.» Az arany-ifjuság meg e történetkóből levonhatja a következtetést, Esztergom vármegye pedig elzarándokolhatna legalább lélekben az U . . . . sirhoz, hol történetének Toldija alussza örök álmait ! BÓDIZ LÁSZLÓ. bírósági jegyzőkönyv olvasása alatt a könyelmü báró keblében. Milyen meleg fénye sugárzott e száraz okiratból Tibor nemes lelkének ! Szinte el se hiszi mindenki, ha mondom, hogy Niki báró meg volt hatva. Kelevéz Jancsi zavartan törülgette jobb kezével drótkefeszerü üstökét. A báró elérzékenyülésében már majd nem kezét nyújtotta Tibornak, de idejekorán eszébe jutott, hogy ök nem parolázni jöttek ide. Megkeményített hangon szólt! -— Köszönjük, ez nekünk elég. Az ön párbaj képességében ezentúl nem lesz okunk kételkedni. És most küldetésünket befejeztük volna. Isten önnel! Tibor az előszoba ajtajáig kisérte a két lovagot, ott utánuk szólt: — A viszontlátásig . . . * A viszontlátásig a pisztolyok csöve előtt, miknek egyike a terrorista-király kezében van a másik pedig az övében, ki nem ért a fegyverforgatáshoz. Milyen csekély a valószínűség, hogy ö fogja eltalálni ellenfelét és mennyire készülnie kell neki a halálra! El is készült becsületesen, az asztalon heverő levelek az élettel leszámolt férfi bucsui azoktól, kiket fáj itt hagynia. Egyik közülük Klárának szól. Ennek a vonásai legreszketegebbek, ezt megírni volt a legfájdalmasabb . . . Eel fogja kérni a segédeit, hogy ha holnap elesik, e leveleket adják át a címzetteknek. Milyen nehéz megbarátkozni a halál gondolatával most, midőn Klára ajkáról tanulta becsülni az életet! — Ah Klára, imádott Klára! sóhajtott Tibor és mintha látná a szép lányt ott maga előtt csókra termett piros ajkával, fehér ruhában. Mi ez, a fölizgatott fantázia képe csupán? Az ajtó megnyílt és fehér ruhás alak lépett be rajta. 0 volna-e ? Nem Klára volt, hanem Judith. Még a báli köntös volt rajta, mezítelen vállát és karjait fázékonyan húzta a könnyű belépő hattyupréme alá. Zavartan állt meg a becsukott ajtó előtt. — Judith, hogyan jön kegyed most ide? kérdé rémülten Tibor és feléje sietett. — Üzenetet hoztam Klárától, felelt mély hangon a lány, aztán hirtelen kérdé : — Itt voltak már Werner segédei ? — Itt. — És ön elfogadta a kihívást ? — El. — Mikor lesz ? — Holnap. — Ennek a párbajnak nem szabad megtörténni, szólt a lány majdnem nyers hangon. — Miért? — Száz és egy okból. Először tiszta őrültség, hogy ön, ki nem ért a fegyver kezeléséhez, megvívjon a terrorista királylyal. ő biztosan agyonlövi önt. — És ha igy lenne? Meg nem hátrálhatok. — Az önök szóváltása után Klára elájult, s most önkívületi állapotban betegen fekszik. A láz irtózatos rém képeket fest eléje. Az ön vérző testét látja maga előtt. Eel-fel sikolt, hogy a mint Werner megölte nénjét, meg fogja ölni önt is. És iszonyú átkokat szór a gyilkosra. Meg akarja ölni egészen ezt a boldogtalan lányt az által, hogy a halálos veszélynek kiteszi magát ? — Vezessen Klárához. Látnom kell Őt. — Minek ? Hogy még jobban megijedjen. Tegyen ígéretet, hogy nem fog megverekedni és ez meg fogja gyógyítani Klárát. Intézzék el a dolgot jegyzökönyvekkel, bocsánatkéréssel, vagy mit tudom én hogyan, hisz van mód erre száz is. Csak az istenre kérem, óvakodjék a terrorista pisztolya elé állni. — Kisasszony, — válaszolt hidegen Tibor — ez rám tartozik. Azonkívül, hogy mint férfi meg nem szeghetem adott szavamat, midőn Werner segédeitől a kihívást elfogadtam, nagy okom van még arra, hogy én öljem meg ezt az embert s nem ö engem. Klára sok mindent tudna önnek mondani, a mi meggyőzné kegyedet, ha még eddig nem tudta, hogy ez az úgynevezett «terrorista-király» fekély az emberiség testén, a mit ki kell irtani, le kell lőni, mint egy veszett ebet; ez kötelessége a legelsőnek, ki vele szembe jön. Tudja-e hogy önt is csak ámította? — Lehetséges volna ? rebegé Judith sá;padtan. — Klára nem közölte ezt önnel ? Nos igen, hallja hát tőlem. Kegyed azt hiszi, hogy birja Werner szerelmét ? sőt a nyomorult talán már házassági ígéretet is tett? Judith hallgatásával fejezte ki, hogy igen. — De ez épen nem gátolta őt abban, hogy Klárát szeretőjének kívánja. «Judithot nőül veszem, de azért magát fogom szeretni* — ezek saját szavai, mit Klárának mondott. Judith lehunyta szemeit és Tibor lábai elé rogyott. Bocsásson meg, bocsásson meg . . . — Miért kéri az én bocsánatomat? szóllí Tibor elvonva kezét. — Ah én nyomorult, elvetemült teremtése a földnek ! . . . Tibor, kedves Tibor . . . taszítson el magától, nem vagyok érdemes, hogy kisujját is érintsem. — Miért ? — Én vagyok az ön gyilkosa, egyedül én, — és Judith zokogva tördelé kezeit. Én bíztam rá Wemert, hogy önt kihívja. Meg fogja ölni önt . .. Irtóztató, irtóztató! — Nem értem a vádakat . . . Kérem, térjen magához. . — Hát nem érti ? Vagy ha érti, nem taszít el magától utálattal ? Oh Tibor,^milyen jó ön ... És milyen boldog Klára, hogy valaha az ön felesége lehet . . . Tibor érteni kezdett mindent. Ez a szegény lány szereti őt. Jndith megrázkódott egész testében és nedves szemeit könyörögve emelte Tiborra. — Ne vívjon meg, oh ne vívjon meg. Lelkiismeretem örökké azt fogja mondani, hogy én vagyok az ön gyilkosa. Es Klára is... — Judith, kedves Judith — szólt Tibor — ön rosszul van, maga sem tudja mit beszél. Nagy dolgot csinál az egészből. Menjen kérem nyugodtan haza és bizza a dolgot ránk férfiakra. — Hven későn nem járhat egyedül az utcán, majd én elkísérem. Nézze, itt van a kalapja ... (Vége. köv.)