Esztergom és Vidéke, 1893

1893-04-27 / 34.szám

hihetőleg még mindig boszantolta a deficit, meg az én manipulációm, miért is indulatosan felelt: — Tudom én, mi a kötelességem ... Senkitől sem fogadok el tanácsokat! Majd kissé iecsillapulva felém fordult: — önnek pedig kedves barátom, kö . . . kö . . . eli! üsse meg a menykő! . . . Ezzel nagy rohamlépésekben távozott, el nem mulasztván az ajtót ugy bevágni, hogy a házbeliek valamennyien földrengést észleltek abban a minutumban. Az asszony zavarba jött, én pedig azon tűnődtem, hogy voltaképpen kinek szánta a menykövet: nekem, a zsebkendőnek, esetleg az asszonynak vagy mind a hármunknak egyetemben ? Találgattam, melyik volna célszerűbb. Mig igy válogattam a menykövekben, mint a tót a vadkörtében, arra az eredményre julot.am, hogy hiszen a principális nem is cselekedett olyan helytelenül mikor elpályázott. Észrevettem ugyanis, bogy a harcias asszony, aki velem maradt, tulajdonképen egy igen fess szemrevaló hölgy ecske. — Kérem ne Ítélje el férjemet, szólt zavarát palástolva. Rendkívül ideges ember s az imént nagyon felháborodott azon, hogy a cseléd felbontotta a mosdó tálat. — Igen, igen, ismerem a mosdó . .. az az a számtanácsos urat, mondám álmélkodva az asszonyi találékonyságon. — Ugyan ? . . . Ismeri ? . . . — De még meunyire! 0 az én principálisom. — Ej hiszen ez érdekes. Foglaljon kérem helyet édes Stopli ur. Nem rossz, gondoltam és szaporán engedelmeskedtem. — És szabad tudnom, — pardon az indiskréeióért; — micsoda rangban van alkalmazva ? — Ó, az én rangom igen hosszú : napidíjas számfeletti öszlöudijtalau számgyakornok-jelölt vagyok indokolt kilátásokkal, hogy a jövőre kineveznek a a napidíjak rovására ösztöndíjasnak, a mikor is ott leszek, a hol a mádi . . . akarom mondani, a mikor annyi pénzem lesz, hogy madeira bort iszom minden ebéd után. Látnivaló, kissé későn jul ott eszembe, hogy lányos mamával beszélek. Ebben leli magyarázatát, hogy a madeira borral sem tudtam már imponálni eléggé. Az asszonyka kissé elfintorította az orrát s váratlanul Margitra terelte a beszéd fonalát: Igaz, el is felejtettem mondani, milyen ügyetlen az ón kis lányom. Képzelje csak, nem az első eset, hogy elveszti valamijét. A múltkor is igy járt a hangjegyeivel ; szerencsére azokat is megtalálta egy jóravaló fiatalember s volt benne annyi udvariasság, hogy elhozza nekünk. — Vagy ugy ? . . . Ezt nem tudtam. — Persze, hogy is tudhatná, de talán ismeri Szita Dénes urat, szintén pénzügyi kapacitás, csakhogy már számtiszt. A «szinrén»-re önérzetesen nyeltem, de a «csakhogy»-ra elkeseredetten prüsszentettem. Gonosz sejtelmek támadtak meg : világos, az a gálád Szita engem megeiőzött s a chanceai, ugy látszik, kedvezőbbek az enyóitnnél. Zavartan feleltem : — Ismerni nem ismerem, hallani sem hallottam felőle, hanem talán lesz még szerencsém hozzá, jegyeztem meg utólag némi csipőséggel. — Mi sem könnyebb annál ; például holnap délután Szita ur nálunk lesz s Stopli úrtól sem vennők rossz néven, ha ellátogatna hozzánk, annál is inkább, mert most Margit nincs itthon s igy meg nem köszönhetné önnek áldozatkész fáradságát. — Mily kegyes asszonyom ! — Nos tehát számithalunk önre? Nagysád óhaja reám nézve kellemes parancs, melyet kedves köt élességemnek tartom teljesíteni. (Montepin Xavér valamelyik regényében olvastam, hogy ilyenkor igy illik felelni.) Részint beszélgettünk ezután, részint hallgattunk, mígnem az assszonyka fölkelt és én haza indultam. Minden baj nélkül értem volna haza, ha a lépcső alján nem ácsorog egy őrüli, filozopier, aki színién észlelte a földrengést, mely szerinte északkeletről délnyugatnak huzódotl, állítólag tompa moraj kíséretében. Most épen adatokat gyűjtött a házbelioktől. S mert én óvatosan el akartam mellette osonni, utánam rohant, megfogta a szalonkabátom csücskét és skrrr . . . Keservesen megharagudtam a filozopterre, de nem bírtam rajta kifogni. Azzal érvelt, hogy annak reped, akinek vau ; minek hordok szalonkabálot. Otthon kínos gondolatok szállották meg a lelkem. Szegény, egyetlen szalonkabáioni, mire jutottál durva, filozopier kéznek miatta. Hogyan vigyelek már most többé zálogházba ? Miben megyek holnap vizitre? Szerencsére elaludtam s olyan bolondosán jókat álmodtam. Megjeleni előttem a szegény szalonkabál, de mái folytonosság hiány nélkül, sőt azt álmodtam, hogy harminchárom gomb van rajta, meg hogy azt is a babám vari.

4 ki rajta. Olyan élénk volt az álom, hogy reg gel önkénytelenül megszámláltam t kabát gombjait. Sajna, csak kettő voli rajta, az is nagyon lekívánkozott t lobbi után, a csücske inog éppen kétségbeejtően lefegett. Az egyik kollegám azt tanácsolta, enyvezzem össze az egymástól elpártolt részeket. Miután kollegám sajál kabátján kitűnően demonstrálta az enyv hasznosságát, zseniálisnak találtam a? eszmét. Tehát az enyv (vulgo csiriz) beütött. (Az illatát nem véve tekintetbe.) Egy vászondarabra kentem, ezt fortélyosan a repedés alá csúsztattam ; kitettem a napra s tiz perc alatt megint ép volt a kabát. Az érdekelt terület ugyan kissé kemény volt, de hál ki vetne arra ügyet. Izgatottságom percről-percre növekedett, amiut lassan közeledett a Margitókhoz indulás ideje. Ugy éreztem, hogy ma gurul el az én sorsomnak tt kereke jobbra vagy balra. Hej, ha HÍ a Szita Dénes kitérít a jó útról, akkoi én máma vért iszom vagy bort. Hát nem ittam se vért se bort, hanem vizet. Ez igy történt: Terveket forralva indultam Margitokhoz ; iszonyú forróság volt; sziutí kiizzadtam, mire fölértem hozzájuk. Az asszony már várakozott rám, bevezetett a szalonba és leültetett. — Szila ur még nincs itt, de a leányom mindjárt jön, monda az aszszouy. kedvesen mosolyogva. Vigye el az ördög Szila urat, csak a leány jöjjön, gondoltam magauibau, mondani azonban ezt mondtam : — Örvendeni fogok a szerencsének, De a leány csak nem jött. Ekkoi az asszony azt indítványozta, menjünk, keressük fel a szobájában ; bizonyosan röstel maga bejönni. Szégyenlősek ám ezek a kisleányok. — A mint nagysád parancsolja. Ezzel fel akartam kelni, de valami titkos hatalom nem engedett. Ujabb kísérlet és a szék is mozog velem. Szent Dárdániusz, mi ez ? Nézem, hát látom nem egyéb, minthogy a csiriz odaragasztott a fotelhez. Az asszony uem tudta elképzelni,.mi bajom. — Bocsánatot kérek, rosszul érzem magam, dadogtam kétségbesetten. — Talán a gyomra fáj ? kérdé ijedten. — Alighanem, nagyon csavarja valami. — Jesszusom, a szőnyegeim ! Mari, lavoirt hozzon ! kiáltott ki a cselédre. Végső szorultságomban védő szentemhez folyamodtam. — No szent Dávid, most hegedülj, ha tudsz ! Lehet, hogy szent Dávid hegedült, mert az asszony kiszaladt, én pedig kegyetlen rántást végeztem a kabátom szárnyain. Dicséretére legyen mondva a csiriznek, a kabát nem engedett, hanem a fotelből maradt rajta egy darab. Hogy mi történt ezután, nem tudom, hanem hogy ón elpárologtam, az bizonyos. SZABÓNIUSZ. III IMIK. — BanyatÜZ. Szomorú nevezetességre l,6s/<nek szert az es/iergommegyei bányák. Ujabbat) ismét bányalűzről ós három szegény bányamunkás haláláról számolnak be tudósításaink. 23-án, vasárnap dél felé az anuavölgyi kőszénbányában ép szünet volt s csak az őrök voltak a tárnában. Mint a hivatalos vizsgálat kiderítette, a tárnában lévő kályha tüzétől meggyulladt a bányalég és az égés sebesen terjedt tovább. Az egyik őr, amint észrevette a tűzet, vészjelt adott, a ini a segélyre siet ők között igen nagy rémületet keltett. Három bánya munkásnak nem volt idejo menekülni, elérte őket a tűz és egészen összeégtek. Az egyik munkás neve Varga Pál sárisápi, a másiké Végh János tokodi bányász. A harmadik neve még ismeretlen. Temetésük nagy részvét mellett ment végbe. A hivatalosvizsgálatot Revicky Győző főszolgabíró szernél vesén vezette. — Kohl Medárd kitüntetése. A király, a hivatalos lap keddi száma szerint személye körüli minisztere előterjesztése folytán, a kardinális hercegprímás oldala mellett titkári minőségben működe Kohl Medárd szent beneranéz . . .senki. Gorcsakovszky egy hétig nem mert egyedül aludni szobájában, az inasát hivta be magához. Egy hét múlva fényes délben sétált az utcán. Ácsorgó emberek közé jutva, alig tudott könyökével utat törni magának. Egyzerre valaki hátulról erősen a vállára üt: — Szervusz Gorcsakovszky ! (Ezúttal Alán olyan erősen ütött Tamásra, hogy ez tapogatni kezdte utána a hátát. Erős gesztusokat használ ez a Sólyom!) Hátranéz, megint senki. Egy hónapig feküdt a nagy ijedtségre. Mikor az orvos azt mondta neki, most már tul van minden veszélyen, épen a papucsát húzta föl, hogy sétát tegyen a szobában, a mikor ütést érez a vállán: •— Szervusz . . .> Az exszinész már nem mondhatta ki a többit, mert Tamás végre is megsokaita a barátságtalan hátbaveretéseket, 8 a helyzet magaslatára emelkedve folytatta a mesét nagy gyorsan : — Gorcsakovszky hátrafordul és ott látja megholt barátja szellemét és igy kiált : Szervusz Panoffl . . És a kis jogász akkorát vágott az exszinész hátára, ha azt az arcára kapja, fogadom senki se ismert volna rá két napig. Sólyom elnevette magát és vele a többiek. Alán pedig megdicsérte a növendéket: — KellÖ feltalálási képesség, gjors elhatározás, preciz kivitel — Tamás barátom, lehet belőled terrorista. Mikor-kellően kimulatták magukat, Sólyom igy szólt: — Hanem Kohn Miksa nem ugy viselte magát, mint te. ő zavarba jött, kérdezte, nem sziveskedném-e már egyszer máson produkálni a szellemi kéz érintéseit? Milyen arrogantia! Ebből szóváltás keletkezik, másnap párbaj és jelenleg Kovács profeszszor klinikáján fekszik, ahol majd egyenes orrot íognak neki faragni, mert az eredetit lekanyaritottam egy geniális párbajműtéttel. Pedig nincs is diplomám az operateurséghez. Ilyen elbeszélésekkel mulattatták egymást a jó fiuk. A szegény tapasztalatlan Tamás pedig teli tüdővel szivta ma»ába a terrorizmus szellemét. Rá, a ki a családi köiön kivül alig fordult meg valahol, az újság varázsával hatott ez az idegen környezet. A léha fráterek mind félistenekké nőttek szemében. Hogyne, a kik kardjukkal dirigálják egész Budapestet! Azt hitte, hogy ezek az igazi férfi ideáljai. Menynyire gyermeknek érezte ő magát mellettük, s milyen hatalmassá növekedett benne a vágy, hogy valaha soraikban helyet foglaljon. A fogadtatással is meg lehet elégedve, a tehetséget határozottan fölismerték benne, már most csak kitartással kell birnía, hogy a megkezdett uton tovább haladjon. Közbew bealkonyodott s a társaság cirkálni indult, mindenhol magával vive a növendéket is. A vacsoránál mindannyinak fejébe szállott a bor, az exszinész teljesen elázott, Alán maradt a legjózanabb. Mindössze egy kicsit beszédesebb lett. S mikor a király megszólalt, elhallgatott mindenki s csak az ö ajkairól lestek a szót. Pedig Alán nagyon rossz előadó volt, hanem amit elmesélt, az tárgyánál fogva érdemes arra, hogy még én is elmondjam. A terroristák nagyjából ismerték ezeket a történetkéket, inkább Tamásnak lettek oktatásul elmondva; de meg a királyok is hiuk szoktak lenni, különösen a párbaj-király. A férfi társaságok diskurzusának legizesebb nyalánkságait tapasztalás szerint a párbaj-pástétomok képezik, no meg az asszony kaland-delicatessek. A mi különben többnyire két egymásra következő fogás szokott lenni. Nem akarom Wemert akkora hőssé felfújni, hogy d'Andrieux lovaghoz hasonlítanám, ki már 30 éves korában (milyen reményteljes ifjúság !) hetvenkét ellenfelét ölte meg, vagy a vitéz Saint Balmonthoz, ki életében nem kevesebb, mint négyszáz párbajt vivott. Az a tisztelt francia krónikás, aki számunkra ez adatokat följegyezte, esetleg elvethette a sulykot. Hanem Werner itt élt köztünk, sokan személyesen ismertük őt; hisz mindössze pár év választ csak el történetem idejétől. A kávéházban halottunk suttogni, vagy a hírlapokhan olvastunk ama híres párbajáról, a miben egy ifjú tisztviselőt ölt meg tyukszemtiprás miatt. A szerencsétlen embernek fiatal felesége volt, a ki meglátva férje átlőtt tetemét, halva rogyott melléje. S ez az asszony pár nap múlva éltet adott volna egy csecsemőnek, rajongó szeretetük zálogának. A vérlázító és köztudomásúvá lett dráma után Werner mártiromságot is szenvedett: egy évig ült a váci államfogházban. Erre a szép időre mindig nagy szeretettel szokott visszaemlékezni, mint bizonyos mameluk honatyák negyvennyolcra, a kufsteini börtönökre, a kik büszkén mutogatják a szabadságharc alatt szerzett sebhelyeiket. — Volt egy szegény özvegyasszony, a kinek fia önszorgalma által közlegényből honvédtisztté küzdötte föl magát. El kellett buknia, mert véletlenül Werner útjába került. A gyilkoló golyó ugyan nem ölte meg, csak szerencsétlenné tette egész életére, mert fölgyógyulása után megfosztották tiszti kardbojtjától. Hanem ezek mind nagyon sötét képek, a terroristáknak van érzékük a humor iránt is: egy kis csillogó derű, a zord hegy ormán. Mert nagyon mulatságos dolog lett volna ám velük végigsétálni, mikor a vacsora után Gánsemarschban sorakoztak és bejárták Pest összes nyitva talált nyilvános helyiségeit. Az egyik ajtón be, a másikon ki, megkerülve asztalt, billiárdot, kasszirfrájla trónust, söröző nyárspolgárokat; s mindezt, a legnagyobb csendben és komolysággal. Csak csupán egy-egy elbúsult honpolgárnak hágtak a lábára, a ki uem fért el termetével az asztal alatt, vagy változandóság okáért a nagy üveg-ablakon távoztak el a megtisztelt helyiségből. Természetesen e célra előbb Niki báró be verte az ablakot az «én címeres botommal.* Ha holmi jámboran hazafelé kocogó fiákkerral találkoztak, megállították és azon keresztül is megtették a kedélyes kis sétát egymásután. A kocsis káromkodás helyett félve emelte le kalapját, aztán lovai közé csapkodott, s csak mikor a harmadik utcában volt, mert magára keresztet vetni szerencsés megmeneküléseért. Nos tisztelt olvasóm nevessünk hát, TJgy-e mulatságos kis club volt az a «terroristák társasága* ? (Folyt, köv.)