Esztergom és Vidéke, 1892

1892-12-08 / 99.szám

ESZTERfiOM, XIV. ÉVFOLYAM. 99. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1892. DECZÜMBER 8.­" ^E^S^T Hí fi ff ItH VI^BIKE # ; • Városi és megv^i órdek&iük közlönye. *~ ~ „ , „ • ZZ ±' ^ ,/ : ~* MEGJELENIK HETENKTNT KÉTSZER: °" . J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG j HIVATALOS HUNIETÉSEK I ../ótól g» w óíg 75 kr, íoo­Kr ÖSSMSTÍI DüflA-ÜTCZA 48. SZAlfl. « *** 1 f '" 8 " " 1 ft&i AU: hova alap elférni reszel. iiletff közlemények küldendők. , . Egész övre 6 fr* — l<r. ~————-— MAGÁN HIRDETIÍSEK megállapodás szerint legjuJányosab­Fel évre 3 frt - kr. KIADO-HIVATAL: ban közüliéinek. Negyed évre 1 frt 50 far. SZÉOHENYI-TJ3U 832, 1 T Egy SZám-ára 7 kr. hová a lap hiva'a'os ós m.gán in"i'lMíései, a iiyilitéthe «z>fnt közlő- NYILTTER sora 20 kf. • — 9 menyek; elmlzetétd pénzek <»í reklamá'ánok iniézen<iíík £ —— ___ —-—. Félszázados érdemek. Esztergora, decz. 7. (K. L. dr.) Nem régiben egy átutazó paczieus megrovási kalandját adiuk ki a közkórházi főorvos ellen. Azután mindjárt a tetejébe megjelent ogy ve­zérczikkféle, mely dr. Feichtingor Sán­dor érdemes városi főorvost jól meg­érdemelt nyugalomba küldi. Nem akarunk annak bírálásába bo­csálkőzni, vájjon igaza vo1t-e az át­utazó pacziensnek vagy annak a czikk­irónak, a ki Feichiingert megtámadja. A nyilvánosság sokra följogosít s a nyilvánosság embereinek legszebb erénye, ha nem túlérzékenyek.' Feichtinger Sándor dr. főorvossal azonban nem lehet és nem szabad olyan kegyetlenül végezni, .mint a t. czikkiró ur kezdte. Mert olyan férfin, a ki félszázadnál tovább a város összes kulturális ügyei­nek igazi előcsatára volt, a ki a kor Szellemétől soha el nem maradt, a ki sok veszendő ügyet megmentett, a ki­ben soha rossziikarat és ármány nem lakózott, a ki irigység nélkül örült, kor­társai emelkedésének, a ki hivatásának pontos és dicsőséges teljesítéséért él­vezte nemcsak a koronás király kitün­tetéseit, do Esztergom osztatlan háláját és elismerését: Feichtinger Sándor dr. uem vonulhat vissza a közügyektől Esztergom érdekeinek súlyos megkáro­sítása nélkül. " Adja Isten, hogy még nagyon so­káig járjon elől. Kórházi orvost százá­val is találhatunk, ha keresünk; de Feichtinger Sándorokat, ezer orvos kö­zül is alig találunk. Szolgáljon elégté­telül neki Esztergom hálás kegyelete ! Fővárosi tanárok peticzlója. Esztergom, decz. 7. (N.) «A fővárosi tisztviselők nem­rég mozgalmat indítottak oly czélból, hogy fizetésüknek rendezését és javítá­sát kérjék. Kérvényüknek volt is si­kere, mert a fővárosi közgyűlés — amely ügyüket tárgyalta - azt a ha­tározatot hozta, hogy a fővárosi tanács hat hét alatt tegyen javaslatot a tiszt­viselők fizetésének rendezése tárgyában, és azt terjeszsze a közgyűlés elé. A tisztviselőknek ez a sikere felbátorí­totta a főváros községi reáliskoláiban alkalmazott tanárokat aira, hogy adják tudtára ők is a fővárosnak régi óhajtá­saikat. A napokban nyújtották bo a reáliskolai tanárok a tanácshoz kór­vényüket, amelyben a következőket kérik : 1. A fő- és székvárosi községi reál­iskolákban alkalmazott I. II. és III. osztályú tanárok fize'ése és lakbére legyen egyenlő az I. II. ós III. osz­tályú jegyzők fizetésével. 2. Az igazgatók fizetése 500 írttal legyen több, mint a legmagasabb fokú tanároké. 3. Ötödéves korpótlókképpen az emel­kedő fizetésnek tiz százalékát kívánják. A kérelem indokolásában felemiitik a tanárok, hogy csak ugy tudják fen­tartani a családjukat, ha van mellék­keresetük ; szét kell tehát forgácsolniok az erejüket, nem tarihatják ezt fenn tisztán az iskola szániára. Hivatkoznak arra, hogy most emeli fel az állam is a tanárai fizetését, minden nagyobb kül­földi városban a községi tanárok fize­tése nagyobb mint az állami tanároké, bár kulifinben egy rangban vannak is ; és ez méltányos, mert az állami taná­rok, akik nagyobb statust képeznek, számíthatnak előléptetésre. De mindez okoktól eltekintve, a reáliskolai tanárok azt emelik ki kérvényükben, hogy ők ugy tanulmányaiknál, mint társadalmi állásuknál fogva jogosan kívánhatják, hogy egy rangba sorozzák őket a ta­nácsjegyzőkkel és olyan javadalmazást adjanak nekik, amilyent azok kapnak. A tanácsjegyzők megkapják munkájuk és törekvésük jutalmát, ha előléptetik Őket, a tanárok egyetlen vigasza a kor­pótlók, hogy majd azáltal tartja fenn növekvő családját. Méltányos tehát, hogy a korpótlék az akkori fizetésnek tiz perczentje legyen. Végül hivatkoznak külföldi nagy városok példájára. Ber­linre, ahol a középiskolai tanár 27 évi szolgálat után 5500, a személyes pót­lókkal együtt 6400 márkát kap s Bécsre, ahol 3220 forintra növekedik a tanár fizetése. A kérvényt, amelyet a reál­iskolai tanárok nevében Felsmann Jó­zsef, a VIII. ker. reáliskola igazgatója és Báthory Nándor, a IV. ker. reális­kola igazgatója írlak alá, a fővárosi tanács legközelebb veszi tárgyalás a!á.» Ezt a czikket pedig írták vala Bu­dapesten az úr 1892-ik esztendejében, deczemberbeu. Mi változatlanul vettük át egy előkelő fővárosi napilapból, any­nyira talál helybeli viszonyainkra. Csak tessék mindenütt «Esziergoin»-ot tenni «Buda,pest» helyett. A meglepő hason­latot ezúttal nem akarjuk bővebb ma­gyarázattal kísérni, de alkalom adtán a tárgyra még visszatérünk. Közoktatásunk reformja. Irta VARASOY LAJOS, kir. tanfelügyelő. I. Azon tárgyilagos és bölcs magatar­tás, mit gróf Csáky Albin miniszter ur az egységes középiskolai kérdések­ben, «hogy minden vélemény nyilvá­nul hasson,•» az értekezleten tartolt be­szédei mellett az által is tanúsított, hogy az ott résztvuvő kitüuőségok nyilatkozatainak egy külön füzetben való kiadásáról intézkedett s igy a nagy közönség elé vitellel a tanulmá­nyozást mindenkinek lehetővé tette: ösztönözte fel bennem a honfiúi köte­lesség és a jelzett nagy erény iránti hódolati érzetet, hogy elmondjam ujabban is nézeteimet, mint olyau, ki hivatalos állásából kifolyólag a hely­zet kénytelensógón kivül a lélek belső vonzalmából is már hosszabb idő óta foglalkozik az értekezlet részéről letár­gyalt kérdésekkel. Gróf Csáky Albinnak az egységes középiskolai értekezleten tartott meg­nyitó beszéde, «hogy a középiskolai ok­tatásnak mai nap fennálló merev ketté­választása nem felel meg nemzetünk társadalmi szükségletének, hogy a ketté­választás sok oly bajnak a szülő oka, a melyeket okvetlenül meg kell szün­tetnünk, hogy a mai merev kettévá­NÉPDAL. -EL a nap, forrón süt le sugara, Megkérdezem a legénytől, mi baja? Elsenyveszti erejét tán a világ, Vagy elhervadt kalapjánál a virág? Nem bánt engem a rósz világ s nap heve, Kis kunyhóm is megótalmaz ellene, Hej, de az fáj, elsenyvesztve az éget, Hogy nem (Űz rám tüze rózsám szemének. Szép galambom, hogyha szived hü volna, Feleségül eljönnél a kunyhómba: S'/olgám volna egész világ napos 1 ul S itt nyilnók a legszebb virág azontúl. PERES SÁNDOR. -+->0©0<-H A 8I6ÍBY-CLYASÁSBQL. Irta: OKANYIK LAJOS.*) I. A régi közmondás azt tartja, hogy ne tovább a kaptafánál és igy egyelőre is el­képzelem, hogy mily gondolatok támad­hatnak a t. halig, közönség lelkületében, midőn látják, hogy én, ki nemcsak hogy kötet számra terjedő regényt nem írtam, hanem még a regényesség kis keretében mozgó apró idyllikus eseményt sem biztam a tollra, hogy merészelek én, a nagy idióta, *) Felolvasta az esztergomi kereskedö-iljak egye­sületének f, hó 4-én tartott estélyen. foglalkozni egy oly reám nézve talán ko­moly, de különben pedig oly kedves do­loggal ? Hisz ha kérdem, különösen a re­gényolvasás legfőbb kedvelőjét a diszes hölgy közönség bármely tagját, vájjon nem emlékezik-e azon órára, midőn talán a ta­nitó vagy tanítónő tudta nélkül lapozgatta át az első regény lapjait s midőn talán a tanitó vizsga tekintete reá esett, mily re­megve dugdosta a pad alá, félvén, hogy az a szívtelen és kegyetlen elméleti pae­dagot>us kezei közé keriti ? Borzasztó, egy ily lelketlen, egy ily szívtelen ember ke­zébe kerítheti azon könyvet, melyben a szeretet oly édes hangon szól, a hol mind­nyájan oly boldogok. Kérdem, nem emlé­keznek-e ezen pillanatokra s kérem gon­doljanak vissza azon érzelmekre, melyeket akkor éreztek. A regény szerencsés hősnő­jében látták saját személyiségüket, a dia­dalmas hősében saját ideáljukat, vele él­tek, vele gondolkoztak s ez töltó be egész lényüket. Azonban nem csak a gyöngéd nem vádolható a belletristikai irodalom oly mohó szeretetével, de még az aranyos fia­talság is, sőt bátran merem állítani s nem félek, hogy messze járok az igazságtól, ha) azt állítom, hogy a mostani művelt társa­dalom legnagyobb része ennek tökéletes befolyása alatt áll, s mohón nyúl minden e fajtájú mű után. Hogy a regényolvasás sokszor egész szen­vedélylyé válhatik, ennek bizonyításába bocsátkozni fölösleges dolognak tartom, a mindennapi tapasztalat igazolja eléggé ál­lításomat. Es éppen ez az, a mi már régen figyel­memet fölkeltette és arra irányozta, hogy kutassam, mily összefüggésben van a re­gény az emberi élettel ? Köztudomású dolog, hogy a regény az élet tükre, vagyis a létezőt ugy kell, vagy jobban mondva kellene vázolnia, a hogy az valóban van. S mégis, ha a végered­ményt tekintem, bátran állítom, hogy a regény irodalomnak befolyása az emberi életre sokkal nagyobb mint viszont. A re­gény költőnek föladata az emberiség eré­nyeit, bűneit, haladását s tévedéseit felö­lelni s méltányolni, és segítségül hiva a tudományt, művészetet és a természetei, ugy ábrázolni ezeket, mint a hogy ezek valóban léteznek ; és ebben rejlik a re­gény igazi művészete, de egyúttal a vesze­delme is. Aszerint a mint fölfogja a költő \ az életet és a társadalmi és szoozialis zűr­zavarokban és a lelki törekvések összeüt­közésében a vezérlő örök igazság osztó vagy büntető szellemét szerepelteti, vagy pedig ezt tagadván, az ember bukását vagy fölemelkedését a kérlelhetlen fatumnak tulajdonítja, a szerint vezet jóra vagy rosszra. A mult század közepe óta, mióta a ku­tatás fáradh;itlan szelleme ismeretlen erők­kel és eszközökkel uj utakat nyitott a tu­dósok és művészek, az állam ós művelő­dés számára, — azóta óriási változás ál­lott be ugy az emberi életben, mint a regényirodalomban. Honunk küzdelmei, az emberi ellentétek élet-halál harcza és a fölizgatott szenvedélyek hullámcsapásai tük­röződnek vissza az nj-kor megszámlálhat lan regényeiben. A mily erős a törekvés az anyagiak után, épp ugy lelohadt a vágy az eszményitett, de mégis tiszta való iránt; a iyra kedves dalai lassan-lassan elnémul­nak és helyet engednek a regénynek, ugy, hogy a regényirodalom valódi gomba sai­sonját éli. Lássuk már most ezeket a divatos re­gényeket. A regényírók egyik osztálya, mely a mai irodalmi termékek létrehozásában han­gadó vezérszerepet játszik, realistának vagy naturalistának mondja magát, mert állítása szerint a való életet, a letérőt minden idealizálás nélkül ugy festi, a mint az van. Ámde kérem, a való élet az, melyet pl. egy Sue, Scorra vagy Zola műveiben ta­lálunk ? Ha azt véljük, ugy keserűen csa­lódunk ; hisz akkor, — tekintve a regéuy feladatát, hogy az életet hiven vissza kell tükröznie — ai egész emberiség csupa bo­londokból, gazemberekből és elzülötfc exis­tenciákból állana és azt hiszem, hogy ez ellen már csak mindnyájan tiltakozunk. Midőn egy ily fajtájú regényt olvastam, eszembe jutottak némely politikai napi­lapok képei, melyek egy amerikai szeren­csétlenséget vagy rémgyilkosságot meg­történte utáni napon tálalnak föl a hűsé­ges olvasó közönségnek, ezek az alakok ép ugy felelnek meg a valóságnak, mint az ily regény alakjai," hősei. Az én véleményééin nem az, mintha az irónak nem volna szabad a valóságot, a szomorú életviszonyok tiszta valóságát le­festenie és igaz néven neveznie, hisz a re­gény az élet tükre, de a mai naturalizmus nem áll másban, mint az emberi elfajzott individuumok nyomorának ós erkölcsi sü­lyedésének, hü és detailirozott leírásában a íróikul, hogy az iró fáradságot venne

Next

/
Thumbnails
Contents