Esztergom és Vidéke, 1892

1892-09-15 / 75.szám

T~~ i # Városi és megyei érdekeink közlönye* „,____. ^ _„ ~~

# MEGJELENIK HETENKJNT KÉTSZER: £ &J ,„ , J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK I «M 100 szóig 75 kr, 100* —

ÍO • PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, TÓÍ *»* 1 FRT 2 95 * ELŐFIZETÉSI AR: hová a lap szellemi részét illeW közlemények küldeadík. Eeész évre 6 frt — kr. ' , , . A . _ _ , MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjulányosabiFél ávre 3 fit — kr. KIADÓ-HIVATAL: ban közöltetnek. Negyed évre 1 frt 50 kr. SZÉOHKNT1-TÉR 832, 7 Egy SZám ára 7 kr. hová a lap hivatalos és magán hirdetései, a nyilttérbe színt közle- NTILTTER sora 20 kr. • Q menyek, előfizetési pénzek és reklamálok intózen<lfík a— ^— A prímás encziklikája. Esztergom, szept. 14. Vaszary Kolos herezegprimás a magyar főpapság disze a történettudomány s a stíl szépségei mezején. Senki sem ismeri johban a hazai történet ércztábláit, mint ő. És senki se tud szebben írni, mint ő. A komáromi túlzásokra megjelent fópásztori körlevélnek nemcsak bölcseleti, de stilisztikai szépségei is vannak. Olyan szépségei, a melyekhez csak hivatott írók értenek. Nem bürokratikus közhelyek, megtanult chablouok, 'kiirt citátumok, elcsépelt szólások gyűjteménye ez a remek kis munka. Hanem egy iróművé9z gondos alkotása, a mely.ben a kifejezések megtalálják a gondolatokat s a gondolatok nem keresik a kifejezéseket. Vaszary Kolos herczegprimásnak meg van az a tehetsége, melylyel Pázmány Péter óta egyetlen egy prímás sem volt megáldva. író. Még pedig a jaffából.'És ez is járuléka az ő népszerűségének, titka az ö hatásának, művészete az ó goudolatébresztésének. Országszerte gyújtott ez a remek kis eneziklika. Pap Gábor, a ki az Ő lokális keserűségeit országos ügygyó tudta felfújni, már is magyarázgatni és mentegetőzni kezd. Tisza Kálmán pedig, a legzseniálisabb kálamista Vaszary Kolos herezegprimás pásztorlevelére rövid idő múlva meg fogja gyújtani az engesztelődés áldozatát, melynek nem lesz kellemetlen füstje, hanem világító lángja, mely mellett a felekezeteknek kezet nyújtani s a haza javára egyetértésben közremunkálni lesz a legfönségesebb fogadalom. Vaszary Kolost megérti az egész ország. Hatalmában van a toll s az apostolok művészete: a szeretettel hóditás dicsősége. Nyilt levél. (Frey Ferencz orsz. gyűlési képviselőnkhöz.) Tisztelt képviselő ur! Esztergom összes választó polgárait képviselő ez idö szerint képviselő urs igy a politikai differencziák összes barrikádjai leomlottak, a pártállások merev gátjai eltűntek. Bizalommal fordulunk tehát Önhöz, t. képviselő ur, annál is inkább, mert városunk érdekében kérjük, hogy erélyes akcziót kifejteni szíveskedjék. Eltekintve minden kisebb-uagyobb helyikérdéstől, a legnagyobbat s a legeihagyatoitabbat ajánljuk figyelmébe és ez a városrészek egyesítése. Jól tudjuk, hogy az akcziót nemcsak Esztergomban, de Budapesten is meg kell kezdeni, ha eredményt akarunk. Mindenekelőtt idehaza kellene biztosítani a munkálatok sikerét szorgalmas utánjárással, érdeklődés gerjesztéssel, a testvérvárosok elöljáróinak megnyerésével, a törvényhatóság rokonszenvének kiküldésével, a főispán közreműködésével, a herezegprimás áldásával s Esztergom város felébresztésével. A magas kormánynál mentői több pártfogást kell keresnünk az idehaza megérlelt és kidolgozott munkálat sikeresifcésének. E részben sokkal többet merünk remény leni, mint az esztergomi előmunkálatoktól. Nálunk az egyesítés üdvös ügyét a királyi városban mindannyian belátjuk. Szenttamáson már vannak nézeteltérések, Vízivároson aggodalmak, Szentgyörgy mezőn gyanúsítok s a megyeházán diploinatikusok, a kik hatalmi csorbulástól, a megye hegemóniájának megrenditésétől tartanak. Ezeket az összes ellentóteket kell mindenekelőtt elsimítani, hogy «viribus unitis», egységes hangulattal, közös akarattal óhajtsuk közös érdekünket, közös sorsunkat. Tevékeny munka mellett az egyesítést egész zajtalanul vihetjük keresztül mesésen rövid idő alatt, ha az «akarnám» helyett az «akarom» jelszót irnok föl zászlónkra. Magyarországon már nincsen közigazgatásilag, hatóságilag, társadalmilag és rendőrségileg szétvonóbb, szertezüllöttebb város Esztergomnál. Városrészeink egyesítése tehát országos reputáczionális érdek is s igy a magas kormánynál nem fog az egyesítés szentesítése hajótörést szenvedni. Hívja össze mielőbb t. képviselő ur az összes polgárságot olyan társadalmi közgyűlésre, — melynek ne legyen hivatalos szaga s onnan indítsa meg azt a mozgalmat, melyet teljes erejéből fog pártolni minden művelt gondolkozású polgár, a ki szereti Esztergom szebb jövőjét. Teljes tisztelettel Egy választó. Lapunk és laptársaink. (Karozolat.) Esztergom szept. 14. A mióta Esztergomban betűt vetnek és újságot nyomatnak, azóta egyszerre négy lap nem jelent meg soha. Még csak egy-k«t vakablakot keli kitörni és meg vau a rég óhajtott — napilap. Az eddigieket a következendőkkel igy kellene megjeleutetui : Esztergom és Vidéke vasárnap, Esztergomi Közlöny hétfőn. Esztergomi Lapok kedden, Esztergomi Hirlap szerdán, Esztergom és Vidéke csütörtökön. Még két uj hetilap kellene Péntekre és Szombatra. Ak* kor azután valamennyinek a hegyébe egy napilapot alapítsunk és vau olyau zsurnalisztikánk, a milyen sehol sincsen. A fejlődés tehát egészen pompás. Eleiute egyetlen kis hetilapja volt Esztergomnak. Később keletkezett a mi lapunk, mely már kétszer jelent meg. Most jön sat. Hogy megbírj a-e Esztergom mind a négy hetilápot sokáig, arra, mint tapasztalt hírlapírók, a kik ismerjük a Az„E&UrEom ós Tüoko^tiioúja. AZ ATYAI SZÖlBT, — Rosegger. — Alapjában véve nem kaptam rosz nevelést sőt inkább semilyent sem. Ha jó, istenfélő, engedelmes, illemtudó gyermek voltam, ngy szüleim megdicsértek ; ha annak ellentéte voltam, nyersen megdorgáltak. A dicséret majdnem mindig jól esett, s az az érzetem volt mellette, mintha hosszúságra növekedném, mert némely gyermek olyau mint a növény, mely csak a napfényen növekszik karcsúra. Apám azonban azon véleményen volt, hogy nemcsak hosszúságra kell növekednem hanem szélességre is ; erre pedig a komolyság jó. Anyámnak csak szeretete volt számomra, A szerétetnek nincs szüksége indokolásra. Anyám mégis azt monda : jól nevelt gyermekek szigorúság által könnyen elronthatok. A szigorúság növeli az ifjúkorban mindig meglevő ellentmondást szellemet, mert mindig és mindig uj táplálékot nyújt neki. Sokáig szunnyad ugyan az, ugy, hogy a szigorúság látszólag jótékonyan hat, de ha a gyermek egyszer fölnőtt, akkor zsarnoka lesz azoknak, kik gyámoltalan koráiban fölötte zsarnokoskodtak. A szeretetteljes bánásmód ellenben már jókor megbénítja az ellentmondás! szellemet. Gyermekszivek olyanok, mint a viasz, a viaszdarabot pedig csak akkor csavarhatjuk ujjaiuk közé, ha előbb fölmelegítettük. Apámnak ugyanez lehetett a véleménye, de nem értett hozzá, hogy jóindulatának és szeretétének kifejezést adjon ; a munkával és gonddal terhelt emberek minden szelídsége mellett csendes, komoly viselkedése volt. G-azdag hámorát csak később ragyogtatta előttem, midőn sejthette, hogy mar elég érett vagyok ahhoz, hogy azt megértsem. Azon években, midőn az első tuczat nadrágot eltéptem, épen nem sokat törődött velem, kivéve ha valami rosz fát tettem a tűzre. Ilyenkor szigorának szabad fulyást engedett. Szigorusága és "büntetésem rendesen abban ált, bogy odaállt elém, messzehangzó, haragos szavakkal lelki szemeim elé tartotta hibámat s megnevezte a büntetést, melyet meg érdemeltem volna. A vihar kitörtekor odaálltam apám elé, lelógó karokkal mintegy megkövülve állva maradtam előtte s a heves dorgálás alatt mozdulatlanul haragos arczába néztem. Belsőleg mindig megbántam a hibát s világos tudatával birtam a véteknek. De másféle érzésre is emlékszem, mely ilyen korholások alkalmával erőt vett rajtam ; valami sajátságos belső reszketés volt, valami inger és kéj érzet, ha szózápor ngy Isten igazában rám zúdult. Könnyek tolultak szemembe, lefolytak arezomon, de én rendületlenül áltam, mint a fácska, apámra néztem ós megmagyarázhatatlan gyönyörűséget éreztem, mely abban a mértékben növekedett, minél tovább és miuél hevesebben menydörgött előttem apám. Ha aztán hetek multak el a nélkül, hogy valamit fölidéztem volna, s apám mindig jó indulattal és szótlanul haladt el mellettem, lassankint megint újra ébredni és megérni kezdett bennem a vágy, hogy valamit elkövessek, a mi apám haragját fölkeltse. Ez nem azért történt, hogy boszantsam, mert nagyon szerettem ; bizonnyára nem rosszakaratkól tettem, hanem valami más okból, melyről akkor nem tudtam magamnak számot adni. Igy egyszer elérkezett szent karácsony estéje. Apám megelőző nyáron egy kis fekete feszületet vett Máriaczellben, melyen egy ólomból öntött Krisztus és az ugyanazon anyagból készített kinzóeszközök fügtek. Ez a tárgy rejtekében maradt karácsony estéig, melyen apám azt előkereste ruhaszekrényéből s rááüitotta a házi oltárra. Én bevártam azt az órát, melyben szüleimnek s a házbelieknek dolguk akadt kinn a gazdasági épületekben és a konyhában, hogy a nagy ünnepre készüljenek, s ép tagjaim veszélyeztetésével levettem a feszületet az oltat ról, leültem vele a sarokba s kezdtem szétszedni. Valami gyönyörűség tellett abban, midőn kusztorámmal előbb a létrát, aztán a esipővasat és kalapácsot, majd Péter kakasát, végre magát a Krisztust lefeszegettem a keresztről. A részek igy külön sokkal érdekesebbek voltak, mint előbb együtt. Mikor készen voltam a szétszedéssel, s a részeket megint össze akartam rakni, de uem tudtam, heves rettegés fogott el s ugy éreztem, mintha valaki nyakamat szorongatná. — Hej, ha ma csak a szidásnál marad ! ... — Azt mondtam ugyan magamba, hogy a fekete feszület is sokkal szebb, mint előbb volt ; a hohenwageni kápolnában is van egy fekete kereszt azon sincs semmi, s az emberek mégis odajárnak imádkozni. Aztán mi szükség karácsonykor fölfeszitett Istenre ? Annak a jászolban kell feküdnie, mondja a plébános. En ezt megcsinálom. Az ólomkrisztusnak lábait meggörbítettem, karjait keresztbe fektettem mellén, szépen elhelyeztam auyám varró kosárkájában s jászolomat a házi oltárra állítottam, mig a keresztet elrejtettem a szülői ágy szalmájában, nem gondolva arra, hogy a kosárkának el kellett áruluia a keresztlevételt. A végzet csakhamar beteljesedett. Auyám vette észre legelőször a csinyt. Vájjon, hogy kerül ma a varrókosár oda föl a szentképek közé ? :— Kinek volt útjában az a feszület ott a falon ? — kérdé vele egyidejűleg apám. Én kissé oldalt álltam s ugy éreztem magamat, mint a szomjazó, kinek most erős mirhabort kell inni. Valami különös szorongás ösztönzött, hogy mégínkább háttérbe vonuljak. Apám felém jött és majdnem szerényeit kérdezé, nem tudom-e, hova lett a feszület ? A következő perezbeu már ott álltam előtte, mint a gyertya és arczába néztem, ö ismételte kérdését s én kezemmel az ágyra mntattam; megjelentek a könyek, de ngy hiszem, egyetlen izom sem mozdult meg arezomban. Apám előkereste az elrejtett feszületet és nem volt mérges, csak meglepve, midőn a szent tárgy eltorzitását látta. Szomjuságom a mirhabor után növekedett. Apám a tar feszületet az asztalra állította. — Most már látom, —- monda nagy nyugalommal s levette kalapját a szögről — most már látom, hogy egyszer póldá*