Esztergom és Vidéke, 1892

1892-09-15 / 75.szám

közönséget és a nyomdai viszonyokat, egész határozottan ezt feleljük : uem. Art-e ez az egész mozgalom Esztergom szellemi életének vagy a város reputácziójának ? Nem. Petőfi a költés/etet olyan templomnak nevezte, a hová bocskorban, sőt mezítláb is szabad akárkinek belépnie. A hírlapi rás pedig olyuu kert, a hol nemcsak datolyapál inát és óriástölgyeket, de szerény ibolyát vagy gyöngyvirágot is szabad ültetni akárkinek. •Csak jó talajba kerüljön az ültetvény s gondos kéz ápolja, hogy foganata legyen. A mi lapunknak nincs oka sem aggódnia sem neheztelnie, hogy egyszerre két konkurrense is támad. Győzzön a jobbik. A közönségnek tísak haszna lesz a versenyből s a melyik megmarad, az mindenesetre Hallotta a tűzkeresztséget s bele fog menni -a jövőbe. Mindent el fogunk követni, hogy a versenyben vissza ne maradjunk, hogy megalapított jóhiruevünk csorbát ne szenvedjen s éppen azért egész raj jónevü irót kértünk föl, hogy lapunkat támogassa. Azé a jövő, a ki a csatatéren marad. Azé a közönség, a melyik életrevalóbb. Rajtunk nem fog múlni, hogy megtartsuk a közönség grácziáját. És a közönség nem fogja kipróbált régi lapját, mely erősen fölfegyverkezve megy bele a versenybe, elhagyni. Az uj évnegyed előtt fordul a koczka. Mi a tizenötödik, tizenhatodik évekbe is bele akaruuk menni. A marosi kirándulás. {Filloxeta-elkiies fölkelés.) Nemzeti színű fölhívások jelentek ínég az utcza-sarkokou a melyek a nagy-marosi expodiczióra invitálták be a szőlőbirtokosokat egy kis filoxeram entes tanul m á 11 $ - u tra, A sarki kofánál veilein néhány fürt gallért s eképen szőIő-biriokossá válva, rászántam magamai, hogy elmegyek éu is «tanulmányozni». A propeller már messziről feketéllett s a derék Náczi bácsi néni győzte üdvözölni az érkező ArgouHU'ákat. A födélzetén a «ueinzol» foglalt poKicziót s valójában innen néztek legnagyobb érdeklődéssel a kínálkozó tanulságok elé. Jócskán voltak képviselve a közeli falvak is s maga Csolnok vagy tizenkét taggal rukkolt ki. Lenn a hajó-mélyén a «szakértők» esopo rtjai kedélyeskedtek s egyhangúlag abban állapodtak meg, hogy az egy órakor való utazás nem volt a legszerencsésebb idea. — Ép a kacsa pecsenyénél kellelt elszaladnom. Az elejit is csak ugy tömlem magamba. — Legalább fekete-kávét mérnének itt a propellán ; még az kibékíthetne. — Induljunk már ! Ne füttyögjön annyit kapitány ur ! A kapitány még egy utolsót füttyentett s a körülbelül nyolczvan tagból álló társaság útnak indult. Az ötnegyed órai utazást a leghangulatosabb tónus rövidítette meg, mi közben a fedélzeten a bevezető magyarázatokat Wimmor Ferencz a legmozgalmasabb borász adta meg. Partra szállottunk s vitorláztunk föl egyenesen a zöldellő szőlők közé. Az első megcsodálni való maga a szőlő-iskola volt, melynek kezelése sok gondra és még több szakértelemre mutat. Mindjárt a határ elején ott ékeskedik szives kalauzunknak, Zoliét* Mihálynak a szőlleje, a melyben már százfelé szakadozott a társaság. Mindenki kereste a maga tanulságait s mikorra ismét összekerült egy-egy csoport kölcsönösen magasztaltuk a látottakat. Kivált a zöld-ojlás sikere imponált, de a legnagyobb triumfust az ojtatlan amerikai faj a «Triumf» aratta, melynek tövében óriási gerezdek pompáztak. A mi a nemesebb fajok sikerét illeti, azt már csak hallomás után vehettük tudomásul, a mennyiben a termés javát már az utolsó héten mind leszedték. Az élelmes marosiak diadalmas arczezal gyönyörködtek á rajtunk való fölényükön s tudákos fontoskodással magyarázták el töviről-hegyire : mint kell elbánni a tengerentúli tökékkel. Kün a szöllejében van a marosi gazda igazán otthon ; mikor beszél a munkájáról, átszellemül, a szemében lelkes fény ragyog s minden szaván ki érzik, hogy meg van a fáradságának a gyümölcsével elégedve. — Oda nézzen fel az ur — a hegyoldalra. Olt is van egy szőlőm. Be ván már az is ültetve s esztendőre önti az is az áldást. De tenni kell ám hozzá. A sült galamb nem röpül az ember szájába. És én azt hiszem, hogy ennek a marosi kirándulásnak a tanulsága nem is annyira a zöldelő szőlőkbon, mint inkább eunek a fáradhatatlan, szorgalmas népnek az alapos megösmerésébeu rejlik, a ki az Isten csapásaival szomben nem esik kétségbe, szárnya-szegetten nem adja föl reményeit, hanem «küzd és bízva bizik». A milyen százfelé voltunk szakadozva olyan egyöntetűen találkoztunk a «Magyar Királyban.» Mintha ez is benn lett volna a programmba. Azt vettük észre, hogy nem hiányzik közülünk senki. A marosi főtér első vendéglője előtt kritizáltuk meg a látottakat s hogy nem egy jóizü humoros szó is esett, arról kezeskedik örök-ifju Pista bátyánk jelenléte. Hogy ezt a borászati kirándulást milyen hatalmas szatírával fejeztük be, arra Flórián figyelmeztetett engem. Ez a Flórián a legszellemesebb kiérdemesült pinézések egyike, a ki büszke rá, hogy valaha — kordinahuzó is volt. Mikor indulóban voltunk, odasompolygott hozzám : — Már az még sem járja, hogy az urak sört, itta k, vegyen legalább a tekintetes ur a tavalyi termésből — egy litert. Flórián lefőzött s a kik az elhozott tninta-palaczkot pártfogásunkba vettük, ünnepélyes fogadalmat tettünk, hogy Nagy-Maroson sohasem iszunk többé egyebet, mint a halottaiból uj életre keltett szőlőknek hamisítatlan levét. KIRÁNDULÓ. III KEK. — A herczegprimás a fővárosban rendkívül fontos tanácskozásokat folytatott Csáky Albin gróf kultuszminiszterrel, melyekről a lapok a legkülönbözőbb kommentárokat adták ki. A többi között e tanácskozásokat olyan színben tüntették föl, mintha ezek által kormány és klérus között áthidalhat! an szakadás állott volna be, mig a legújabb félhivatalos jelentés szerint az elkeresztelési kérdés, a komáromi eset és a herczegprimás pásziorlevele egyáltalán nem jött szóba, a miből kiviláglik, hogy Cscáky miniszternek nem is volt alkalma a herczegprimással való tanácskozásáról nyilatkozni minisztertársai előtt. A primás a fővárosban való tartózkodása alatt a többi között meglátogatta a Ranolder- meg a Simor-intézecet. A primás most volt először ez intézetekben s mindent a legapróbbra megtekintett. Legtovább idő* zött a Simor-iuiózet bölcsődéjében, számos kórdóst intézve az ottani alkalmazottakhoz. Meg akarta látogatni a herczegprimás az angol kisasszonyok nevelő-intézetét is, de erre már nem maradt ideje. Az ország főpapja a Jó pásztorhoz czimzett megtévedt nők gyáinolitására alapított javító intézetben is tett látogatást, a mely tudvalevőleg teljesen uj s nem is régen nyilt meg Ó-Budán. Ebben az intézetben ez idő szerint még csak tizenketten vannak. Vaszary Kolos herczegprimás itt is alaposan megtekintett mindent s biztató szavakkal vett búcsút az intézet apáczaszemólyzetótől. — A herczegprimás hétfőn reggel 7 órakor Budapestről Kohl Medárd dr. kíséretében Bajcsra utazott, útba ejtvén Érsekújvárt is, a hol a főpap egy közeli rokonát, Horváth Józsefné aszszonyt látogatta meg. A primás bajcsi tartózkodása után ismét a fővárosba utazik, a hol is jeleu kíván lenni az országgyü 1 ós megnyi tásá n. — Á herczeprimás kalapja. Magyarország herczegprimása kizárólag hazai iparosokkal dolgoztat s legegyszerűbb ruhadarabját is itthon készítteti, teljesen mellőzve megboldogult elődének, Simor Jáuosnak a példáját, a ki némely czikkek tekintetében sohasem tudta nélkülözni Bécset. Most is a fővárosban egy kalapost fogadott, kivel mértéket vétetett a fejéről s a kit legott kinevezett udvari szállítójának. A többi a herczegprimás huszárjának volt a dolga. — Hány kalapot szállítsak a kegyelmes berezegnek ? Kérdezte a kalapos a huszártól, mikor négyszemközt került vele. — Hát hozzon vagy tizenkettőt, válaszolt a huszár. Nekem is van vagy három csákóm, az ország prímásának nem sok akkor egy tuczat. — Azt hiszem, hogy elég lesz, ha egyelőre hatot szállítok, vélekedett a kalapos. Tetszik tudni, nem vagyok egészen bizonyos a dologban, vájjon jól a fejéhez áll-e majd a kalap a kegyelmes berezegnek. Én ugyanis csak amolyan hozzávetőleges mórtéket vettem ő herczegségének koponyájáról, arra vigyázva inkább, hogy lehetőleg meg ne szorítsam a tejét. Lehet, hogy a kalap San meg kell büntetni a fiut. H;i már maga H2 Úristen sincs tőle biztonságban ! . . . Itt maradsz a szobában, gyerek 1 — mordult rám sötéten s kiment az ajtón. — Fuss utána és kérleld meg ! — kiáltott rám anyáin. — Nyirfavesszőérfc megy. Mintha a földhöz lettem volna lánezolva. Borzasztó világosan láttam, hogy mi vár most reám, de képtelen voltam csak egy lépést is tenni védelmemre. Gyermekek ily esetekben gyakran alá vannak vetve egy különös .hatalomnak, melyet nem akarok ellenkezésnek vagy dueznak nevezni, inkább kitartás! ösztönnek ; lelki görcs ez, mely csakhamar megszűnik magától, mihelyt a vele szembeállított feszültség elenyészik. Atyám dolga után látott. Az esti szürkületben derengő szobában magam voltam, s előttem az asztalon állt a megcsonkított feszület. Fölijedtem minden zajra. A vén óraszekrónyben, mely a falról lenyúlt a padlóig, csörömpölve szállt le a schwarzwaldi óra sulyköve. öt órát ütött. Végre hallottam, a mint künn az ajtó előtt valaki leveri csizmáiról a havat. Apám lépései voltak. Midöa a nyirfavesszövel lelépett a szobába — nem voltam sehol. Kiment a konyhába s vadul szakadozott hangon kérdezé, hol a gyerek. Nagy kutatás kezdődött a házban. A szobában ágyat, sarkakat, bútorokat átkutattak, a mellékszobában, a padláson hallottam őket járkálni, halllottam a parancsot, hogy át kell kutatni az istállókban a jászolokat, a pajtákban a szénát. A szérűskertbe is menjenek ki s hozzák a gyereket azonnal apja <elé. — Ezt a karácsony estét ne felejtse el soha! Eredményte'enül jöttek vissza. Most két szolgalegényt elküldtek a szomszédba. Atyám jajveszékel ; ha erdőn bokron keresztül valamelyik szomszédhoz menekültem, meg kell fagynom, hisz kabátom és kalapom a szobában van. Mégis csak nagy nyomorúság ez a gyermekekkel! Elmentek. A ház egészen csendes lett s a sötét szobában már nem látszott más, mint az ablakok szürke négyszögei. Én benn voltam az óraszekrényben s a deszkák eresztékein át kiláttam. Nagy erőlködéssel bebújtam a szekrénybe azon az ajtócskán keresztül, melyen át az óra gépezetét föl lehetett húzni s leereszkedtem az alsó üregbe, ugy, hogy most az óraszekrényben egyenesen álh.ittam. Mennyi felelmet álltam én ki abban a rejtekben ! hogy a dolognak nem lesz jó vége, azt előre tudtam s hogy az órárólórára növekvő fölindulásnak a kimenetelt óráról-órára veszedelmesebbé kellett tennie, az is világos volt előttem. Átkoztam a varrókosarat, mely elárult, átkoztam a feszületet — könnyelműségemet átkozni, azt elfeledtem, óra óra után ment s én meg maradtam fönálló koporsómban. És az óra sulyköve már fejemet érte s le kellett hajolnom, ha azt akartam, hogy az óra megállása ne adjon okot a gépezet fölhuzására, melynek szükségkép rejtekem fölfedezésére kellett vezetnie. Mert végre szüleim visszatértek a szobába, világot gyújtottak és szóváltást kezdettek miattam. — Most már nem tudom, hol keressem ! — monda apám s kimerülve egy székre esett. — Jaj, ha eltévedt az erdőben smost a hó al.itt fekszik! —kiáltá anyám éssirni kezdett. — Hallgas erről! — szólt apám — hallani sem szeretek róla. — Most hallani sem akarsz róla, pedig te magad űzted el öt durvaságoddal. — Evvel a gyönge vesszővel nem törtem volna el a csontjait — felelte apám és végig vert a nyirfapálczával az asztalon. — De ha most kezeim közé kerül, egy karót török el rajta. — Csak tedd, csak tedd . . . ugy lehet, többé nem bántod. — Monda anyám és tovább sirfc. — Azt hiszed, a gyermekeid arra valók, hogy legyen kin kitóltsd a haragodat ! Akkor nagyon jól teszi az Isten, ha jókor magához veszi őket ! Gyermekeket szeretni kell, ha azt akarja az ember, hogy belőlük valami legyen. — Hát ki mondja, hogy nem szeretem azt a gyermeket ! — kiált ott apám. — Szivemből szeretem, azt látja az Isten I De megmondani nem akarom neki; nem akarom és nem tudom. Nekem jobban fáj mint neki, ha őt meg kell büntetnem, azt jól tudom ! — Én mégegyszer elmegyek keresni ! — monda anyám. — Én sem maradok itthon ! — felelt apám. — Neked egy kanál meleg levest kell enned, Vacsora ideje van. — Szólt anyám. — Nem akarok most semmit sem enni ! Most már nem tudok más tanácsot . . . szólt apám, letérdelt az asztal elé és imádkozni kezdett. Anyám kiment a konyhába, hogy előkeresse meleg ruháimat, az esetre, ha engem valahol félig megfagyva megtalálnak. A szobában megint csend lön s én rejtekemben ugy éreztem, mintha szivemnek a fájdalomtól és kíntól meg kellene szakadnia. Egyszerre apám imaközben elkezdett görcsösen zokogni. Feje lehanyatlott karjára s egész alakja megrendült. Hangos sikolyban törtem ki. Néhány másodpercz múlva ki voltam szabadítva apám és anyám által rejtekemből, apám lábainál térdeltem és zokogva átkaroltam térdeit. Apám. édes apám ! — más szó nem jött ajkaimra. Mindkét karjával felém nyúlt, fölemelt keblére és hajam vizes lett könyeitől : Nekem abban a perezben megnyíltak a lelki szemeim. Láttam, minő rut dolog ezt az apát ingerelni és megbántani. De megtaláltam most az okát is, hogy miért tettem. Vágyból, hogy apám arczát a közelből lássam, hogy szemébe nézhessek, hogy hozzám beszélő szavát hallhassam. Ha már nem lehetett velem vig mint más apa, s a mi akikor, gondjai közt, oly ritkán volt, ugy ! látni akartam legalább villámló, szemét, hallani kemény, feddő szavát ; jóltevő zsibl>adással, édes hatalommal vonzott valami hozzá. Az atyai szem, az atyai szó. Soha többé rossz szó nem zavarta a szent karácsonyest csendjét, s e naptól kezdve sok minden megváltozott. Apám tudatára jött irántam érzett szeretetének s irányában érzett ragaszkodásomnak és ezentúl játék, munka és pihenés közben még sokszor mutatta nekem drága arczát, sokszor megajándékozott jóságos szavával, anélkül, hogy kénytelen lettem volna még egyszer gonoszsággal kierőszakolni.' ZOLTÁN VILMOS.