Esztergom és Vidéke, 1891
1891 / 103. szám
HAJÓTÖRÉS A RÉVEM!.- Vázlat. Kocsin jött le Budáról, de izgatott -volt és halálosan fáradt, mint a ki mértffildeket gyalogol. Az inasat nem találta odahaza, magának kellett a lámpát meggyujtairin. Régen foglalkozott már ilyesmivel, sehogy sem tudott boldogulni vele. A lámpás halványan, egyenetlenül pislogott. Az ablakhoz ment, hogy leereszszo a függönyt rajta. Ki né zott a setét csillagialan éjszakába. Rongyos, foszlányos köd ereszkedett a házak fölé. Az ablakokat, a kirakatüvegeket, a pléh czim táblák at vadul zörgette a szél, mintha az világot össze akarná törni. A gázlángok idegesen nyújtogatták lángnyelvöket, mintha ók is fáznának a vékony üvegburok alatt. Ő is megborzongott. Elfelejtette a függönyt leereszteni, visszament az asztalhoz és ledőlt egy karszékbe. Lábára terítette a tarka peluche-takarót, de csak egyre fázott. Mintha a külső, nyirkos, hideg levegő a szobába is bovette volna magát, szinte érezte, mint nyomult be pórusain és telíti meg egész testét. Lehunyta szemét és szárazon hörgőit. Ilyen éjszaka lehetett az is, mikor 8 született. A pusztulás éjszakája. Rossz idők jártak akkor nagyon : ínség, bábom, kolera egyszerre. Halálos félelem zsibbasztotta meg az egész emberiséget. Nem csoda., ha a tündéreknek, akik a monda szerint az újszülöttek bölcsőjét körülállják, nem volt kedvük megjelenni, az övénél szépség, gazdaság, erő, mind elmaradt egy, de csak egy mégis ott állott: az akarat. A kis üu rut volt és fekete, gyönge, szinte földhöz ragadt szegény, — de lelkében erő volt, tudott akár miért küzdeni s a vézna, idéllon csecsemőt is, bizonyára csak az akarat tartotta életben és nem az édes anyának kevés, sovány teje. S gyermekkori omlókéi is feketék, épen olyan feketék, mint ez a mai éjszaka. Nem emlékezik egyébre, mint a a szomszédos üres, roskadó házakra, a melyekből kihaltak a lakok ; a nyomorult, papirossal beragasztott ablaku iskolára, ahol ok tengődtök, az aszott füvű kertre, a melyben néhány meddő alma- fa meredezett az égre, a rongyokra, melyekbe takarodzott és a bíró lompos fehér kutyájára, a mely mindég megugatta, mint a koldusokat szokta. Anyja korán elhalt atyját a pálinkás nyomorultak, lelkűk fekete volt, mint az éjszaka. A játszótársak nem ösmertek többé azért mivel én szegény lettem. Egy részt sajnáltam, másrészt kaczagtam őket. No, de hiszen vannak jó emberek, lelkes lények is a világon. Én nem vagyok pes- simista. Tudtam én azt jól, hogy van nekem egy játszótársam, vagyis inkább játszó- társnőm, a ki nem feledkezett meg rólam igaz, hogy hosszú ideig nem láttam öt, de mégis élek emlékezetében. A ki kis leány volt, már nagygyá lett, a ki már nem játszik bábukkal, hanem maga keresi kézi munkával kenyerét. Nincs senkije szegénynek, úgyszólván a világba kitaszítva él, mint én. He azért nem panaszkodik a sors ellen, bármennyit kell küzdenie. Eltartja édes anyját is. Ez a játszótárs nem feledkezett meg rólam, még most is olyan jó hozzám, mint tizennyolez év előtt. Akkor megsimogatta hajamat és megcsókolt, ha valami bajom volt. Most már nem simogatja hajamat, meg sem csókol, csak nagy fekete szemeivel tekint rám oly nyájasan, oly szelíden, hogy lehetetlenség nem érezni magamat megelégedettnek, boldognak. Ez a játszótárs nem feledkezett meg rólam. Istenem! miért nem vagyok én olyan gazdag most Is, mint tizennyolez esztendővel ezelőtt ! Miért nem hivbatom most is karácsonyfám elé s miért nem oszthatom meg vele a Jézuska hozta ajándékokat. Mily szép volna a csillogó, aranyos karácsonyfa, alatta számos játékszer, körülötte örvendő szülök és mi ketten, mint a gyer| üveg egészen elfoglalta, neki nem volt más társa, mint a szürke, vén, sánta varja, a mely egyszer valahogyan az ■ udvarukba tévedt. Persze ha repülni tud, az sem marad ott. Alig, hogy megái lőtt lábain, ki-ki szökött a vetések közé, hogy friss levegővel felszívja rossz, beteg tüdejét, i Nőni, csak mindég nőni vágyott, hogy j legalább mára vetésből kiérjen a feje Órákig álldogált a templom terén j sóvár szemmel nézve fel a magasba, a I torony keresztjére s végtelenül törpének érezte magát mellette s ha a vén I harang dallamos hangja megszóllalt, heves vágy szállotta meg, hogy neki is oly kellemes, hatalmas, erős, hangja legyen valamikor, a molyét meghall a távolban és közelben mindenki. Hogy iskolába kerüli, ő tanult és tudott legtöbbet. Sokszor ő csinál la valamennyi pajtása feladványát és mégsem szerette egyik sem. Csak csúfolták, lökdösték ide-oda. Az ecelésia patro- nnsának gazdag bársony ruhás fia mindég a piszkos ruháját piszkálta. Nézzétek a Palit, milyen tüzesvérű! Csupa nyitott ablak a kabátja. Nem indult fel, a meggyőződés biztos nyugalmával vágta vissza. — Lesz még nekem is olyan bársonyruhám ! És a fővárosban töltött évek ! . . Délben meleg krumpli, este hideg krumpli, vasárnap egy pár virstli, amelyet az ntczasarkou veit. Mig társai chambre separékben pezsgés palackok és puha leánykarok közt éjjeleztek, ő fütetleu szobájában, didergő testtel virraszlott könyvei mól lett. Hogy egy kis meleghez jusson, rendesen egy gesztenyés kofával kötött barátságot, akinek hála fejében a papiros stanitzlikat tekergette. Végre nagy nehezen egy miniszteri tanácsoshoz került nevelőnek. A gyermek gonosz volt és kényes, de az anya szép mondáino asszony kéjes hajlású fehér nyakkal és felségesen ringó csípőkkel, a ki minden férfit szeretett férjén kívül. De vigyázott magára és a férj nem tudott okot találni az elválásra. Ez a puha fehér nyak volt az ő első lépcsője, a melyen a magasba hágott. A szép asszony valahogyan eltelt a grófok és kamarások parfümos szerelmével, egyszer csak az ő paraszt képére vetetto a szemét. Egy rózsaszínű jegyet kapott tőle, amelyet sietett a férj ko- zeibo juttatni, nem ugyan a bibliai József erényességéből, hanem okos számításból. A számítás elsült. A férj J elválhatott, őt meg hálából beprole- gálta a minisztériumba. Lmon kezdve már kevesebbet éhezett, de még többet dolgozott. Bársonyruhára telt volna már neki, de ő bársonyszékbe vágyott. Pedig a millió, névtelen, színtelen parány közül nehéz egynek kiválni. Mozgott, futkosott hát folytonosan, hogy észrevegyék. Tudta, hogy csak úgy haladhat előre, ha az előtte állónak a sarkára lípor. Tiporta hát kíméletlenül az útjában álló sarkakat. Kiválasztotta azt, a ki legerősebb. Vasminiszternek hívták. Ezt kell ledobni piedestáljáról, az agyagszobrot könnyű ledönteni. Neki ment hát nyíltan, vakmerőén. A vas kolosszus sokáig döngött pörölyének csapásai alatt, de ő nem pihent egy pillanatig sem. Gyorsan dolgozott, nem csoda, ha néha olakadt a lélegzete. Fáradni kezdett. Mikor egy-egy nagyobb beszédjét ol mondotta, úgy érezte magát, mintha egy darabka a tüdejéből szakadt, volna ki. Az ismerősei megmosolyogták. — Röpülni akarsz, pajtás, ugy-e bár ? Azért vetkezed ie a tesiet magadról. Bizony szürke, rideg élőt volt ez fény, illat és virág nélkül. Pedig az ő szemének is tetszett a mosolygó uap- sugár, ő is megkívánt egy-egy utszéli virágot. De nem nyúlt hozzája. Kihajtotta a poharat, bár undorodott tőle, ha érdeke úgy kívánta, do nem nyúlt hozzája, bármennyire vágyott is utána, ha igy hasznosabbnak vette. Nem nyúlt a borhoz, virághoz, asz- szonyhoz. Körülbelül másfél év előtt egy tavaszi estén néhány képviselő társával a dumaparti kioszkban üldögélt. Egyszerre csak odarohant hozzája a túlsó oldalról a legfessebb miniszteri titkár, az örökös bálul nők és karjába fűzve, magával ragadta. Egyszerre csak egy kis kerek asztal mellett állottak, a melynél két nő ült. Egy őszhaju, nyájas arczu matróna, meg egy halvány, törékeny, fiatal leány, olyan, mint Shakespeare Imogénjo, fehér ruhában, vadvirágos kalapban. Erezte, hogy két titokteljes mélységű, setét szem tapad rája s látta, hogy a Halvány arezou gyenge rózsaszínes pir ül ki. A szép titkár bemutatta őt a hölgyeknek. — Régóta óhajtottuk már ismerni, — mondotta a matróna szelíd, meleg ! hangon. A fiafal leány nem szólott semmit sem, csak a fejével bólintott holyeslőleg. Ez este szórakozott volt, a munka nem ízlett neki. De ez volt az egyetlen este. Álmában ugy érezte, mintha fehér, lágy kéz simítaná végig homlokát. Felrezzent és elheregette a kísértő kezet, mint a boszantó legyeket szakás. Kinyitotta a szemét, hogy ne lássa a szép víziót. Hisz neki vau már ideálja, szép, fenséges istenasszony, glóriával a feje körül. A fehér ruhítt és a virágos kalapot azután sokszor látta. A tekintet egyre melegebb volt és szomorúbb, az arcz egyre keskenyebb és halványabb. Tudta, hogy valahányszor beszél, két kéz tapsol odafenn a karzaton. Sokszor őrült vágy szállotta meg felrohanni és megcsókolni azokat a kedves kezeket. De az akarat nem engedte. Még ne, még ne ! — majd nemsokára ! Ma volt a döntő ütközet. Tudta, érezte, hogy remek, hatalmas beszédet mondott. Megerősít ette hangját, a menynyire csak bírta, bár fájt, tiltakozott ellene az a gyönge mell. A vasszobor ledőlt. Hanem a végső csapástól megrendült maga is, mint a favágó, a kit az utolsó, hatalmas fojszecsapás a földre húz le. De bársonyszékben pihenhet ezután. Zsebében a miniszteri kinevezés .. . a lámpa egyre jobban pislog. A szoba hátterében alaktalan ködök gomolyognak. S a ködből egy fehér alak válik ki és integet feléje kezeivel. Az a két kéz most már övé lesz mindörökre. Egyszerre nagyon jól kezdi magát érezni. Vakító fehérség tölti meg az egész szobát. Minden csupa szili és fény. Édes melegség bizsereg minden tagjában. Csodás, rythinikus hangok hallatszanak a levegőben. Az a melegség egyre növekszik, különösen a mellében. Szinte tolul az ajka felé. Felkapja a zsebkendőjét és a szájához tartja. A lámpa fénye a fehér kendőre esik. Valami nedves, kerek folt barnáink rajta. Vér, egy csomó setét, aludt vér. A feje lokanyatlik. Az illatos talány szétfoszlik a levegőben, megismeri a halál visszautasít,hatatlan behivó-jegyét az ő nagy, színtelen hadseregébe. MUNKÁCSY KÁLMÁN. mekek, szaladnánk a czifra fenyő alá, elosztanánk mindent egymás között, aztán köszönetét mondanánk összetett kezekkel és areznnkra hullana egy-egy forró könnycsepp. Miért nincs ez most is agy ? Holló ! Még lehet! Ha nem is éppen ngy, de oly szépen, oly boldogan, talán szebben, boldogabban eltölthetjiik a karácsony estét. De hol vegyek én itt a fővárosban karácsonyfát? rája czifraságokat, alája játékokat? Hol vegyek? Sehol, sehol. Az csak nagy uraknak való élvezet, oda sok pénz kell, honnan vegyem én azt, én szegény ördög ! így nem varázsolhatjuk vissza a régi időt. Hát igy meg sem ünnepeljük?! Ismét közönyösen virraszszam át a karácsony éjt? ismét, mikor az én játszótársammal újra összetalálkoztam. Oh, most nagyon fájna az a tudat, hogy mi egykor örülve rohantuk meg a csillogó karácsonyfát. Máskép kell, hogy tegyek. Elmegyek hozzája, nem veszek semmi czifraságot, játékot a holtban. Minek is volna az! Hiszen most már nagy gyerekek vagyunk. Megállók előtte, kezembe fogom lágy kezét és megmondom neki, hogy nem hozhatok egyebet karácsonyra, csak őszinte, hű szivemet, fogadja el azt ajándékul. És ö el fogja fogadni és viszont ide adja az övét. Aztán édes anyja elé megyünk, a kinek könnycsepp fog ■ szemeiből kicsordulni, átalkaroljuk a jó öreg nyakát, ö lesz a karácsonyfa, mi díszei, ragyogó szemeink » gyertyácskák, a szerelem angyalai pedig a karácsonyfa elé szaladó gyermekek. VÁNDOR LíVNTOS. (Karácsonyi emlék.) A mardosó lelkiösrneret karácsony ünnepén meghipnotizálja az agglegényeket s azután megmutatja nekik az elmulasztott házas élet összes gyönyöreit. Ilyen túl világi hangulatban voltam magam is, mikor a múlt karácsonyt egyes- egyedül virrasztottam át. Másnap azután, mikor egy nagyon jókedvű leányos házba vetődtem, már készen voltam azzal a végzetesen makacs aphoriz- mával, hogy «az én szemeimet irgalmas apáczák fehér kezei fogják befogni.» És ebben azután meggyugodtam. — Pedig van még kiadó szív a világon — mondta nevetve a világ egyik legjobb kedvű leánya, és elragadó humorral az operaénekesnök hősi poseába vágva magát, mindkét kezét szivére ilesztette. — Azok számára, a kiknek boldogoknak kell lenniök — válaszoltam egész közönyösen s a nevető leány még vidámabban ka- czagott szomorú philosophiáinon. Néhány hónap múlva akadt egy vidéki fiatal ember, a ki házassági ügyekben dolgozott már esztendők óta. Ez a szegény flótás hallotta, hogy van egy megfelelő «kiadó szív» s ő éppen ilyenbe akar be- hurczolkodni. A jókedvű leány nem sokat gondolkodott. Azt mondták, hogy okosan tette, mert nagyon hamar férjhez ment. De az ura igen közönséges ember volt, a kinél első hely a konyha. Evett irgalmatlanul és aludt kótségbeejtően. Ez az ember azok közé tartozott, a kiknek egy olyan kitűnő kis szakácsnőre van szükségük, hogy ne szégyeljenek vele végig menni az utczán.. A világ legjobb kedvű teremtéséből néhány hónap alatt nagyon unalmas asszony lett. Sardou, Oknet, Daudet, Ouy de Maupassant, Tolstoi, Auerbach és Jókai helyett szakácskönyveket olvasott egész nap. Egy életczélja volt csak : az ura gyomra. A tásasága valóságos emberhizlaló. Összejárt a város minden nagyevöje, botrányosan ettek, ittak és soha egyetlen egy gondolatot sem adtak a remek kis szakácsnőnek. Legföljebb a fogásokat magasztalták s a nagyszerű pecsenyéket ismételtették. Mindenki jól lakott ebben a társaságban, csak a szegény asszony koplalt folytonosan és állhatatosan. Egyetlen egyszer ment társaságba az urával, a ki már a házas élet hatodik hónapjában másfél métermázsát nyomott. Találkoztunk. — Hogy konveniál az uj lakó? A fanyar mosolyu asszony gúnyosan nézett ream. Ez az egy mosoly is megmondott mindent. A mint az asszony gúnyolódik, már nem szeret. Tehát a gúnyos asszony ezt mondta: — A múlt karácsonykor «kiadó szivem» volt. Most már sokkal többet kínálok. «Tetszik egy kiadó üres szív ? — Köszönöm, nem kérek belőle, nekem is vau elég bőséggel. Hanem azért, ha tetszik, nyújtsunk kezet egymásnak. AUCUN.
