Esztergom és Vidéke, 1891

1891 / 76. szám

Esztergomi levél.

(A kisvárosi ólet bogáncsai.)

A l<isvárosi élet nem veszi be azl, a ki maga sem képes a kisvárosi életet bevonni. A ki nem árt a mindennapi pletykához, a Pry Pálokat megszégyenítő kíváncsisághoz, a ki nem tudja csodálni a hétköznapi elméket s nincsen néháuy ravasz bókja a lomhaság és tehetetlenség számára, az örökre idegenül érzi magát a megfoghatatlan alakok közt.

Semmisem teszi olyan odiózussá a kisvárosi életet, mint az a véghetetlen •és kiállhatatlau törődés, melylyel ép- peu azok üldöznek legrémitőbben, a •kikkel külöubon magad törődöl legkevésbé.

Ha fölmész a kaszinóba s társaságot Meressz, ki vagy téve a legritkábban látott tag társak következő üldöző kérdéseinek :

— Ugyan kérem, hány öl fát tetszik fogyasztani évenkint?

— Szabad kérdeznem, hogy ki a szabója, mert a mellénye egy kissé sután áll ?

— Milyen főzeléket tetszik enni vasárnap ?

Ha kimenekülsz a szigetre, utánad sietnek a Pry Pálok s következő kérdésekkel gyötörnek :

— Nincs kérem önnek hajlama a tuberkulózisra ?

— Mikor tetszik megnősülni ?

— Vannak kérem jósziv-sorsjegyei ?

Annyira ismerjük már ezeket az

útonálló urakat, a kik folytonosan érdeklődnek utánunk, de a kiket már kilométernyire elkerülünk, hogy szinte előre tudjuk mit fognak mondani.

Ismerjük három-négy gondolatukat, husz-harinincz kifejezésüket, száz-száz- busz szavukat, a miket kíváncsiságukban reánk tékozolnak. Belátunk nagy- képű koponyájukba s kis termeim szivükbe, mielőtt megszólalnának. Tudjuk, hogy ezeket az embereket semmi sem érdekli más, mint a mások háza, mely elé szívesen odasöprik a maguk szemetjét.

Ezek a soha semmiféle ideával, könyvvel, tanulmánynyal nem törődő figurák törődnek azután legiöbbet velünk s úgy beszélnek rólunk, mintha beavattuk volna őket konyhánk, pin- ’Czénk, padlásunk, sőt mosókonyhánk titkaiba. Mert a Pry Pálok a kifürkészhetetlen és zárkozott emberek re ráki) Ilik, a mit tőlük, vagy róluk ki

nem orozhattak. Bántja őket, hogy vannak köztük emberek, a kik nem törődnek velük.

Szóval, a kisvárosi életet a Pry Pálok és Kiváncsi Péterek teszik elviselhető! lenné sőt odiózussá. S minthogy ez a két család óriási elágazásit s igy hiába teszünk ellenük, nem mariid egyéb hátra, mint kivándorolni s iM. hagyni azokat a domináló dinasztiákat, a kik ugyan nem érdekelnek egy csöppet se, hanem azért mégis agyonüldöznek érdeklődésükkel és tere- feréikkel.

GASTON

CSARNOK

A szabadságiunk kiáltványaiból.

A szabadságiulrczi emlékek kiállításának gazdag ok máig Iá iából közöljük az alábbi proklamácziót, melyek a muszka, mvasio hírének hatása alatt keletkeztek.

Az első kiáltvány következőleg hangzik :

Szabadságunkat veszély fenyegeti !

Egy szó hangzik most hazánk bér- czein-fölgyeiu keresztül, egy hang rezg minden honfi, minden honleány ajkán egy hang tölti he a levegőt, a sziveket : »Jönnek a barbárok !«

S hangzik hatalmasan, szivrenditve, miként hangzott Attica téréin, midőn először tapos!a a perzsa zsarnok tengernyi serege ; miként hangzott Róma halmain, midőn a vad gallok féktelen árja minden gátot törni, minden ellent,- állást nevelni látszott; miként hangzóit Helvéczia bérezem, midőn merész Károly fény- és dicsőségben úszó lovagserege tiporni jött a világ legcsendesebb népének ártatlan szabadságát ; miként hangzott Anglia partjain, midőn a spanyol »meggyőzhetlen arvnáda« vitorlái a tengersziuét halottlepelként boriiot'ák.

Nem félelem, nem kétségbeesés hangja ;iz, nem kell annak leuni, nem lehet az. A magyar nemzet, melynek védői egész Európa bámulására keleten és nyugoton, éjszakon és délen lobogtatták a szabadság és győzelem zászlóit, bizhatik erejében, ügye szentségében s fiai bártorságában ; ki annyi ellent ledöntött, nem félhet egy uj ellenségtől ; ki annyi viharral daczolt, nem lehet gyáva.

Min tört meg a perzsa világűr tengernyi zsoldoshada ? min a dühös gallok féktelen árja? min a merész burgundi vasserege s büszkesége ? min a meggyőzhetlen armada árboczerdeje ? Egy nép elszántságán.

Ily nagy elszántság hangja rengjen hazánk bérezem, hangozzék minden ajkon, rezgje át a szivek húrjait !

Midőn a nagy Napnak csillaga hanyatlott, a perzsa czár 300,000 zsoldosa egy maroknyi polgárhad előtt minden szélnek futott; a gallok sáska- serege arany helyett vassal fogadtatván, szét volt tiporva ; a svajezi nép mellei utat törtek a szabadságnak, s a büszke fejedelem és büszke lovagjai vérben fel rengtek : a szabadság vitorlái lobogtak, a szabadság szele fútt — s a meggyőzhetlen armada nem volt.

Győzni vagy halni — ez a szabad népek jeligéje, a győzelem varázsszava.

Nézzünk saját múltúnkra ! Nem a Hunyadiak, Dobók és Rákóczyak messze tűnt idejére, hanem azon korra, mely kormányzóink s vezéreink neveit a csillagok közé szőtte. Hova lettek a hiú Jellacic, a városromboló Windisch- grätz bérenczhadai ? hova Weiden és Wohlgemuth olasz vértől párolgó babérjai ? hova az osztrák császárok százados hatalma? — szét pori ódt;ik a magyar nemzet elszántságának szikláján. Az uj ellenség nem gyakorlottabb, nem bátrabb annál, kit hadaink letiportak, a seregek, melyek ellenünk küldetnek, nem számosabbak, mint szabadságunk lelkes védői ; vezéreik hire elhalaványul azon nevek fényénél, melyeket győzelmeink lapjai halhatat- lanitanak ; a félelem, melyet vadságuk költ, gyengébb azon gyűlöletnél, melyet Európa minden ajkú, minden vallása népei a szabadság gyilkosai iránt éreznek.

Kicsiny, de bátor volt a had, mely Athén népét segité Marathon napján ; bátrabb a haza spártai ifjúsága, mely ia szabadság mellett vérzik és győz ! S a szolgaseregek körül és mögöttük fenyegetve lebeg a szaggatott Lengyel- hou szelleme, mely bosznt liheg és állatid Varsó, Krakkó és Lemberg hóhérain ! Philippiuél találkozni fognak.

Kicsiny volt az ifjak serege, mely szabadságunk ifjú csemetéjét vérével öntözé ; ez most a viharok közben erős árboczczá nőtt, melyen a győzelem és dicsőség lobogója leng ; az pedig oly erős haddá, mely hajónkat minden

vészek daczára a béko s boldogság partjához viendi. Azért ne ijeszszenek a tornyosuló fel legek.

A mely nép szabadságáért halni kész, az élni fog !

Jöjjenek a barbárok ! elvárjnk.

Budapest, június 27-éu, 1849.

] MIMIK.

— A primási szék betöltése.

A félhivatalos Pol. Corr.-nek jelentik : Budapestről : Szemben minden ellenkező i hírrel, áll az, hogy a magyar kormányi álláspontja a primási szék betöltései dolgában nem változott. Valótlan at lapok ama hire is, hogy az uj prímást! már kinevezték volna.

— Egyházi kinevezés. A király az s esztergomi születésű Roszmanith Richárdí pannonhalmi volt perjelnek szt. Adorjánról czimzett zalavári apáttá lett kinevezte! ését helybenhagyta.

— Uj alesperes. Rózsa József zse-H lizi plébános, lekéri alesperes és tan—i felügyelő lett.

— Uj hitoktató. Grossmann Sáli—i dór snbdiaconust, fővárosi hitoktatóvá/: nevezték ki.

— Simor hagyatéka. Az észtéi*—-i goini érsekségi javadalom átvétele tár—*j gyában fontos kérdést oldottak meg es hónap 14-én Esztergomban. E naprair hívta meg a miniszteri biztos az örö-ü kösöket és a végrendeleti végrehajtó-ó kát, hogy a Simor János hagyatékul tömegét illető gazdasági fölszerelvényy értéke iránt a miniszter utasitásákoao képest egyezségi tárgyalástartsanak. Az?i érsekségi javadalomban talált összese gazdasági fölszerel vényét a szakértő be-e estisük 702,000 frtra becsülték. Ak miniszteri biztos késznek nyilatkozottR felsőbb jóváhagyás főn tartásával asz: összes fölszerelvényt — mely a hagya-zr tóki tömeget illeti — 20,000 forinüi levonásával átvenni, mely ajánlatot aiz? örökösök elfogadván, az egyezségi okdi rnányt jóváhagyás végett a vallásügye miniszterhez felterjesztették. Az átvételle eljárást ez idő szerint még nem fejez-se hették he teljesen, mert az épitészsg szakértők a rongálmányok költségvetési seit még el nem készítették. A felszeex relvények értékén felül még a tömegei javára esnek a múlt évi készletek éré maradványokért befolyt igen jelentékeny összegek, ugyszinte a végszámadás kö-öjj vetkeztében az örökösöknek kijáró jööj, védelmi részletek, melyeknél fogv.v^

zimankós eső szétfuj s nem marad más hátra, mint a levélnélküli csupasz faág, megsárgult haraszt: a tél.

S mégis szeretlek téged, oh ősz, csendes elmúlásoddal! Jobban szeretlek, mint a kaczér tavaszt, a büszke nyarat, vagy a rideg telet. Szeretlek úgy, mint a tüdőbeteget, kinek lassú hervadását könnyes szemekkel nézem. Még üde pírral ékes arczu a szép leány, de a vidáman csevegő ajkak közül elö-elötör a száraz köhécselés, a pusztulás hírnöke. Szánlak téged is szép enyésző természet, de betegséged nekem örömet okoz: élvezem elmúlásodat.

Tíz órakor a mexikói vadásziaknál voltunk. Honnan kapta ez a kies helv a nevét?

Egyszer a kolera elöl a közeli falu lakosai e helyre menekültek: »megszöktek« ezért

hívták volna »Megszökő«-nek. Később, mikor a megszökés ténye már feledésbe ment az Esztergom város melletti Mexikó analógiájára, ez is Mexikóvá alakult.

Villásreggeli után most már gyalog kelle tt folytatni utunkat a Dobogókőhöz.

Kisded Esztergom vármegye ugyancsak meg van áldva mindenféle természeti szépségekkel, de a Dobogókő feusikjához hasoló hely még itt sem igen akad.

A ki valaha tornateremben láthatta az úgynevezett »dobogót«, a mit ugrásnál használnak : egy emelkedő deszkalap, azon czélra szolgálva, hogy a tornászt az ugrás lendületében segítse. Egészen ilyenforma a Dobogókő is, azon csekély különbséggel, hogy az emelkedő deszkalap itt egy a mexikói vadásziaktól a csúcsig terjedő bükkfarengeteggel benőtt, gyalogjárónak öt negyedóra járásnyi terület, a mi egy szédítő sziklameredélyben végződik. Képzeljünk hozzávaló embert ehhez a természetes dobogóhoz, — hát ha ez nekirugaszkodnék, bizony-bizony el tudua ugrani egész a Mátráig.

A Pilishegy, meg a Dobogókő a megye legmagasabb pontja. Azt mondják (saját szemeimmel nem láttam, mert a mikor csak fen valék, köd takarta a távolabbi helyeket), hogy ez utóbbiról jól ki lehet venni a budapesti lánczhidat s az idevaló pásztorok kedvencz szórakozása esteliden abban gyönyörködni, hogyan gyulladnak ki egymásután a főváros lámpái. Mikor meg a leáldozó nap a pesti házak ablakaira tűz, alig lebet kiállani a nagy csillogást. Hanem én szemeimmel láttam innen az esztergomi bazilikát s a visegrádi fellegvárat ; s a hatalmas Duna folyam, túlsó oldalán Szob községgel meg, mintha csak éppen a lábaink alatt kígyóznék el.

Szóval olyan látvány ez, a minél hatalmasabbat már csak léghajókból tudok magamnak elképzelni.

A szikla melletti fensíkot »park«-nak hívják és csakugyan olyanforma, ha ugyan nem szebb, mint valami fáradságos gonddal ápolt angolpark. Buja pázsittal benőtt legelők váltakoznak bokros helyekkel, csak éppen virágparthiek hiányoznak, hogy ne igen maradjon el e Margitsziget legpoéti- kusabb részletei mögött. Hozzá az ózonnal terhes levegő, a minek belehelése által, úgy érzi az ember, vagy egy-két évvel meghosszabbítja az életét.

— Nini szarvas! ... — kiált föl a vezető.

— Hol, hol ? — kérdjük meglepetve.

— . . ,-nak a lábnyoma, — egészíti ki a be nem fejezett mondatot.

Vaddal persze egy lármás társaság nem igen találkozik, de az erdőör szerint lehet itt találni őzet, szarvast, vaddisznót; persze lőni rájuk csak a bérlőnek szabad. Miután kellőképpen kilegeltettük a szemeinket, eszembe jutott a bácsi látcsöve. Ez lesz ám csak a mennyei élvezet!

— Uraim és hölgyeim! szóltam a társasághoz, a mit igy szabad szemmel látunk, az még csak mind bliktri. Tessék ezen a kitűnő tubuson át megszemlélni a vidéket. Eme látcső háromszáz egynéhány éves és kora legnagyobb nevezetességei közé tartozik. Ezen keresztül a szobi templom tornyán ülő szúnyogot is meg fogják látni.

Mély meghatottság tükröződött mindegyik arczán, mikor a távcsövet Edmund barátom vállára fektetve beigazitottam az üvegeket. Azaz, hogy beigazitottam volna, mert lu szabad őszintén szótanom, hiába tologattam én a nyikorgó sárgarézcsöveket hol összébb, hol szertébb, nem láttam biz én csak nagy feketeséget. De, gondolám, bizonyosan az én szememben van a hiba s nem a tubusban. A többiek majd csak fognak rajta látni.

— Tessék, szóltam a legközelebb állóhoz.

Az belebámult, nagyon csavargatta a nyakát, aztán visszaadta nekem.

— Nagyon szép, monda.

És igy a második, harmadik, az egész társaság. Mindegyiknek volt valami hízelgő megjegyzése: gyönyörű, pompás sat.

De másodszor egyik se óhajtott belesig nézni.

Az utolsó vala Edmund barátom; enneon én tartottam a vállamat. Sehogy se tetszetős neki a beállítás. Csavargatta, feszegette!;)! tologatta, húzogatta, végre fölkiáltott:

— Hiszen nem látok én ezen semmiiim

Ekkor már a többiek is egyenként é) d

szégyenkezve bevallották, hogy biz ők sensg láttak egyebet a sötétségnél. De nem menőn ték bevallania klenódium iránt való respetíeq tusból.

Szörnyen leszóltuk erre a rozzant táv&í csövet valamennyien. Szegény Lajos bác:oh( öregapja, ha ezt hallotta volna, bizonyost san megfordul vala sírjában!

Délután 4 óra lett, hogy ismét a vadászáéi lakba tértünk ebédre.

Érdekes itt az »Országos tourista egyen sülét budapesti osztálya« által deponákne lourista-kőnyv, a mi már félig megtesdg névaláírásokkal és többé-kevésbé szellememg leírásával az átélt kalandoknak. Hires nevev közül csak az egy Csiky Gergelyét ismerem tem meg benne. Az arisztokracziát >gmg< Bendőczy« képviseli; de ez mindeneset)!^ gyanúsan hangzó mágnásnév és egy jjfi ) kedvű tourista kegyes hazugságának látsziisg-j

Derűs hangulatban érkeztünk haza. A ajtóban Lajos bácsi fogadott. Azt kérdez sói' üdvözlések helyett:

— Nem veszítettétek el a messzelidex tómat ?

Általános megdöbbenés.

Tyhű a mohácsi veszedelmét az ilyeyfi felodékenységnek! Elhagytuk valahol io messzelátót. Lajos bácsinak nem tudunnb beszámolni a nagyapja öregapjától őrölöm