Esztergom és Vidéke, 1890

1890-04-06 / 28.szám

közül legalább egy babérlevelet küldeni. Rényi sokáig várta ezt a babérlevelet, de azonközben szerelmes lett Petrarca Laurájába. Szerelmes lelt pedig annyira, hogy nekiment hatalmas vetélytársának, Petrarcának s elkezdett róla felfödözni és megírni mindent, a mit még a német tudósok föl nem födöztek, Igy került Olaszországba, a hol Petrarcán kívül még, más vetélytársakat is talált, a kik a múzsába komolyan belészerettek. Sorra kezdte ezeket is leleplezni s nemsokára megjelent az akadémia pártfogása mellett egy uj könyv a régi olasz költőkről. Rényi Rezső már veterán iró, de akadémiai tagnak még egy kicsit fiatal. Néhány esztendő múlva azonban már inogni kezdenek a bölcseség fogai s akkor azután miden veszedelem nélkül beválasztják. Az udvari írók, t. i. C s e rnoch János, Machovits Gyula arról nevezetesek, bogy modern pergamentben, kék fehér színben szeretnek megjelenni. Ezen »kétszini'íségük« mellett is nem lehet megtagadni tőlük az irodalmi foglalkozás komolyabb érdemeit. Csernoch határozottabb s Machovits nyájasabb. Ez a fehér szín, már mint az egyik. Csernoch erélyes támadó a modern ikonoklaszták ellen, a nyájas Machovits erős méreg a szabadkőművesek ellen. Ilyen »kétszinüség« jelllemzi az udvari írók érdemes irodalmi működését. Még néhány egyházi férfiút kell bemulatnom, mielőtt a valódi népségre és katonaságra térek. Az első Villányi S z a n i s z I ó türténctbuvár, a ki mint a bureankratikus gondoktól felszabadul, hatajmas füstfellegeket íornyosit csibukjából s hozzá fog a régi jó idők megaranyozásához. A füst fel legeken lebocsátkozik Klió s mosolyogva sug valamit a derék napszámos fülébe. Jó kedvvel indul meg a munka, de Villányi Szaniszló nem szeret azok közé az ^előnyösen ismert irólársaiuk« közé tartozni, a kik minduntalan meglepik egy nj kötettel — az antikvárokat. P r o h á s z k a Ottokár egyike a legkiválóbb képzettségű fiatalabb theologusoknak. N ó m e t h y Lajos egyháztörténeti munkásságot fejt ki. K o 11 á n y i Ferencz, Kereszty Vjktor és Horváth Ferencz az egyházi irodalom számottevő munkásai. Ac say Ferencz egészen esztergomi gyökér. Tudós professzor, a ki egy rengeteg vastag könyvet irt a stil törvényeiről. Nem szodett-védett, hanem érett elme gyümölcse ez a vaskos kötet, mely a tan könyvgyártás minden felületességétől tökéletesen tiszta. Nagyot néztek Budapesten, mikor ez az óriás megjelent. Csodálkoztak rajta, hogy honnan vette ez a vidéki professzor az ambicziót s a matériát. De talán leginkább megindultak azon, hogy ez a derék mű czélien kívül s legelső tankönyv gyáraink szignaturája nélkül készült s mégis — nagyon életrevaló. Walter Gyula a fiatalabb szemináriumi tanárokkal külön irodalmi kört alakított a szent Sión hegyén, a honnan az nj Magyar Sión szokott havonként egyszer felragyogni. Walter Gyula most kezdi el igazi irodalmi életét a bibliothéka — kriprtájában. Kő rész Kelement eddig félreismerte a világ. A Beuedictus Coutractusra emlékeztető tudós, a mint ellenségei híresztelik, majd minden európai nyelven tud — pörölni. Mérges polémiákat ír mindenhová, a hol szeretik a mérges polémiákat. Pöröl az összes tudósokkal s végre annyira összeszidja a szerkesztőt, hogy az megdöbbenve kór tőle bocsánatot azért, hogy egy másik kollégájának ajánlhassa. Pedig a mérges emberben nemcsak a polémiára vau talentum. Tud igen magvas nyelvészeti tanulmányokat is csinálni, de mire elkészül velők, akkor veszi veszi észre, hogy nem érdemes reájuk a mostani charlatan világ. Mindig évődik, mindig polemizál, mindig tanul, de sohase békül ki a tudati an ságggal s a világgal, melyről diplomákban állítja ki kaján megvetését. Nagy a harag egy másik esztergomi iró kalamárisában is, de nem az egész világra, hanem csak a zsidókra. H a an R e z s ö, ha nem is a zsidók ostora, mert ezt a czimet az antiszemiták Attilája, Istóczi, foglalta le maga számára, de legalább is a zsidók kancsukája. Fiatalabb éveiben érzékeny novellákat és gyöngéd költeményeket irt. Tisza-Eszlár óta azonban heves antiszemita s nem is békül ki addig a zsidókkal, mig elő nem állítják neki Sólymosi Esztert, vagy meg nem választják — követnek. Mert jöhetnek olyan idők, kogy a zsidók is meghasonlanak maguk közölt s átcsapnak Istóczi lobogója alá. Földváry I s t v á n képviseli a világi lyrát. Lyrikusnak lenni mai napság nagy és nemes gondolat, különösen akkor, ha csak aranyfüstnek veszi az ember. Mikor első dalait irta, akkor még nem volt boldog házas, most, hogy boldog fészke van, már nem ir annyi első dalt, hanem sokkal több hymnuszt a boldogságról, melyet megénekelni a legnehezebb. Összes vetélytársai közül megmaradt első esztergomi poétának. Szabó Mihály arról nevezetes, hogy még nem adott ki könyvet. Egy agyonillusztrált iró azt mondta egyszer, hogy azt tartja a legirigyeltebb kollégájának, a kinek az arczképe még nem jelent meg a képes lapokban. Mert az arczkép megjelenése már nem igér, hanem inkább befejez. Igy vagyunk a meg nem jelent kötetekkel is. Szabó Mihály eddig meg nem jelent kötetei azonban sokkal többet érnek, mint akárhány divatos kötet koszorúi. Mint humorista ós mint, a családi boldogság megóneklője már is sok szép lapot irt tele azon első kötete számára, melynek megjelenését sohase fogja röstelni. Lévai Sándor a fővárosi szépirodalmi lapokban kezdte s most Libádon folytatja a poézist, a mihez van hivatása és tehetsége. Az ő költészetének is az a szerencsétlensége, hogy a boldogság gólyafészket rakott a háza tetejére. Mert annyi bizonyos, hogy a madár is akkor énekel legszebben, mielőtt fészket rakna* Nehéz a bánatot, de nehezebb a boldogságot megénekelni. Ugy van berendezkedve a világ, hgy sokkal jobban érti a bánat nyelvét, mint az örömét ; mert a szenvedésért sajnálja, de a boldogságért irigyli a költőt. A boldog libádi jegyző még csak azután fogja megírni legszebb költeményeit. Perényi K á 1 m á n sokáig benne volt a fővárosi czigány életben, de mióta Themis komoly várószobájában megtelepedett, azóta kevesebbet, vagyis más szóval többet ir. Jó tolla, de jobb szive van, a mi mindig többet ér, mintha visszajárni lenne. Hasonló fiatal czigány még az esztergomi bandában. M u n k á c s y K á 1 m á n, a ki már olyan sok könyvet adott, ki, hogy szinte jubilálhatna. Alig hiszi el róla valaki, hogy nem huszonöt éves iró, hanem csak huszonötéves fiatal ember, pedig minden első könyve teli van ezzel a milliókat érő vallomással. M a s z 1 a g h y Ferencz a legújabb esztergomi kanonok még csak most tér ismét vissza az esztergomi Helikonhoz, a hol már olyan szép nevet vivott ki magának mint egyetlenegy kath. elbeszélő sem az ujabbak közül. Franczia szellem, előkelő ízlés, élénk stil s változatos tárgysorozat jellemzi korrajzait, utiképeit és novelláit, melyeket bizonyára szaporítani fog rangosabb állásában is. * A régi építőmesterek vagy képfaragók szintén megörökítették az ábrázatukat a templom alapitóinak vagy a kor kitűnő embereinek társaságában. Könnyű vott azoknak, mert rendeseu valamelyik pillér magaslatára faragtatták az arczukat. Nekem azonban nem szabad kilépnem a titokzatos inkoguitóból, mert valami kétszáz nyolczvan esztergomi iró marczangolna össze teljes joggal és haraggal, hogy elég ügyetlen voltam őket mellőzni. Ennyi esztergomi irót födözött fel legalább Zelliger, a ki külön könyvben gyűjtötte őket össze. Az igaz, hogy Szent Istvánt is megtette írónak a nagy numerusért. Az én feladatom könnyebb volt, mert nem egy vastag könyvet, hanem csak egy-két hasábot kellett írnom ; aztán nem is kellett a holtakat feltámasztanom, csak az élőket megkoszorúznom. De másrészről megint nehezebb, mert nincs kényesebb mesterség, mint betűt vetni azokról, a kik sokkal különb betű ve tők, mint GASTON. A leány boldogsága. Boldog a leányka, Hogyha gondja van, Boldogtalan akkor, Hogyha gondtalan. De boldogságának Csak akkor örül, Ha szerelmes gondok Veszik őt körül. Mysteriumok. (Esztergomi gyűjtések.) A Bethlehem-járás és a Három-királyok csillaghordása már ősidőktől fogva otthonos népünknél. Irodalomtörténeti s etuographiai szempontból egyaránt érekesék és tanulságosak ezek a népszokások, melyeket ez alkalommal körülményesen megismertetünk. A tíz-tizenöt esztendős paraszt fink égszínkék ruháját, ő volt a legszebb az este, a legünnepeltebb, a legvidámabb valamennyi között. »Mint rendesen !« mondották az ismerősei. Valami egy hete kerültem az alföldi kis városba s ezen a mulatságon mutattak be neki. Ugy fogadott, mint ismerőst s ugy mosolygott reám, mint többi régi ismerősére. Adott virágot a hajából: sa megismerkedés emlékéül*, felszólított, hogy kritizáljuk a toiletteket. nevetett hiányos divat-ismeretemen, megmosolyogta egyikmásik udvarlója ügyetlenségét s mikor elváltunk beszédes nagy szemével reám mosolygott: — A mielőbbi viszontlátásra! . . . Régi szokásom, hogy a nőkről, akikkel megismerkedem, kis Lajstromot vezetek. Nem ugyanoly at, mint a »Bál királynő* hose ; telekkönyvi adatok és családfák helyett azt szoktam abba feljegyezni, amilyen wek az illető nőt találom. A mulatság m'mÚBn szereplőjének tiz-tizenkét jelzőt hamarosan összehoztam, de nála megakadtam. Csak kettőben állapodtam meg: — Ernyei Margit — szép és kaczér. Később gyakran találkoztam vele. Margit mindég egyforma volt. Otthon a kartonruhában, a szalonban en toilette, a templomban az imakönyvvel, az utczán a fátyol alatt: mosolygó és hódító. Lassan vagy harminczhárom jelző került a kis fekete notesban a neve alá, még senkinek sem adtam ennyit!) és mégis mindég éreztem, hogy őt nem ismerem én és nem ismeri senki sem. Igazi párja a Jókai bárminczhárom-féle asszonyának. Egész életemben szenvedélyes talányfejtő voltam, de mindég boszantott, ha valamelyik rejtvény nyitjára hamarosan ráakadtam. Talánynak tekintettem Margitkát is s mert nem tudtam lelkéhez a kulcsot megtalálni, érdeklődni kezdtem irányában. Valahányszor beszéltem vele, mindég más lett a véleményem felöle. Egyszer komoly, lélektani thémát hoztam neki elő. » Talán a tudori értekezését akarja megcsináltatni velem! — kérdezte nevetve s áttért a Máfcházi Feri legújabb nyakkendőjének leírására.* Üres, felületes ! — irtam az este a notesba. Másnap meg hasonló thémán vitatkozni kezdtünk. Jó disputáiénak tartottak a kollégáim, de vele szemben cserben hagyott a tehetségem, ő nevetett először és utoljára. S este kitörültem a tegnapi jelzőket. »Eszes és veszedelmes« — irtam a helyökbe. Pár nap múlva megint valami irodalmi kérdést vetettem fel. Gondolom Galeotto értelméről szólottam a Dante munkájában. Margitka vállat vont »En csak a napi híreket olvasom. Játszék hát valamit! — kértem erre. »Mit a Gigerl marschot, vagy az is-is-is-t?— kérdezte. »Ezek a kedvenczeim ... A kitörült jelzőket persze újra visszaírtam. Kérdezősködni kezdtem a múltja felől az ismerősektől. — Szeretett-e valaha Margit? — faggadtam őket. Elmosolyodtaü és a vállukat vonogatták. — Margit — és szeretni! . . . Elfogadja mindenkitől az udvarlást, mint a királynő a lába előtt hódolókat. De feljebb senkit sem emel magához. Majd évődni kezdettek velem. Hát téged is megbabonázott már a kis szirén? Siess mielőbb egy kevés odysseusi gyapotot szerezni. Különben biztos a hajótörés. De én nem siettem vele. Soha meg nem állottam egy zárt könyv előtt, hogy bele ne pillantsak. Hát még ha a tartalom érdesnek ígérkezett! Mindent elkövettem, hogy mennél többet érintkezzem vele. De az ő lelke könyvében mindég csak hieroglyféket találtam s hiába kerestem az ebesei kulcsot hozzájuk. Egy mulatság alkalmával a szünóra alatt a szomszédja voltam az asztalnál. Egy a sok közül az udvarban. Kaczagott, dévajkodott, tréfázott valamenyünkkel. Majd felkapta a poharát és egy darabka jeget dobott bele. — Kiki a magáéért uraim! — s valamenyünkkel koczintva az ajkához emelte azt. Ijedten kaptam meg a kezét. — Margitka, hova gondol ? E perczben hagyta abba a tánczot. Egészen fel van hevülve. Ez a pohár épen elég lehet a másvilágra. Reám tekintett. A szeme tágra nyilt, mintha nem is világos lett volna, de fekete. Valami szokatlan, uj setétséget láttam abban. Majd csendesen lezárta a pilláit. — Azt hiszi, törődöm én vele! — s fenékig kihajtotta a jeges vizet. Megütődve tekintettem reá." E pillanatban nem mosolygott s talán a megszokott mosoly hiánya okozta, de arcza annyira elváltozott, hogy nem ismertem reá. Észrevette a megütközésemet. Felkaczagott. Idegenszeruen, élesen hangzott a kaczagása. — Milyen bolondos gondolatai vannak magának. Hiszen boldog vagyok, ifjú vagyok. Hogy gondolnék én a halálra! S tréfált, kaczagott, dévajkodott tovább, de hozzám nem szólott többé azon este egy szót sem. Notesembe nem tudtam mit beirni. E naptól fogva egyszerre megváltozott irányomban. Feltünőlegjmellőzött, ha együtt voltunk, nem foglalkozott velem, legfeljebb, ha valami sértőt vagy bántót mondhatott, azt vágta a szemembe. De a magaviseletével csak fokozta az érdeklődésemet. Nem volt többé nyugalmam. Mi űzteel az örökös mosolyt az este az ajakáról? Mi volt az a setét tűz a szemében ? . •. . Mit rejteget a lelkében ? ... Mi igaz nála és mi színlelés? . . . Egy langyos tavaszi este — hosszabb elmaradásom után — újra ellátogattam hozzájuk. Nyitva volt az ablak a Margit szobáján. Az ablakban néhány szál nefelejts gondosan a vizbe téve 8 egy nagy esomó drága virág gyűrötten félredobva. Ezeket a tisztelőitől kapta amazokat a kertjében szedhette. Meghúzódtam az ablak mellett. A zongoránál ült és játszott. Halkan, érzelmesen, meghatóan, ahogyan esak magának játszik az ember. Egyikét játszotta amaz édesbús, szivbőlfakadt és szivhezszóló magyar daloknak, a melyek telve vannak vágygyal, epedéssel, szerelemmel. Gondolom a »Busulok én, van is okom rája U volt. Ugy játszott, ahogy semmiféle gyakorlat, vagy tanár, csupán a sziv tanítja meg az embert. Iparkodtam hangosan kopogni az ajtón. Mikor beléptem, a zongora csukva volt és ö valami léha, uj keringőt dúdolgatott.