Esztergom és Vidéke, 1890

1890-03-16 / 22.szám

ESZT tiRGOM XII. ÉVFOLYAM. _ 22. SZÁM. VASÁRNAP, 1890. MÁRCZIUS 16. ESZTERGOM és VIDÉKE i, _ r Városi s megyei érdekeink közlönye, j „ MHTMRLHIMIK HETEN KI NT KÉTSZF.R • SZERKESZTŐSÉG : HIRDETÉS E 1(7 VASÁRNAP ES CSÜTÖRTÖKÖN. BOTTYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ 322. SZÁM ALATT, I HIVATALOS IIIHDMTKSMK :\\\ MAMÁN IÍIUDKTRNKK | IiiI Í<)l'I7 IßTl'iKl A i» : '" ,v:t M ' il t> "'/•«! I« 1 »'' iöN/,éi illeti? köy.l«mmity«k ktH<l«ii(Jfik. j 1 s/.ólól 100 NKÓJK — frt ,75 kr,; I HÄJHXIÄH H/.tjiint h'gjii i ***** *«» 6 fit - kr. l/l AH fűin/ATA I . | 100-200 ig . 1 frt HO kr.; j tóiijow.l.l,«wi kfixfflletiieir. fii évre 8 írt -- kr. KIAUUhl V A lAL . j 800 _. SOO-ig . S frt *5 tr.j j . uegje.léne I frt 50 kr. SZÉ)CH EN Y I-'I'ÓlR 331- SZÁM, Bélj^aij 80 kr. j j NYII.TTKR «,„•«. 30 kr. ^M.yjjllJ..I!Í_^ r Ji_Z_^ t '' -i liová a l;i[> hivatalom s a. mng;'ni liiiilelósei, a nyilMórliH s/.áut kir/,- 11 ' !' f( lemenjek, elllü/.títösi póir/.i'k OK Ituilaiualások iiilé/.emlők. Isten és a biró. Esztergom, márcz, 15. I. (P.) Man a p már az igazságszolgálta­tás, a bűnügyek tárgyalása nyilt könyv, nem zárkóznak el a birák ajtók .mögé, nincsenek titkos ítélő székek, hol a bű­nös sorsát eldöntik. A tárgyalási termek nyitvák, a lapok egész terjedelmében hozzák a »Inhall­gatast« s a karzatok megtelnek kíváncsi publikummal, az olvasók »mohou« ol­f vassák a lapok törvényszéki rovatait és étvágyuk ezáltal kielégítve levén, tovább mennek, legfeljebb a »pikans« részleteket jegyzik meg. De kinek jut eszébe a dolog mé­lyére tekinteni ? Ki elmélkedik a »bu­llös« fogalma felett, ki gondolkodik ar­ról, bogy mi az a »törvényszék« ? A napi események sorába sorozzák az ügyet, és végre a börtön megnyílik és beveszi a bűnöst, és igen érdekessé válik ha a »bünös kicsúszik«, akkor azt gon­dolják, hogy mily jót nevet az amicze magában, bogy minden büntető codex, vádlevél és tanuk daczára is »ki­csuszott.« Pedig bát nem oly regényes tbóma az, a minek sokan képzelik, kik a birák és ügyvédek állását pnszta kenyérkere­setnek képzelik, kik ugy bánnak a büuügygyel, mint az orvosok a testtel a bonczolásnál vagy az amputatiónál, hogy ők maguk azt »fajdalom« nélkül végzik. És ba mélyebben vizsgáljuk ezen tbémát, csakugyan azt találjuk, hogy a birák és ügyvédek sok tekintetben csak »ügyeket« látnak az elbukott em­berekben s ez ügyekre a »reczipet« kikeresik a törvénykönyvből. Valóságosan ők is csak az orvosi ve­vény »m. d.« (misceatur-detur) aláírás­sal dolgoznak. Hol az a biró, ügyvéd manap, a ki a deliquensben az emberen »Isten kepit« látja; a teremtés »reme­kéu bemocskolva? Ha egy műremeket kap valaki, mely sérült állapotban van ugyan, ba egy freskó be van meszelve mennyi pénzt és időt képes a műértő áldozni, hogy a műremeket eredeti tisz­taságába hozva annak műbecsét vissza­adja ! Mi a bünös ember a törvényszék előtt ? Nemde a természet ugy jobban mondva az Isten »remekmüve« a bün­által megcsonkítva bemeszelve! Ezt ki­tisztítani és előbbi fényébe helyezni kellene a törvényszéknek — de mi gyakran jut ez kontárok kezébe, kik őt a »lomtarba« dobják. Fennen hirdetik manap a human is ­must (a keresztény hit ezt felebaráti szeretetnek nevezi) mely azt tanitja, »meg kell menteni az embert a társa­dalomnak. « Szép, de nem egészen klappol; én azt mondom meg kell őt menteni az Istennek, mert épp a társadalom az, mely őt az Istentől elrabolta. És akár­hányszor megmentettek egyeseket és visszaadták őket a »tarsadalomnak«, ez újra visszaadta őket a — fegy­háznak. Például Rózsa Sándort et con­soles. Igazán naiv eljárás ! A társadalom gyakran azon működik hogy elrabolja az embert Istentől és az Istent az embertől. Hányszor hallja némely alanfos rangú a feljebb valójá­tól : nincs Isten, az ima, a templom, gyermekeknek és véneknek való. Ké­sőbb midőn az ilyen Istenvesztett a tanítójának (a társadalomnak) a zsebébe kezd nyúlkálni, vagy »dicsértessék* he­lyett azzal köszönt »pénzt vagy eletet« és kezd nem trófázni: a humánus tár­sadalom elcsípi, elitéli és beteszi a hu­manitás kalitkájába, a börtönbe és fegy­házba és olt átadja őt a papnak, hogy most már beszéljen neki az — Is­tenről. Hivatalos stílusunkról. (K. J. dr.) Harmadik vagy negyedik gimnazista voltam, mikor a magyar ékesszólástant tanultuk. Tanárom különösen két borzasztó dologra figyelmeztetett bennünket s e két borzasztó dolog, két rettenetes szó volt a »miszerint«, meg a »daczara !« Lelkünkre kötötte, hogy e két szót kerüljük. És én mondhatom, hogy e szavakat most irom le először; pedig már néhány éve, hogy tisztviselő va­gyok. A miszerint és a daczára szörnyen el van terjedve a tisztviselők közt. De mondja meg nekem valaki, mit teszen ez a szó, hogy miszerint ? Mit teszen különösen ott, a hol hasz­nálják. »Hivatalos tisztelettel megkerestetik miszerint szíveskedjék stb. . . .« Ritka a hivatalos megkeresés, a melyben ne fordulna elő. Még megengedhető lenne, ha e szó­val »hogy«-oknak torlódását akarnánk kikerülni, hogy ue forduljon a mon­datban elő három, négy vagy tiz da­rab »hogy« is. Fájdalom nem azt akarják kikerülni hanem megszokták, mert különös ! A »daczara« egyenesen német és ismét nem tudjuk, mit teszen ! »Daczara annak« helyett nem jobb lenne azt irni : ellenére annak. A számtalan »hogy«-ot jól kikerül­hetnők Írásjelek használatával. A jól alkalmazott pontosvessző és két pont megmentené a végzést, vagy az ítéletet vagy az átiratot a pongyolaságtól. Van azonban néhány óv óta még borzasztóbb valami is ezeknél és pe­dig : a »megteve lett«, »elküldve lett«, »atteve lett« stb. És nemcsak Írásban terjedt el ez a magyar nyelv-gyilkos, hauem a beszéd­ben is. Tekintélyes tanult emberek jó ma­gyarok irják és beszélik liogy »elküldve lett«, »el lett küldve.« A kolozsvári tudós, Brassai bácsitól hallottam, hogy a magyar nyelv nem J éppen irtózik a szenvedő alaktól. Használjuk inkább hát azt, hogy »el­küldött«, »atadatott« stb. mint a fen­tebb mondott, inkárnátus idegen szólás­formákat. Nagy ellensége a magyar nyelvnek a körmondat is: hát még a hivatalos stílusnak?! A hivatalos stilus egyszerű, érthető, világos legyen ; mit keres abban a — sokszor — ötvensoros körmondat? Í2„EsitírjoiísTiilíkí"tári!2á]a. TEMPLOMBAN. Boltozatos csarnok, nagy, magasztos ivek, Hogy a templom szentelt csarnokába lépek Láthatatlan ajakkal, titkos szellemkézzel, Mintha intenék, ki ide bemerészel. Bűneim súlyától titkon, lopva, félve Nézek a sok szentnek, mártírnak képére, De a Golgothának utjánál szivembe Multam sötét gyásza remény sugárt hinte. LÉVAI SÁNDOR. A szegéig Beaso, Szegény Rezső! Ezt mondja rá mindenki, aki ösmeri azt az erős, nyúlánk külsejű hülye fiút, aki már születésekor magával hozta a boldogító nem tudást a világ keserűségeiről s küz­delmeiről! . . . Él nap-nap után. Boldogan hordozza a temetkező egyesületek gyászos eszközeit, koporsóit, a halottas házakhoz, vagy tolja napestig a vizzel telt hordós talyigát s mind ezért nem kivan egyebet, csak »jól lakni«. Ha olyankor kap egy-két krajczárt, azon is czipót vesz ; ez az ő boldogsága: enni!... Néha vetnek rá a jó emberek egy kis gúnyát, de ezt meg sem köszöni. Minek, hisz azt sem tudja, hogy kell-e neki ruha. Egyformán tűr hideget, meleget s ha kérdezi tőle valaki: »hogy vagy Rezső?« ő mindig ezt feleli! »Jól!« Boldog Rezső ! Szegény Rezső! Picziny korában maradt árván, azután a nagyanyja »nevelte«, aki valamikor a budautczai kofák közt a legelső volt. De a legutóbbi időkben a »nagy kereskedesböl« kicsiny kreizleráj lett. Mig végre az öreg »Léni néni« is, mint őt vevői, az iskolás gyer­mekek hivták, arra a szomorú sorsra jutott, hogy a kis üzletével is fel kellett hagynia s kezébe venni a koldusbotot. Szomorú sors! De végre is nem tartott sokáig. Az a sokakra nézve jótékony halál megszaba­dította szenvedéseitől. S mégis mily nehe­zen tudott megválni nyomorúságos életé­től. Mert minden nyomorúsága mellett is ragaszkodott az élethez az ő hülye unoká­jáért. »Mi lesz a szegény Rezsőből, ha én meghalok ?« — szokta mondani. S az a szegény hülye, aki minden iránt érzéketlen, azt az egyetlent érezni látszott, hogy mi lesz most már ő belőle ? Mikor a nagyanyját temették, egy köny­csepp szivárgott szemeiből, az első és talán az utolsó könycsepp azért aki őt egyedül szerette a világon. E perczben az ő szive is érzett! . . . A temetés után az utczákon csavargott a szegény Rezső, onnan hivták el vizet, temető eszközöket hordani, mert másra nem alkalmas. Nem tanult meg semmit, még az á-t sem tudja megkülönböztetni a b-töl, a holnapot a mától, a feketét a fehértől. Talán az utczán fagyott volna meg, mert ő azt sem tudja, ha fázik, ha a város nem lett volna oly nemeslelkü nem fizetne érte havonkint 3 frtot azoknak, akik szá­lassal látják el. Ez a hülye, ez a szegény Rezső most katona lett! Besorozták őt is! . . . Kalapjáról ott leng a nemzeti szalag s ha kérdik tőle, hogy mire való ez, hülye röhögéssel mondja: »mert katona vagyok !« Ha nem akarják elhinni neki, hogy be­sorozták, előmutatja »Widmungschein«-ját, amelyben megvan irva,bogy Rudolf Lőrincs­ek, geboren in Gran.Eintheilung Vorbehalten. Vájjon mit csinálnak a katonaságnál ezzel a hülyével? Igazán nehéz megállni s fel nem sóhaj­tani : Szegény Rezső . . . SEVERE. Mosaik. (A legújabb reklám) Chicago­ban a minap egy látszólag kétségbeesett ember rohant végig a Michigan-tó közön­ségtől hemzsegő partján és mielőtt meg­akadályozhatták volna, belevetette magát a vízbe. A parton járók rémülten futottak össze, néhány bátorszivü ember ép utána ugrani készült az öngyilkosnak, mikor az életunt egyszerre nagy ügyesen felbukkan a habok alól azután a vizet taposva, leold a derekáról egy vászonra nyomtatott pla­kátot és a feje fölé tartja, stentorhangon kiáltván: »Patent subiczk! Valódi csak Smith és társánál kapható«. (Egy bölcs Salamon). A mis­souri kerületi biró, (Krekel) nemrég pá­ratlan ítéletet hozott azon férfiura, ki kép­zetlenséggel és csekély rendőri kihágással vádolva volt. Mr. Krekel oly nemű be­csukásra ítélte őt el, mely, mig ez írni, olvasni nem tudand, szakadatlan tartson. A másik vádlott, ki kevésbé képzetlen vala, abban marasztaltatott el, miszerint amannak a szükségelt mesterséget keze­ügyére adja, S ime már a 3 első hét multával az első képes vala meglehetős diktandót irni, minek eredményéül ugy a tanitó mint a tanítvány szabadon böcsáj­tattak. Hejh, ha a mi bíráink igy ítéltek volna, vagy manap is igy ítélnének! (Texasban múltkor a békebiró s a, vádlott között a következő párbeszéd folyt le.. Biró: ön lopással vádoltatik, van-e va­lami reflektálni valója? Vádlott: Csak egy mondani valóm van v hogy a tanú, bizonyos előítélettel viseltetik irántam, s évek óta tönkre tenni iparkodik. B.: Miért? V.: Hallja csak; én voltam egykor az a szerencsétlen, ki őt mostani feleségével megismertettem; ezt ő nékem soha, de soha nem bocsáthatja meg. (Éva leányainak ravaszsága.) Az amerikai fiatal lányok most azt a di­vatot hozták be, hogy a borítéknak azon helyére, hová a bélyeg ragasztandó, néhány rövidke mondatot irnak s a bélyeget erre ragasztják. A leányka igy aztán minden baj nélkül mutathatja az édes mamának az ártatlan levélkét, söt azt szemei előtt pe­csételi le s átadja a cselédnek, hogy vigye a postára, mely aztán továbbítja a barát­nőhöz. A barátnő pedig a bélyeget óvatosan leveszi s olvassa: »Mondd bátyádnak, hogy estére a szögleten várjon!« vagy egyéb

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents