Esztergom és Vidéke, 1890

1890-05-25 / 42.szám

iránti éneket terjeszsze, nemesítse ; sőt oda is törekedett, hogy a fokozottabb igényeknek is tápot nyújtson. Hogy többet ne említsek, csak a legutóbbi közgyűlés lefolyása óta két Ízben rendezett — tánczczal egybekapcsolt — hangversenyre, s illetve dalestélyre utalok, a melynek egyike mult év november havában, a másik pedig az idei farsang alatt szórakoztatta a — mindkét esetben szép számmal megjelont — közönséget. Ugyancsak az idén szerzett egy élvezetes estét, a midőn Jankó Pál zongoraművészt mutatta be, a mely alkalommal a művész saját találmányú zongorájának szerkezetét is bemutatta. E helyen említendő fel az egyesület kebelében fennálló zeneiskolának tavali szép sikerű vizsgálata; továbbá ugyancsak a mult év folyamán, az egyesület férfi dal kara által, a kis Dunán rendezett »velenczei est.« Kiválóbb alkalmakkal — ezenfelül a belvárosi plébánia templomban, az isteni tiszteleteken, ugy a férfi kar, mint a vegyes kar is énekelt. Kiemeleudők különösen a húsvéti ünnepek alkalmával! lamentátiók, s a vecsernyéken előadott kar- és sóló-énekok. Ha a külső élet terén ily változatos program mot lehetett felmutatni, még nagyobb lendületet tapasztalunk, a midőn az egyesület belső élet felé fordítjuk figyelmünket. A dalárda női és férfi karra oszlik; az előbbinek 14, az utóbbinak pedig 24 tagja van. Rendszerint külön-külön, hetenként kétszer, gyakran a szükséghez képest, többször is tartja próbáit a két kar, a mely gyakorta vegyes karrá is összeolvad. Az oktatást Bellovics Ferencz igazgató ur végzi, a próbákat ő vezeti, az egyesület ügybuzgó alelnöke: Magurányi József ur és Sztraka Iván ur segédlete mellett. Különösen kiemelendő az egyesületünk kebelében alakított s a legutóbbi évben szélesebb alapokra fektetett zeneiskola működése, a melynél a tanmódszer az elméleti oktatást is kiválólag felölelte. Ebben, hetenként többször tartanak előadást a zenetörténetből, s az aesthetikából — Bellovics Ferencz igazgató s illetve dr. Körösi László tanár urak. A zougoraiskolában, a melyben a ta[jiulók száma megközelíti a húszat, az oktatást ismét fáradhatatlan igazgatónk nyújtja úgyszintén ő vezeti, a szép eredményeket felmutató énekiskolát is. A hegedüiskolát, a legnagyobb buzgalommal, Borovicska Adolf egyesületi zenetanár vezeti, s bátran elmondhatjuk, hogy szép sikerrel. A hegedüiskola külömben 4 osztályra oszlik tol, összesen 26 taggal, a kik közül 6 szegényebb sorsut teljesen ingyen részesít az oktatásban nevezett tanár ur. Azt hiszem minden dicséretnél többet mond az adatoknak e csak krónikaszerű felsorolása, azokról a kiknek érdeme, a felmulatott s a még majd, a legközelebbi jövőben felmutatandó eredmény. S ily vezetők mellet, a legszebb reményekre jogosultan tekinthetünk a jövőbe ; a mely remények hogy virultukban el ne hervadjanak, szívből kívánom ! Egy iskolabarát emléke. Esztergom, mij. 24. A főgymnasinm és reáliskola szegéuysorsu tanulóinak testálta minden megtakarított vagyonát egy igénytelen nevű, szerény állású, csöndes életű polgár, aki a jótékonyság cselekedetének megnyugtató érzetével aludt el örökre. Ritka eset, azért emlékezünk meg róla s azért állítjuk oda a nyilvánosság elé követendő például. Koller József Szcitovszky prímás udvari szakácsa végrendeletében átalános örökösökül a helybeli középiskolák szegény sorsú tanulóit jelölte ki. Emléke tehát élni fog a hála ajkán s a fölsegített tanulók szivében. Ennél szebb sirkövet senki se állithat magának, aki olyan igénytelen életpályát futott be, mint az öreg jótevő. Nem volt benne sohase hiúság vagy föltünés vágya s igy cselekedetének indító okai a legtisztábbak. Nem tudta róla senki se életében, hogy lelkébeu szép gondolatok lappanganak s szive rejtekébe foglalja a szegény tanulók sorsát. íme a szépen elvégzett cselekedet már megteremte gyümölcseit s a szerény ember, a kit alig láttak meg életében, halála után jelenik meg előttünk, körülvéve a hála sugaraival, az elismerés virágaival. A jó cselekedetek túlélik a gyarló embert. A nemes elhal ározások sírunkra koszorut tesznek s az utókor nem felejti el nevünket és jóságunkat. Csak azok haltak, meg a kiket elfelednek. Csak azokat feledjük el, a kik nem éltek másokért, csak önmagukért. A kinek a neve és emlékezete a mienk, annak nyomot kell maga után hagynia, melyen megtaláljuk sirját s a lelkesítő példát. Buzduljanak a derék esztergomi polgár szép példáján mindazok, kiket az Isten jó szívvel és vagyonnal áldott meg ! Pünkösdi rózsák. A szentlélek tüzes nyelvek alakjában szállott az apostolok lelkébe. Nálunk nagyon ritkán jelenik meg a Szentlélek teremtő ereje; pedig tüzes nyelvű apostolunk nagyon is sok volna. * Az arénában megint az egerek kezdik meg a saisont. Ha Bokody még egy hétig Esztergomba vesztegel, akkor a nevét okvetlenül Bukodyra kellett volna változtatnia. * Holla, itt a vasút. Neuschlossék csinálják már a füzitőit, a pestiek a szentendrei von ilat toldják ki Esztergomig, sőt még a magyar vasutak királya, Baross miniszter is nagyban erősítgette, hogy lesz Esztergom-győri összeköttetés is. A jó esztergomi közönség sok vasúti szerencsétlenségnek néz elébe. * Volna városligetünk s a város még mindig a honti hegyek közé rándul. Megfordítva kellett volna csinálni. Ha ráfogjuk a Kovács-patakra, hogy annál pompásabb kirándulóhely nincsen hetedhót vármegyében, akkor az esztergomi közönség jó részének csak azért is jobban tetszenék a városliget. Mert nálunk el nem szivelik, ha valakinek véletlenül igaza van. * Szorul szóra német volt benne minden. A muzsika, a nyelv, még a lelkesedés is. Pedig csak egy kis programúi volt mindössze az esztergomi magyar közönség számára. Boldog Isten, hová lennének azok, a kik ennyire mellősik a mi nemzeti nyelvünket, ;

ha ezentúl mindig csak a magunkéval adnánk nekik revaucheot? * Ötven esztendő nagyon szép idő egy orvos életében. Uyeu aranykort érmeg Esztergom egyik legérdemesebb fia. Ha telefon vagy távirati összeköttetésünk lenne a túlvilággal, talán még onnan is csak gratuláeziók érkeznének. Sokat jeleut, mikor egy orvost éltetnek. Minden esztergomi örömünk, álmunk, felbuzdulásunk szülővárosunk felvirágoztatására, felér egy királysággal. Nagy kár azonban, hogy mindössze csak egy — pünkösdi királysággal. Színházi szemle. (36. Tyulcodí Lőríncz.) Szerdán este Rónaszéky dramatizált humoreszkje, Tyukodi Lőrincz került szinre meglehetős közepes ház előtt; pedig Németh József, a népszínház kitűnő tagja lépett föl a czimszerepben. Maga a darab nem sokat ért, de változatosság volt benne untos untig elég. Németh József kitűnő maszkkal s némi nyomott hangulattal játszotta a sok bajba került postamestert. Csak akkor melegedett neki, mikor a lelkes közönség hetedszer újrázta kupiéit, melyekot jóizü humorral s üdén csengő kellemes hangon énekelt. Még a vágóhíd, a vasút s a város egyesülés nagy jelszavai is bele korültek Németh panthoonjába s volt rengető laps, mikor az esztergomi állapotokat inkább dévajkodással, mint gúnyolódással megénekelte. (37. Éjjel az erdőn) Utolsó előadás gyanánt került szinre Rákosi Jenő hangulatos népszínműve, csütörtökön este Németh József bucsúféi léptével. Nem nagy, de kitűnően mulató ház élvezte Rákosi darabját, mely először került szinre Esztergomban. Németh József Májas Gábrisban ismét tőrül metszett alakot mutatott be. A svihák roué minden mókája folytonos derültségben tartotta a házat, énekrészletei pedig alig bírtak véget érni, annyiszor megujráztatta a közönség. A darab egyébként is elég összevágóan ment a színtársulat erőihez és gyöngéihez képest. Bokody színtársulata közel negyven előadás után befejezte a saisont. Közönségünk s a helyi sajtó sok jóakarattal karolta fel ügyüket s igy a társulat minden hiáuyos szervezete mellett is megelégedve távozhatott körünkből, Magát Bokodyt, mint jó és buzgó színészt, a társulat iparkodóbb ós intelligot. Ha nem is lépek közbe, s szegény atyám egy önfeledt perezben elsüti önre fegyverét, ön halott, de atyám is követi önt a halálba. Hiszen én ismertem őt . . . Igy legalább nem mocskolta be vérrel a kezét és halálával megengesztelte az élete tévedését. Azt kérdi, hogy mért mentettem meg? . . . E kérdésre nincsen feleletem. Sem most, sem soha többé. De ne mondja azt nekem, hogy amit tett, az én beleegyezésemmel tette. Ravaszul ártatlan képpel fordult hozzám, még sejtetni sem engedve, mily szörnyű a terve. Mélységről beszélt, ami el fog választani egymástól. Én azt hittem, olyan mélység ez, amelynek ölében mindketten találkozhatunk, — hangja megcsuklott s újból felzokogott. — Oh, menynyivel is jobb lett volna az! Nemes embernek tartottam önt, akinek csak nemes lehet minden terve és szándéka. Miért kellett ily borzasztóan megcsalatkoznom! Jenő sv.óWam akart, de Irén hallgatást intett a kezével. Hevesen kitörve folytatta: — Nem, nem, ne beszéljen, önnek nincs már itt semmi szava. Bevégezte a működését. Meg van boszulva az én egykori vétkem egy halállal és egy tönkretett élettel. Azt hiszem elég fény es az elégtétel... De erre nem volt önne k szüksége. Megelégedhetett volna azzai a diadallal, amelyet felettem kivívott. Egy férfi nemes, szép győzelme volt az egy gyönge, tévedt nő felett. De önnek nem ez kellett. Rabszolgája lettem volna, de őn inkább akart a hóhérom lenni. Borzasztóan csalatkoztam önben! — hangja színtelen érdessé, tompává vált. — De elég a beszédből. Atyám holtteste mellett bűn annak gyilkosáhos szóllanom. A keze véres, — irtózom öntől. Most már ön a bűnös, nagyobb, mint én voltam s én vagyok a biró. ön akarta, hogy az legyek. Én ítélek most, s parancsolom, hogy távozzék innen. Jenő lehajtotta a fejét, lesújtva, megtörve hallgatott. Torka görcsösen összeszorult, szive vadul vert. Mentegetődzve, kérőleg emelte fel a kezét. Irén megragadta és lerántotta. — Távozzék! — Utószor szólítom fel — Mi örökre leszámoltunk egymással. Elhallgatott. Emelt fővel, szikrázó szemekkel állott előtte, mint a bosszú kegyetlen istennője. Tekintetében feltétlen, habozást nem tűrő parancs volt kifejezve. Mint az álomjáró a delejezőnek, engedelmeskedett Jenő annak. Megindult s az ajtó felé támolygott. De nem tudta, hogyan jutott ki rajta. Csak annyit hallott, hogy az ajtó tompán becsapódott megette. XI. Feje fedetlen volt, haja összekuszálva, szemei homályosak. Amint kilépett, a veranda elején jeges szélroham vágódott az arczába. Televerte falevéllel, sárral, esővel vegyesen. Mintha valaki kegyetlenül kaczagna, rejtelmes hangokon zúgott el a füle mellett. Támolyogva haladt előre. Lépései alatt magasra felcsapott az összefutott eső viz. Egy-egy szélroham dobta csak tovább. Megbotlott egy kőrakásban. Felegyenesedni próbált. Vájjon ébren van-e, vagy álomban ? . . . Nehéz, borzasztó álomban, amely őrjítő nyomással nehezedik agyára, mellére. Megfojtja Őt. Kezével a levegőbe kiipott. Fel Jkell belőle ébrednie! . . . Megcsípte a karjáfe. Égette a csipés. Erezte. Tehát ébren van. Legfeljebb nincs eszméleténél. — Bizony ez sem volna csoda. A nagy öröm is sokszor elveszi az ember eszét, hát meg a lelki fájdalom. Ha megszűnnek gondolkozni! . . . Megváltás volna reá nézve a szellemi halál. Hát még a teljes megsemmisülés . . . Újra tovább indult. Maga sem tudta, hogyan került a kis patakhoz vezető örvényre. Valami egyhangú, tompa morgás szűrődött át a levegőn annak irányából feléje. Talán az vonzotta őt. A morgás egyre erősbödött. Csak mikor a patakot megpillantotta, értette meg, mi okozza azt. Az utolsó napok esőzése s talán valami gátszakadás megárasztotta azt. A máskor igénytelen, keskeny vizér szennyes esővízzel telitett széles és sebes folyóvá vált, amely messze kiöntött a partokon. De ő csak haladt előre. Nem vette észre, hogy bokán felül gázol már a vizben. Egyszerre csak a kis hidon találta magát. Annak elején megállapodott. A karfához dőlt és a viz fölé hajolt. A megáradt patak tajtékos hullámokban zuhogva hömpölygött el alatta. Valami kétszáz lépésnyi távolságban az egész kiszélesült meder mentében rohant lefelé valami alaktalan tömeg, gerendákból, tetödarabokból, kimosott kövekből, kitépett fákból összekeveredve. Bizonyosan valami elsodort malom romjai. Ha ez a hidlábakhoz ütődik, azt is menthetlenül összezúzza és magával sodorja. Jenő nem vette észre a veszedelmet. Csak az alatta tobzódó hullámgyürüket látta. Hogy rohannak egymásra s hogy lapítja el egyik a másikat. Ami utjokba kerül, minden porrá zúzódik, Összetörik. íme, előtte a megsemmisülés! ... Csak egy kissé jobban előre kellene hajolnia és Ő is elérhetné azt . . . Néhány perez alatt örökre megszűnnék érezni és szenvedni. Ijedt kiáltások riasztották fel elmerültségéből. Felkapta a fejét. Az erdő szélén falubeli emberek jelentek meg. Integettek feléje, hívták őt, a sodrat felé mutogattak De ö csak állott mozdulatlanul, mig egyszerre az atyját pillantotta meg közöttük, amint előre siet és tompa, kétségbeesett hangon a nevét kiáltja. Felegyenesedett. Ah, hisz az atyja hivja! . , . Neki élni kell még és szenvedni, végigjárni az egész golgothát. A szülei miatt! ... Egy-két lépést tett előre. Az emberek épen a parthoz értek. E perezben az uszó tömeg félelmes morgással a hid oszlopába ütközött. Mint földinduláskor, megrendült az egész gyönge alkotmány. Reszketett, ropogott minden darabkája. Jenő a térdére esett. Egy felcsapódott ködarab véresre sebezte a homlokát. Felállani igyekezett, de egy ujabb lökés megakadályozta erőlködésében. A középső bidláb kiesett. A parton állók rémült sikoltozással, tehetetlenül szemlélték a borzasztó helyzetet. Az ár pedig folyton hömpölygött a lábak felé. A hídnak lassan minden deszkája szerte vált, megrepedt. Jenő önkénytelenül megkapaszkodott a hid egyik karfájában. Menekülést keresett, de mozdulni nem mert, nem tudott. Egy ujabb, erösebb lökésre azonban kisiklott a karfa is a kezéből. A megingott faalkotmány középen szertevált. A padlózat