Esztergom és Vidéke, 1890

1890-05-25 / 42.szám

ÜSZTtilfflOM 111. ÉVFOLYAM. __ 42._SZÁM. VASAKNAP, 1890. MÁJUS 25 . ESZTERGOM és VIDÉKE i). Városismegyei érdekeink közlönye. „ „. ~'~ M Fin.JELENIK HETENKINT KÉTS7.RR : _ SZERKESZTŐSÉG : ~H I R D E T É STKT VASÁRNAP^S_CSUTÜR7OKON. FFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT IUIVATALON IIIHDICTÍÍJSIÍK Í\ \ MAUÁNIÍIHDKT^SKK IOIIÖ l'T/.M'nüSI Ál* : íw>té » lap asellnmi részét tlletß köxí«m«ii.j»b kiU«J*u«tflk. I szólói 100 szóig — frt 75 kr.; j megállapodás szerint legju égés* évi« 6 fit - kr. i/iAnrVmwnTAi . 100-200 ig . 1 frt 60 kr.M tányosabban közöltetnek. fél évr« . . S fit — hr. KIAUUHIVA I AL . 800—800-ig 8 frt 25 kr.i { , negyedévié 1 írt 50 kr. SZÉCHENYI-TÉR 831- SZÁM, liélyegdij 80 kr. j NYILTTKH sora 20 kr. . . Eyy_gzáBi^ ara 7 kr. hová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyültéibe szánt köz- 1 II |j lemónyek, elfilizetósi pénzek és reialaiiialasók inlézendíSk. II _____ |_ Kereskedelmünk jövője. Esztergom, máj. 24. A magyar kereskedelem jövőjét a kereskedő ifjúságtól várjuk ; azoktól a fiatal emberektől, akik most még csak igémek. Az esztergomi kereskedő ifjú­ság nem nagy, de jeleulős tényező, a budapesti már nagy testület s jelenté­keny egyesületi hatalom. A fiatal kereskedők és a magyar ke­reskedelem jövői, a kereskedő ifjak Budapestről és Esztergombél ma test­Téri jobbot nyújtanak egymásnak, hogy egymástól merítsenek lelkesedést és odaadást ügyök iránt. A budapesti fiatal kereskedők meg­ismerkedtek szent István ősi szülőváro­sának látványosságaival, fő székesegyhá­zunk remekeivel, vidéküuk pompás panorámájával, hogy azután vidám szó­rakozást keressenek az esztergomi ven­dégszeretet hagyományos verőfényében. Szívesen üdvözöljük a vendégeket városunkban s örömmel látjuk őket Esztergom falai között. Mert ők kép­viselik a magyar kereskedelem jövőjét, a mint a mostani nemzedék még csak a kereskedelmet iparkodik képviselni Magyarországon. gyarmatos még mindig a kereskedő hazánkban, a magyar kereskedelemnek ínég mindig nincsen nemzeti jellemvo­nása, az üzletek nyelve idegen, a szel­lem nem magyar s a jelszavakat még mindig Bécsből diktálják és nem Buda­pestről. Minden virágzó állam első tényezője a nemzeti kereskedelem. Angolországot sokkal inkább tették nagygyá kitűnő kereskedői, mint katouái; Francziaorszá­got pedig világhírű kereskedelme men­tette meg a milliárdok katasztrófája után. Sokat emlegetik nálunk: az ipart. Az ipar-kérdés már évek óta nemzeti sport. De van-e virágzó ipar virágzó kereskedelem nélkül ? A kereskedő ifjak egyesületei intel­ligencziát irtak zászlajukra. Iparkodja­nak, művelődjenek, tanuljanak, emel­kedjenek nemcsak bécsi, de európai színvonalra s teljesítsék hazafias hiva­tásukat ugy, hogy az ország fenállásá­nak évezredes ünnepén már elég erő­vel bírjanak a magyar nemzeti keres­kedelem alapjainak letételéhez, egy uj korszak boldogságának elkészítéséhez. Üdvözöljük a magyar nemzeti keres­kedelem szebb jövőjének nagy reményű képviselőit városunkban ! Legnépszerűbb egyesületünk. Esztergom, máj. 24. A dal- és zenekedvelő-egyesület mult évi jelentése fekszik előttünk virágos stílben, de reális adatokban. Ez a je­leutés egy esztendő történetét vázolja az egyesület életéből. Minthogy a vá­ros társadalmi élete egészen összenőtt a legnépszerűbb egyesülettel, csak kel­lemes kötelességet teljesítünk, ha a titkári jelentést Perónyi Kálmán dr. munkatársunk tollából egész terjedel­mében publikáljuk: »Ismet egy év: egy rövid tavasz, majd egy bosszú ősz, s egy tél, a mely az elmúlást jelenti, szárnyalt el felet­tünk — kezdi a jelentós. Egy tavasz, a mely meghozta virá­gait ! . . . egy ősz, a mely azokat el­hervasztotta s egy tél, egy elmúlás, a mely, hála a végzetnek! a mi elmú­lásunkat nem jelentei to. A nyarat nem is említem ! Hisz, egyesületünk egy évi élete ugy sem volt más, mint egy hosszantartó nyár, a mely a bűbájos tavasz teremtő ereje által létre hozott virágokat növelte, fejlesztette s az ősznek, a hervadásnak, s a télnek, a megsemmisülésnek, rideg fuvalmától megóvta ! Hajtsunk fejet a Génius előtt, a mely egyesületünk életének folyamát eddigelé, a természet áldásainak leg­szebbjeivel szegélyzett mederben vezette. Avagy mit láttunk, mit észleltünk eddig?! Virágos partokat, a melyek­nek buja növényzete között mindenkor ott zengett — nem ám a teljesületlen remények csalogánya, hanem a szép keletnek mesés, kis dalosa, a melynek énekében nem talál visszhangjára a csalódás! . . . Virágos partokat, a melyeknek dús lombjaira nem szállott a hervadás, mert hisz mindenkor meg­érkezett inkább hozzájuk a fehér ga­lamb, ajkai közt a teljesülés olajfa­ágával. A szerencse, a sikerek utjain hala­dunk, mintha csak lépteinket egy édes anya vezetné ; egy anya, a kinek jó tulajdonságai felülmúlnak minden kép­zelhetőt. Mert hiszen szép a szép, jó a jó, nemes a nemes, azt mindenki tudja ! De hogy a legcsillogóbb tulajdonságo­kon kívül még egyet, a legszentebbet: az önfeláldozást egyesíteni.bírja magá­ban valaki, arra példát még a törté­nelem se tudott említeni, ha csak az édes anya fogalmát nem akarta az el­ismeréssel adózó utókor előtt lefesteni. Pedig nekünk nincs édes anyánk; de vau helyette egy jó atyánk, a ki az édes anya minden nemes erényét összpontosítja magában. Ő létrehozta egyesületünket s mint a jó dajka: ápolgatta, nevelgette ; majd mikor az már a nagy világba is kilépett, a dicsőség útjára vezérelte. Fölösleges is talán jeleznem ; hisz mindenki eltalálja, hogy ez a mi pá­ratlan jó apánk: Bellovits Ferencz ur, az egyesületnek utólérhetlenül buzgó, önfeláldozó igazgatója ! Az ő tapintatos vezetése alatt egye­sületünknek ugy kül-, mint beléletében a legutóbb lefolyt egy év alatt egy pillanatra se mutatkozott pangás ; sőt mondhatni, hogy a kifejtett tevékenység folytán egyesületünk — a társadalmi életet fejlesztő, élénkítő, nélkülözhetet­len faktorok egyikévé vallott. De, hogy az elmúlt év történetének csak némileg is megközelíthető vázla­tát nyújthassam, szükségessé válik, hogy az egyesület ugy külső, mint belső életéről külön szóljak. * A külső életet illetőleg, egyesüle­tünk az elmúlt év alatt is arra töre­kedett, hogy mig egyrészről társadal­munk életét lehetőleg élénkítse, addig a szépet a hasznossal egyesítve, a zene Az„Eszicrgosi cs ViáékQ^tárczija. Qrg©aa!a. Orgonafa virágzik a kertemben ; Szakítsatok egy virágot helyettem. Láthatjátok, ha én nyúlok utanok, Megrázkódnak, lehullanak az orgona-virágok. Valamikor máskép láttam a dolgot; Minden virág a szemembe mosolygott. S ábrándozni, ha ledőltem alájok, Lehajoltak, csókolgattak az orgona-virágok. Vagy talán most a szemeim romlottak, Szivem búja rajok borult hályognak? Tán kifelé a világba nem látok, S csak lelkemben hulladoznak az orgona­[virágok. SZÁVAY GYULA. Vadiss a veremben. — Elbeszélés. — (Az Észt. és Vid. számára irta : Munkácsy K.) (13. folytatás és vége.) — Hazugság! — orditott a gróf. — Hazudik, amint hazudott az az ember is... Alattomos gonosztevők . . . — Nem hazudott, mert az okmányt átadta nekem . . . íme itt van! . . . Reá­ismer méltóságos uram ? Ä gróf vadul feléje kapott az iratnak, de Jenő el volt készülve a támadásra. Visszatette a zsebébe. — Kos, gróf ur, megváltoztatja a ren­deletét? . . . Ha nem, ezen irat holnap a törvényszék kezében lesz. S a két tanú is ott, aki velem együtt hallotta a komor­nyik vallomását. A gróf ingadozott, a melle kínosan hörgött. — Soha, soha, — amig élek. önt állí­tom a törvényszék elé, mint hamisítót, arczátlan zsarolót. — Megteheti! ... Én nyugodtan várom be az Ítéletet; de én sem fogok hallgatni. — Adja ide azt az iratot! . . . Hamis, természetesen hamis. Ki fogna hinni benne ? Talán a holt ember fog tanúskodni mellette. — A holt ember nem, de a holt betűk igen. S még talán én is élő ember vagyok. Eltorzultak a gróf arczvonásai. Egy forgó pisztolyt kapott le a fegyverposztóról s Jenő felé közeledett. — Adja ide az okmányt, vagy lelövöm, mint az ebet. A tolvaj ellen jogos az ön­védelem, ön pedig a becsületemet, tiszta nevemet akarja elrabolni. Mint az orgyilkos tört be a házamba, hogy megsemmisítsen. Jenő nyugodtan keresztbe fonta a karjait. —• ön lőhet, gvőf ur, de akkor a gyilkos nem én leszek. — Gazember ! — lihegte a gróf szen­vedélytől elfulladtan — a fegyver eldör­dült s a golyó épen Jenő feje fölött si­vított el. De mielőtt újra használhatta volna a fegyverét, felpattant az ajtó s Irén zilált arczczal, reszkető testtel rohant be a szo­bába. Egyenesen Jenőnek tartott. Átkarolta karjával a nyakát s elfedte a testével őt, mig a fejével az atyja felé fordult. — Most lőjj atyám ! — szóllott tompa de határozott hangon. A gróf megtántorodott lábain. Leroskadt a mellette álló székre. Lehajtotta a fejét. Majd újra felkapta. S a fegyvert ismét felemelte. Egy ujabb dördülés hallatszott. De a cső nem volt már Jenő felé irá­nyozva. Patakzó vér öntötte el a gróf arczát. A fegyver kihullott kezéből. Alábukott a székről. Irén rémesen felsikoltott. Gyorsan le­fejtette a karját JenŐ nyakáról, az atyjához rohant. Az élettelen test fölé borulva, vadul, szenvedélyesen zokogni kezdett. Egész teste vonaglott a görcsös sírásban. Felbomlott haja majdnem egészen elfedte az alakját. Mint Magdolna a szent képeken, fetrengett a földön. Jenő meg, mint a szobor állott a helyén. Szinte eszméletét vesztette. Bensejében a legellentétesebb érzelmek küzdöttek egy­mással. Az az önfeláldozó hősiesség, amely­lyen Irén az életét koczkáztatva reá borult, hogy az atyja ellen megvédelmezze, kéjes remegősbe hozza minden idegét, mig a szeme előtt éppen lefolyt véres dráma meg fagyasztotta a vért ereiben. Valamit szóllani szeretett volna, a hang megakadt a torkán, — mozdulni próbált, képtelen volt reá. Mintha nem is élne. Majd berohantak a szolgák, akiket a lövések zaja felriasztott. Rémülten, nem tudva, mit tegyenek, állotlak meg a holt­test mellett. Lassan Irén is észrevette őket. S akkor felemelkedett a földről. Támolyogva, öszszecsukló térdekkel állott fel. Lassan feltárta lezárt. szemeit. Majd hátradobta felbomlott fürtjeit. Most meg­pillantotta Jenőt, összerezzent. Felkapta a fejét és elébe ment. Hosízan, mereven végig nézte őt. Jenő mintegy védőleg támaszkodott az ajtó fájához. Megrémítette Irén borzasztóan megváltozott szenvedő arcza. Mintha a szemei sokkal nagyobbak lettek volna, mint máskor és nem is barnák, de egészen szürkék, zavarosak. S mintha valami egé­szen idegen hang mondotta volna tompán, fagyosan: — ön meg mindég itt van ? Miért nem távozik ? Hisz befejezte a munkáját. Elé­gedjék meg ennyi diadallal. Engedje meg legalább azt, hogy háboritlanul kesereg­hessek az áldozata felett, Jenő nem birt azonnal válaszolni, L T gy érezte magát, mint a bűnös érezheti, aki előtt a halálos ítéletet akarják felolvasni. S mikor végre szóhoz jutott, Önmaga előtt is idegenszerűn hangzott a saját szava. Mint a kalapácsütés a koporsó fedelén. — Azonnal megyek, grófnő! — E sza­vakat nem vártam, meg nem érdemeltem. De e szörnyű pillanatban megesküszöm, hogy igaztalan a vadja. Ember vagyok én' is, beismerem, hogy vad ember, de mégsem vad állat. Ha előre sejtem a történteket, inkább örökre megnémulok, semhogy meg­foszszam atyjától. Hiszen amit tettem, az ön engedélyével tettem. S mért is mentett ön meg engemet ? Ha ezt nem teszi, most én volnék a halott, jól jártam volna, atyja pedig él, és ön boldog , , . Végső szava tompán elhangzott. Irén szenvedélyesen megrázta a fejét, — ön tudja, hogy nem beszél valósa­Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolv a.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents