Esztergom és Vidéke, 1890

1890-04-06 / 28.szám

IffiZTtJlUiOM XII. ÉVFOLYAM. 28. SZÁM. VASÁRNAP, 1890. APRIL 6, . i; Városi s megyei érdekeink közlönye. f , Mi;^ir:i .RtUK nifr^MKinr K^TSZRR-| SZERKESZTŐSÉG: HIRDETÉSEK. VASÁRNAP ES 'CSÜTÖRTÖKÖN. BOT TYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ S>22. SZÁM ALATT, ! Ill V ATA hi)}f II I Ii I »KThlNKK :íj; MAUAN lilltDKTÉNKh KI.<"H , '|7.|' , .T|i'.SI Á |t ; » lay HKWIIMIMÍ IHH'/.«! illntő l<<>y.l«ii>»u y«l' lciil.Un.IRk I s/.óiói 100 Hy.«*»i« ~ frt <:"> krj j »"H{{wlln|>«>díÍH My.miiit fegjú' . . ,. f., I,.. j y—mm I •){){) \ ir I f.t f,{) I, • fi hí II V II N!l IIIKH I |{ ÖRÖl t(jtll<jl( j í e ,,.„ .... 8 írt — kr. ii KIAUUmVAI AL . fim-tm i K . s frt *B kr.jl; ..-— i n^.v«.úui. . ! .'. '. '. '. .'. '. '. ; '. i fit no kr! SZfcCHKllYl-TfcR SZÁM, HÓI.Í«.«.IÍ,Í «o kr. m NYII.TTIÍIÍ KW*' 30 kr. _ Eyy 8 z a in ára 7 kr. |i Imvá a lay hivatalon s ;t mag/iu liii il«ttíH^i, a iiyilHwrJiH N/.áut l<öy,- j ____Z^ ­jj lohieiiyek, el<">lizul.ÚNÍ i)tíii/i'l( éw I*ÍI;|!IIII:II;ÍNIIIÍ iulö"/.oiiill)k. Húsvéti elmélkedés. Esztergom, ápr. 5. A kis fűszál élve buvik elő téli sírjából. A fák gulyáin picziny hajtások fa­kadnak a remény színeivel, minden él : fű, fa, bimbó. Az Üdvözítő él, élve szállt fel sírjából, feltámadott az egész természet. Milliók ajkai hálatelt szívvel kiált­ják : Az Üdvözítő él, élve szállt fel sírjából, feltámadott! Légy üdvözölve feltámadás szent napja! Vajha minden szép és nemes esz­mének meghoztad volna feliámadását. Volt egy ifjú, telve nemes eszmékkel. A »nagy« és »szép« után tört egész éleién s mégsem ment semmire. Szeretett hévvel, lángolón ; de nem érlelte meg senki sem. Küzdött a jóért, harczolt a ne­mesért. Okos, művelt volt s az ostobák el­nyomták. Mig végre az örökös »nagyert« való harczbau kifáradva, összeroskadt. A nemes ifjúnak nincs többé fel­támadása ! . . . Egy másik, egy ostoba, aki kölcsön­kért szellemével dicsekszik s összes tudománya nyakkendőjének divatos meg­kötéséből áll, a ki önmagát fujja nagyra, mint a mesebeli béka s szellemtelen ostoba beszédjével önmagát mulattatja, a kinek nincs egy nemes, egy szelle­mes gondolatja, mert önző minden tette.', Ez nem küzd, csak remél s reménye valósul. Ha el is bukik a rosszban, nem kell félnie, mert újra feltámad ! . . . * Egy kedves fiatal leányka szeretett egy ifjút, aki szerelmet esküdött neki. A leányka hitt az eskünek s szere­tett végtelenül, önfeláldozóan. Az ifjúnál egy kis »heccz« volt az egész s midőn már látta, hogy mily forrón, igazán szereti a leányka, el­hagyta szó nélkül. A megcsalt leány szive meghalt, megölte szerelme. S a legszentebb érzelmeiben megcsa­latott szívnek nincs többé feltámadása. Egy másik, aki kaczér, aki hiúság­ból színlelte a szerelmet, nagy hódítá­sokat tesz a férfi világban. Az üres fejű dendik az ilyet körül­rajongják, az a boldog, aki »hóditó« csevegését hallhatja. 0 az ideálja a piperkőcz gárdának, a melyet bolonddá tart mindaddig, mig egy »uj« kokette háttérbe szorítja. Ekkor sem esik kétségbe, hanem a jövőbe veti bizalmát, remélve, hogy az ostobák egén újra feltámad. Eeménye valósulni fog. Feltámad, mert rossz volt! . . . * Oh ! feltámadás, te szent, te nagy eszme ! Tehát korunkban csak a rossznak, a szellfimtelenségnek, ürességnek van fel­támadása ? Aki jóért, szépért és ne­mesén küzdött s ebben a harczbau esett, el, annak nincs téltámadása? Ezek meghalnak itt örökre! BÁKTFAY EÓZA. A munkásokért. Berlin, april 2. II. Vilmos császár kezdeményezése [folytán a munkásvédő-kérdés feletti konfeiencziára az Európa minden mű­velt államából itt egybegyűlt' illustris személyiséggel befejezték tanácskozásai­kat s azok eredményét összegezték egy nem éppen vaskos jegyzőkönyvben, mely szigorúan a konferenczia tagjai elé tett kérdőivekhez alkalmazkodik. Sokan kicsinylőleg, vállat vonnak az elért eredmények szegénysége fölött s azt hiszik, hogy ezek miatt alig volt érdemes egy Bismarck-kai szakítani, tőle »kiegyenlithetlen ellentétek miatt« megválni. De ez előítélet és elfogult­ság. Az nem ismeri a mi fiatal csá­szárunkat, a ki őt idealista kapaszko­dónak tartja, kit czél nélkül vezet fan­táziája. II. Vilmos mindenesetre jó adag idealizmust kapott atyjától, de az a józan természeti elmésség és gya­korlati ész jókora mértékével vegyül, a mi tökéletesen megboldogult nagy­atyjára emlékeztet. II. Vilmos, midőn a nagy szociális kérdést megragadva, azt világfelölelő program inja élére tűzte, korántsem kép­zelte, hogy a hatalmas fát egyetlen fejszecsapással ledönti. Első eredményül nem várt; egyebet az értekezlettől, mint elméletit, erkölcsit, sőt — mondjuk ki — akadémikust. Ami a konferencia jegyzőkönyveiben mondva van, az már korábban, behatóbban és alaposabban, bizony szebben és elragadóbbau is meg volt mondva. De óriási különbséget tesz az, hogy vájjon egyes gondol kor­zók agitátorok és irók a saját, egyéni geniusuk kifolyásaként konstatálják e azt, avagy a föld legczivilizáltabb és leghatalmasabb államainak képviselői által tartott, értekezlet meggyőződéseként és alapként a jövő törvényhozás szá­mára. Az alapkő letételétől nagyon távol vau a zárkő beillesztése ; de az alapkő letétele mindamellett azt jelenti, hogy a következő építkezés számára a hátárok ki vannak (űzve, az épületterv eszméjének gyakorlati megvalósítása meg van kezdve. Ki nem becsüli e tény értékét, gyakorlati jelentőségét? A császár és bizalmasai meg vannak elégedve az elért eredményekkel, kü­lönösen a tanácskozások alkalmával konstatált azon két tény nyel, hogy elő­ször az actio, a mint a császár előtt lebeg, számíthat politikai szövetsége­seink legerélyesebb segítségére ; másod­szor az eszmék lényegére és irányára vonatkozólag az első franczia küldött, Jules Simon az, a ki legközelebbinek áll a császár mellé. A császár Német­es Francziaországnak a szocziális kér­dés tisztázása és megoldása tekintetében követendő egyetértő működésétől a legszerencsésebb utóhatást reményű po­litikai téren.« As„Esztsrgom és Vidske"tárczája. HÚSVÉTI DALOK. I. Mély csend a szentelt csarnokban, Olykor a lámpák fénye lobban, S az üdvözítő sirja mellett Imát mormogva térdepelnek. Én állok némán, megtörötten, Multamnak árnya leng fölöttem, Feltámadnak a kinos perczek, Imát nem, csak egy könnyet ejtek. II. A Golgothának szenvedését, Öh mennyien itt által élték: Tapadjunk bár a földi röghöz Júdások képe egyre üldöz. A >Stabat mater«-t hogyha hallom, Mint zendül végig méla ajkon, Hogy Golgothám már áll megettem, Ha perezre.bár, de elfeledtem, LÉVAI SÁNDOR. A medaUlan. (Armand Silveetre elbeszélése az Eszt. és Vid. számára fordítva,) ;-S«3S£U ilMühl .«JÚ j;.vjjrí-jü^A . A szép marquise a leggyöngédebb szinü bársonynyal födött, rózsafából való iróasz­talkája előtt ült s aranyos kis ollójával egy barátja bodros hajából egy parányi szürke fürtöt vágott ki, A fiatal ember alig volt több harmincz esztendősnél, de a haja már meghavasodott, a mint gascogneo­san szokás mondani. Azután előszedett egy pompásan kidol­gozott, limogesi zománczczal ékes medail­lont, melyen a kis Arnor pajzánkodott, be­lerakta a levágott hajfürtöcskét, ráfüzte a medaillont egy karpereezre, melyet neki a szép fiatal ember adott emlékül. — örök emlék! — mondta azután. A szép fiatal ember elment hazáját szol­gálni, veszedelemből veszedelembe került, arcza barnább, haja még fehérebb s szive sokkal szerelmesebb lett, mint mikor eltá­vozott. És a szép marquise még mindig hűsé­gesen viselte a medaillont. Pedig nagyon hosszú idő mult el azóta, hogy azt az ereklyét, mint örök emléket viselni kezdte. Három nagyon hosszú esztendő. Gaston megfogadta, hogy Jeanne nélkül nem fog élni. Jeanne fiatal özvegy volt. Az esetlen Gaston — mert igazságos akarok lenni hősömmel szemben — már vagy százszor is megkérte a bájos özvegy kezét. Mind a ketten nagyon gazdagok voltak. Minden összevágott volna és a bájos marquise mégis mindig mosolyogva utasította vissza Gaston ajánlatát. — Kedves barátom, — szokta mondani csengő gunynyal — nem vagyunk-e mi igy is tökéletesén boldogok ? Mit válaszolhatott volna ilyen nyilat­kozatra? Gaston maga is érezte, hogy olyan asz­szonynak, a ki testtel-lélekkel a mienk, megvallani azt, hogy még hiányzik valami a boldogságunkból, nem volna egyéb ar­czátlanságnál. Hallgatott és nem vette visszautasításnak a bájos asszony nyilatko­zatát. II. A szép marquise szerette a világot, a mi az ő ifjúsága és szépsége mellett egé­szen természetes is volt. A legelőkelőbb társaság hódolatát üdvözölte folytonosan. Még az udvarlást is elfogadta, csakhogy a legdiszkrétebb modorban. Egyik legtüze­sebb imádója volt a fiatal államügyész, Lipót, kinek családjával aligha fognak ked­ves olvasóim törődni. Elég, ha annyit tu­dunk, hogy igen előkelő körből származott. Csinos, derék és nemes fiatal ember volt, a ki már nem egy szegény fejű em­berre olvasta rá a halálos ítéletet, a mi neki a magasabb társaságban csak tekin­télyt szerzett. Impozáns termete kifogásta­lan férfias szépségű volt s holló fekete haja a fodrász minden művészetével gon­dozott. Előkelő mosolylyal ítélt ártatlanok és bűnösök fölött és olyan nagyszerű udva­riassággal küldte a foglyokat börtönbe, mintha csak fölséges kéj utazást biztosított volna számukra. A hóhéroknak szánt ál­dozatok kiadása után pedig ártatlan idyl­leket és érzékeny szonnetteket költött. Gastonnak csakugyan joga volt félté­kenykednie. De Jeanne olyan bűbájosán a szeme közé nevetett-, mikor egyszer gyöngéjét elárulta, hogy Gaston el kezdett szégyen­kezni, akár csak egy iskolás gyerek. Már hogy is lehet összehasonlítani egy államügyészt egy kapitánynyal? Hát in­gadozott már Venus Mars mellett s törő­dött valaha Themisszel? Egy olyan jó-, nevelésű asszony csak nem fog ingadózni az egyenruha s az ügyész tógája között. Azután nem függött-e még mindig az arany karpereczen az a kis medaillon és nem volt-e abban még mindig az ő haja ? III. Minek lenne féltékenyebb Lipótra, mint másokra ? Hát nem lehetne még veszedel­mesebb Lajos bankár, a ki a szép asszony bizalmával sokkal inkább dicsekedhetnék? Az igaz, hogy alacsony származású, de hát mire való a fényes vagyon, mint arra, hogy ilyen hibákat ki lehessen korrigálni vele. Aztán, leszámítva vörös haját, talán nem is egészen olyan csúnya az a pénzes uri ember ? Szakember volt nemcsak pénzműveletei- ! ben, de finom bókjaiban is. Különben joggal kell féltékenykednünk az egész világra, ha ilyen gyönyörű asszony­nak vagyunk a kedvese. — Lehetetlenség egyszerre kettőt egy­forma szenvedélylyel szeretni —• mondta vigasztaló monológgal — ugyan mi is ma­radna másoknak abból, a mit nekem Szen­tel teljes odaadással ? Ez egyszer hiába tépelődöl, édes Gasto­nom, mert mi sem lehetetlenebb az ő hűt­lenségénél. Oh, hogy is kételkedr|te^él ed­dig hűségében, bájainak teljes birtokában, te bolond szerelmes ! IV. A szép marquise másnap falusi birtokára akart utazni. Ga^ton alig birfc eltelni a Mai számunkhoz egy ív melléklet van csatolva.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents