Esztergom és Vidéke, 1888

1888-02-09 / 12.szám

szenved legtöbbet, mert a hajlékony természetű gyermek ki van téve olyan jelenőtöknek, melyek a benne élő erkölcsi tisztaságot gyakran sötét árnyékkal vonják körül. Kit érjen ezért a felelősség? Szülőt, tanttót, hatóságot vagy magát a gyermeket ? A kiben á higgadt megfontolásnak csak egy százaléka van meg, az a szülőre hárítja első sorban is a felelősséget. A szülő oka annak, hogy gyermeke — ki még iskolaköteles -— 15 — 20 krajczárnyi báli belépti-dijjal ellátva megjelenik bokrétás kalappal a tánczhelyiségben. Hogy fövegén bokréta legyen, hogy a tánczoló nebuló gyomra annak idejében egy kis ennivalóra szert tegyen, hát ezért mindenik tánczosnőről is gondoskodik, kinek szívességéből az emlitettekhöz jutva, cserében a tánczosnőt a tánczoló helyre kiséri s ott szivarszó mellett jól megugróit atja. Nagyon világos dolog, hogy ezen mulatóhely az iskolába nem járó suhauczok és duhajkodó idősebb legények mulatságára is szolgál,hol az apróbb iskolásokkal együtt vitézi bravourral rakják a csárdást, melybe nem mindig vegyülnek az épületes kurjantások, hanem meg-megered a legczifrább káromkodás, mely az itt felmerült gyakori súrlódás és összezörrenések nyomába hág. A felügyeletet gyakorló szülők sem szoktak hiányozni innét, kik tévesztett gyönyörrel szemlélik gyermekeiknek szárnypróbál gatásait. E helyütt inkább népnevelési szempontból ítéljük meg a dolgot, azért a mit a szülők e téren impraktikus szokásaiktól hajtatva az erkölcs rovására helytelenül tesznek, azt a mennyire lehet, az iskola paralizálja, ugy, hogy a bálozó gyermekeket szülői megidézése vei, az ő jelen létökben feddje meg, természetesen jut'ásson ki abból a szülőknek is annyit, a mennyit megérdemelnek azáltal, hogy gyermeküket egynémelyek bálba kényszeri tik. Hogy a hatóságnak is van beleszólása a dologba, bizonyítja az a körülmény, hogy az iskolai igazgatóság felkereste a városi kapitányságot az iránt, hogy a bálozok csoportjába a bál SÜÍUho'yén levő rendőr ne bocsásson be iskolás-gyermeket; másrészt Ígéretet tőn maga a rendőrkapitány, miként oly helyen, hol a rendőrség tudta és beleegyezése nélkül gyermekbál tartatik: fogja büntetni. Sokat nyom a latban a gyermek egyénisége is, mert a szófogadó, engedelmes gyermeknek elég a tanítói tilalom, ki a szülői kényszer daczára is inkább otthon marad, semhogy bálba menve, másnap beesett szemekkel, mámoros fővel jelenjék meg az iskolában. Erre nézve eseteket tudunk, midőn a jórahajló fiu ezer okot tudott fölhozni a szülői akarat ellensúlyozására addig, mig a bálba való kényszerülés teljesen el nem maradt. Ha az iskola több ily fiút nevel, akkor a nevelés terén érdemeket aratott, mert semmi sem válik a gyermek lelkületere nézve oly károssá, mint a korai bálozás, melyben a gyermek megtanul fajtalankodni, hajlamot nyer a rakonczátlanabb felnőttek virtuskodásaihoz, a milyenek a részegség, a káromkodás, a trágár és szemérmetlen beszéd és magaviselet, mely azután megmérgezi egész lelkét és sokszor boldogulását is. A pápai aranymisén. Dr. Kereszty G-éza szemináriumi tanár ur, a ki a második magyar zarándoklatban Esztergomból Dr. Prohászka Ottokár tanártársával vett részt, leírja a Magyar Sión legutóbbi füzetében tanulságos benyomásait a pápai aranymiséről. A pápai aranymisére vonatkozó érdekes följegyzéseket, többek kívánságára, a következőkben ismertetjük: A nagyszerű menet közeledik. A pápa felöltötte a vatikáni palotával összekötött Pietá-kápolnában a sz. öltönyöket, s most jön az oltárhoz. De őt még nem látni. A schweizi gárdát köve ik a sz. Péter templom káplánjai és kanonokjai, majd monsignorok violaszínű öltönyökben, titánok püspökök kariugben és mantelettával, azután a világi kamarások (di spada e cappa) gyönyörű középkori spanyol jelmezekben, — ezek után a bibornokok, harminczan körülbelül, párosan, bíborban és hermelinben a nagy cappával. Ismét egy monsignor a pápai kereszttel, körülötte tisztek, főurak, Orsini és Colonna berezegek, az u. n. trónálló herczegek, (principi assistenti al soglio) — csupa fény, pompa, csupa ragyogás. De ime mi zaj, mily kiáltások? Megfeledkeztek volna az emberek a hely az illető bál rendező házigazdát meg szentségéről, a momentum nagyszerűségéről? Ó nem! A legnagyobb lelkesedés kifejezése e zaj, — megpillantottuk a magasban, a sedia gestatorián ülő s jobbra, balra áldást osztogató pápát. Ez a frenetikus éljenzés, a világ mindenféle nyelvén, ez a taps, ez a kendőlobogtatás, iit, e szent helyen, ezen szent órában — magával ragadta az embert. Ön kénytelen volt ez üdvkiáltás, nem tehettünk róla, hogy ellebbent ajkainkról, hisz mindegyikünk kiáltott, éljenzett, kendőt lobogtatott. »Evviva Leone XIII.» ; «evviva il Vicario di Christo >; «evviva il Successore di S. Pietro» köröskörül, végig a templomon, föl, föl egész a Confessióig, szünet nélkül, — ugy hogy a sixtinai énekkar által előadott «Tu es Petrus» gyönyörű akkordjai csak ittott lettek kivehetőkké s egybeolvadtak a népek, a nemzetek közvetlen üdvkiáltásaíval. A menet tudniillik oly lassan haladt, hogy mindenki soká legeltethette szemeit a kereszténység közös atyjának tiszteletreméltó alakján. Méltóságteljes lassúsággal adta áldását jobbra és balra, fején gyönyörű ezüstszövetü infula ragyogott, (a német császár ajándéka), aranynyal hímzett fehér selyem casula volt rajta, melyet a római aristokratia ajánlott fel neki a mai napra. Egyáltalában, ugy hallottam, hogy minden darab ruha a pápán, a szerelvények az oltáron, a többi szükséges tárgyak más és más uralkodók, nemzetek, testületek ajándékai voltak, a mivel a Szentatya mindegyikök iránt való kegyét, figyelmét akarta kifejezni. A menet sz. Péter confessiójához, illetve az e felett épült pápai főoltárhoz érkezett. Megkezdődött a csendes sz. mise. A bibornokok és püspökök az apsisban, a többiek kijelölt székeiken foglaltak helyet. Orgonahang nem hallatszott, hanem csupán a pápai énekkar egy-két motettája, amelyek azonban oly tökéletesek, oly utolérhetlen szépek valának, hogy mintegy a mennyei karok zengedezéseit véltük általuk hallhatni. Kivált az egyik énekszámnál, ahol az alul, egyik tribünön elhelyezett férfikar dallamaira a fmcskák sopran és alt duettje felülről, az óriási kupola belső karzatáról adott mintegy feleletet és váltakozva egymással dicsőitették a nap magasztos voltát: szinte kénytelen volt az ember magát ebben az édes csalódásban ringatni. Az urfehnutatás alatt nem a csengetyü hangja figyelmeztetett az áldozat főmomentumára, hanem ugyancsak a kupola belső karzatán elhelyezett 8—10 trombitásnak ezüst harsonái zengjek alá, kimondhat]an bájos concentussal gyönyörködtetve a térdreborult, feszült csendben imádkozó ezereket. E pillana'ok édes érzelmei mindenkorra feledhetlenek lesznek előttünk. A szent mise végeztével a Szentatya elég erős, rokonszenves hangon intonálta a «Te Deuui»-ot, — melyet rögtön a pápai énekkar, s ezzel felváltva az egész, jelen volt közönség folytatott. Uj édes érzelmek! A fönséges ambrosiánus hymnus már magában is lelkesítő, hát még ha negyvenezer torok hangoztatja azt egy szívvel-lélekkel. Valóban amint az apostolok cselekedetei szerint egykoron «Parthi et Medi et Aelamitae, et qui habitant Mesopotaniam, Judaeam, Cappadociam stb. stb . . . magasztalták a csodatévő Szentlelket: ugy dicsőitették most a «Te Deum» remek versiculusaival az Istent magyarok és németek, spanyolok és francziák, angolok és belgák, hollandok és olaszok. Oh mily nagyszerű is az egyház egysége! Quae diversitatem linguarum multarum, et gentes iu unitatem fidei congregavit! A Te Deum után lel keink feszült várakozása még magasabbra csigáztatott. A Szentatya a sedia gestatoriára ült, s megkerülve az oltárt, közvetlenül a Confessio előtt, arczczal a főhajó felé fordulva, erős, a kapukig hallható hangon adta a pápai áldást: «Misereatnr vestri», «Indulgentiam», stb. — és még emeltebb hangon az utolsó hosszabb mondatot, mig végre a «benedictio Dei omnipotentis stb.» szavakkal azt befejezte. Az összes jelen voltak térdre hullva fogadták az áldást s könytelt szemekkel felelték az Áment mindháromszor. Hát ez a jelenet nem volt-e hasonlithatlanul nagyszerű ? S ha valaki e perezbeu az ut fáradalmaira gondolt, melyekkel, míg idáig jutott, megküzdenie kellett: nem feledte-e azokat, nem viselt volna-e el örömmel még egyszer, még sokszor annyit, csakhogy e jelenetnek tanuja lehessen? Bizonyára. Nem volt ez ugyan Pins stentori hangja, mely, mint fül tanuk mondják, a külső loggiáról nemcsak a szent Péter-teróu, hanem a Scossa Cavalli-térig hangzott egykoron az ily ünnepélyes pillanat csendjében: a 77 éves, megtört aggastyáné, XIII. Leóé volt, aki még egész Néhány hónap múlva Franeziaországba érkeze nk. Sejtettem, hogy az ön édes anyja is ide jött. Két évig abból a szerény összegből éltünk, melyet az ódes atyja hagyott hátra. Ez alatt a két év alatt fáradhatlanul kerestem. Nincsen ház, melyet át nem kutattam volna, Lefebre madame után tudakozódva. Sok ilyen nevű hölgyet találtam, de egyik sem az, a kit kerestem. Este visszamentem szegény lakásomba. Ön a bölcsőben feküdt. Leültem bölcsője mellé és addig ringattam és addig daloltam egy afrikai dalt, mig végre elaludt. Egy tudományos ur irt ügyünkben SanDomingóba, de választ nem kaptunk, mert ott már a négerek voltak ismét túlsúlyban. A tudományos urat meg kellett fizetnem és még sem nyertünk semmit. De két év múlva szűkölködés állott be. Dolgoznom kellett. Az európai munka egészen elüt a gyarmati munkától. Meg akartak rája tanítani, de mielőtt elsajátítottam volna, akkor már ön éhezett s nekem koldulnom kellett. Xavér hallgatagon szoritá meg a fekete koldus kezét. — Midőn először nyújtottam ki a kezemet — folytatá a fekete koldus — ugy fájt a szivem, hogy reszkettem fájdalmamban és lesütöttem szemeimet. El akartam rohanni, hogy elrejtsem azt a mit szégyenérzetnek neveznek, de maradnom kellett, mert ön sírt otthon. Uramra gondoltam, ki nyugodtan halt meg, mert bennem remélt. Kezdetben keveset adtak, későbben többet, mert a koldusnak is van kegyelője. Nemsokára megkedveltek. Szép, fekete arezom volt. sohase kértem szóval, mindig némán. Lassan - lassan elvesztek koldustársaim állandó helyem körül és esak mafe

am maradtam a Saint-Germain-des-Prés terén. ön ez alatt megnőtt. Midőn ötéves volt, idegen kezekbe adtam. És ezt azért tettem, mert tudtam, hogy ön is örökölni fogja atyja nemes büszkeségét. Nem akartam, hogy megismerje azt a forrást, mely hői életét nyeri. Tizenkét éves korában közvetítésem által fölvették a collég iumb a. Tán emlékszik még arra az emberre, ki esténként ahoz az asszonyhoz jött, a kit ön anyjának nevezett ? Ez az ember az\ ágyához csúszott sokszor és megcsókolá homlokát. — ön volt az ! — töré meg őt Xavér meghatva. — Igen, én voltam. Midőn már a collégiumban volt és ha néha sétálni ment, gyakran követem messziről. Es elrejtőzve, sokszor megvigyáztam önt. Mindig m:iga mellett voltam. Midőn elhagyta a collegiumot, ártatlan csellel azt a hotelt választottam az ön lakásául, melyet eddig birt. Innét kezdve már nem hagytam el önt. Mindig láttam, mondhatom majd minden órában. Megismertem életét, apró szenvedéseit és gyöngéd reményeit. — Hogyan ? — kérdé Xavér —- ön tudta? . . . — Nagyon szép ! — válaszolta mosolyogva a fekete koldus. Mindent tudok, mindent láttam. Vajha megnyerné mind azon boldogságot, melyet atyja is kiérdemelt, de nem sokáig élvezett. — Ő nagyon szép! — mondotta Xavér — de gazdag és előkelő . , . Hogy pedig a beszédet másra fordítsa, igy folytatá: — De miért nem viselhetem atyám nevét? — Elhagyta az édes anyja — válaszolta a fekete. — Valami igen alapos oka lehetett az anyának arra, hogy elhagyja gyermekét. De meg kell őt találnom, mert az én jó uram ugy parancsolá. Tegnap már megsegített az isten egy lépéssé!. A fölfedezéshez az utat megtaláltam . . . — Mit födözött fel ? — kérdé lassan a fiatal ember. — Nyomon vagyok, fiatal uram. A fekete most egy finom csipkézett zsebkendőt vont elő és a rajta levő betűkre mutatván, gyözelemteljesen kiáltá föl: — A. F. ! . . . — A. F. ! — ismétlé Xavér a nélkül, hogy tudná mit jelentsen ez. — Angéla Florence ! — válaszolta a koldus. — Szegény jó Neptunom! •— hány ezer és ezer ilyen monogramm van Párizsban ! — Igen ám, de csak egy olyan arcz lehet, mely az ön arczához hasonlít. — Hasonlít reám ? Ismeri már ? Hol lakik ? E kérdések lehangolták a néger örömének húrjait. — Nem ismerem —válaszolá ő — nem tudom, hogy hol lakik. — Akkor szegény barátom . . . — De láttam őt — vágott bele újra örvendetesen a fekete — ezer közül is fölismerném alkatát messziről, fölismerném hintaját is. Meg fogom őt találni, igen is meg fogom már most találni, ifjú uram! Meg fogom őt találni! * Mialatt ez a jelenet Neptun szegényes padlásszobájáhan lejátszódott, azalatt Garral a Rumbrye hotel egy kis szalonjában egy sopha előtt állott, a melyben Rumbrye marquise ült. Gyönyörű boudoir volt. €sak egyetlen, kék selyem függönyös ablakon ömlöttek be a nap sugarai. A szoba falain szebbnél szebb képek és festmények pompáztak ; a réki divatú tükörrámán kecses alkatú nymphák fonódtak össze. Az ablak egy nagy kertre nyilt. E kedves szobában mély csend uralgott, a léptek zaját a vastag szőnyeg fojtotta el. Rumbrye asszonyság a sophába vetette magát; egész mozdulatlan volt. Eltekintve a salonban a függönyök által szétterjedt halvány kék fénytől, arczán mégis teljes kimerültség látszott. Bágyadt szemei alatt a gyűrűk sokkal kékebbek és mélyebbek voltak, mint egyébkor. Majdnem észrevehettük korát. Ezen kellemetlenségnek a tegnapi bál, másrészt a rossz hangulat volt az oka.