Esztergom és Vidéke, 1888

1888-11-25 / 95.szám

Közadakozás, Esztergom, nov. 24. Nem egy derék magyar kisvárosnak van már évtizedek óta olyan Maecenúsa, a ki halhatatlan és szeszólytelen, a ki folytonosan alkot, minden fillérét odaadja a haladásért, liánom azért sohase lesz szegényebb; csodákat müvei mesés lelkesedésével, bámulatra ragad eszményi önzetlenségével; istápolja a művészetet, támogaija a tudományt, pártfogolja a szellem bajnokait', iskolákat és templomokat épit, csarnokoka: emel a mindennapi élet fontosabb szolgálatainak s mindezért nem kór cserébe sem babért, sem szobrot, hanem névtelenül teremtve tovább, alkotásaiban találja halhatatlanságát. Ezt a hatalmas Maeceuást városi közszellemnek hívják. Egyszerű polgári név, sallangtalanul írva, nyomai oktalanul hangoztatva. Pénztára nem váratlan szerencsepénzzel telik meg, nem spekulál s nem dolgozik törvényes uzsorára. Senkit se sarczol, mindenki szívesen viszi be az adóját, melyet nem sikkaszt el soha senki. A közszellem pénztára megtelik «közadakozásból » és megkezdi szerény, de nemes működését. Tudja, hogy mire szabad fordítani a fillérekből összerakott nyilvános pénzt, melynek gazdája, élvezője, hálása és örökre gyarapítója a városi kulturális szellem. Hány nyilvános épületen, szobron és intézményen találkozunk ezzel a tiszteletreméltó varázsszóval: «közadakozásból»? Az összetartás szelleme, a jól felfogott kulturális hivatás s a polgári önzetlenség tömi meg a közadakozás pénlárát, melyben gyakran egymás mellé kerül a koldus szerény fillérje a milliomos tündöklő aranyaival. A közszellem már Esztergomban is megteremtett sok szép és sok jó dolgot «közadakozásból». A mit a polgáriasodás, mint a művelődés szinonimája nálunk föluiuíathac, az javarészben «közadakozásból» keletkezett. Csak egy-két példát sorolunk fel a sok közül. A túlságosan sarczoló, számos fölösleges egyesület kelletlen társadalmi adózásán kivül, Esztergom derék közönsége «közadakozásból» létesítette mintaszerű tűzoltóintézményét, «közadakozásból» működik a szépilő társulat, mely a természet szépségeit hozzáférhetőkké iparkodik varázsolni; «közadakozásból» temetjük az iutélligeiiczia koldusait s koszorúzzuk meg az érdemesek sírjait vagy homlokát; a «közadakozásból» kellene felépülnie az esztergomi színháznak. Szóval igen dicséretreméltó dolgokat létesítettek már nálunk «közadakozásból», melyről most két oknál fogva is időszerűnek találtuk a tetemrehivást. A megye s a város néhány esztendőre teljesen ki van merítve óriási áldozatai által. A vasút s a kaszárnya évekre megbénítja a megye és város áldozó tehetségét s igy a társadalom arra van utalva és kötelezve, hogy «közadakozásból» szegődjék a megye és város munkatársául szebb jövőnk érdekében. Nemsokára itt a farsang, legyen csekélyebb a B

fényűzés s több a «jótékony czél» s a kulturális szellem áldásos pénztára hatalmas befektetési tőkékre tehet szert «közadakozásból*. Takarékosság. (Egy fejezet a Kisbirtokosok Kátéjából*) I. Nemcsak a gazdának, de minden okos embernek erényévé kell tenni a józan takarékosságot. És a midőn erre általában miudankiuek szüksége van, kétszeresen szüksége vau a mostani nyomasztó körülmények között a gazdának. Hasztalan panaszkodik és sopánkodik a birtokososztály, hasztalan hivatkozik a kedvezőtlen viszonyokra és hasztalan reménykedik akár a kormány, akár a törvényhozás segélyt nyújtó intézkedéseiben, boldogulni nem fog, ha maga-magán segíteni nem akar, vagy nem tud. Segíteni pedig a gazdasági rendszer változtatása és minden kínálkozó jövedelmi torrás felhasználása mellett, először is a takarékosság által lehet. Takarékoskodni kell mindenben és föl kell hagyni a czélnélküli oktalan költekezéssel. Minálunk a középosztály, melyhez épeu a kisbirtokosok tartoznak — a nagyon kis számúak kivételével — mindenben pazarlásig költ; pazarlásig költ háztartására, családjára, fényűzésre. Ha utazik, ha épit, ha mulat, mindig többet költ, mint a mennyit erszénye és bevételei megengedhetnének és a mi az okos számítással összeférne. * Megjelent épen most Gryiirky Antaltól a Franklin Társulat kiadásában; a tanulságos könyvecske ára 60 kr A kisvagyoMu, kis jövedelmű közép közép birtokos főurainkat akarja utánozni, ő is olyan fogatot, olyan bútort, olyanforma ruhás cselédet akar; ünnepélyeknél épen olyan disz magyar ruhában akar tündökölni, mint a főurak, de arra nem gondol, azt nem számítja, hogy egy főúrnak ötvenszer annyi jövedelme ven, mint neki és igy legalább is tízszer annyit költhet mint ő, a nélkül, hogy a takarékosság határait túllépné. De a kit a gondviselés nagy vagyonnal ajándékozott meg, annak a nagy vagyonhoz nagyobb kötelességeket is csatolt. A ki nagy jövedelemmel rendelkezik, legyen az főúr vagy csak pénzur, annak jövedelméhez aránylag kell a közczélokra, a társadalom segélyezésére s a nyomor enyhítésére áldozni, annak kötelessége előmozdítani az irodalmat, a művészetet és ipart, ebből kifolyólag következik a fényesebb életmód és a fényűzés, a minek azoubau nem szabad túllépni a határait. Vájjon lehetne-e ott művészet, a hol nem vásárolnák a képeket, lehetne-e ipar, ha nem lenne az iparczikknek vásárlója? Es ki vásárolhat ilyen fényűzési tárgyakat, melyek előállítása millióknak ad keresetet és kenyerét? Azt csak gazdagok (ehetik és kötelességük is tenni, de ha a szegény utánozni akarja a gazdagokat, az vétkezik. A társadalmi törvények szerint — melyek nincsenek ugyan paragrafusokba szodve, de azért kötelezők — mindenkinek teljesíteni kell kötelességét és megfelelni annak, a mi az ő rendelteHALDOKLÓ TERMÉSZET. Ha látom a lombot Hervadottan sárgán, A mint a mezőkön Sirj át keresi az — Őszi szellő szárnyán : Utána küldözöm Fájó sóhajtásom, Szivemben is érzem ősz van már, — hervadoz Reményem, virágom! LITHVAT VIKTÓRIA. A j a v i t h a 11 a n. — Beszély. — (Folytatás.) Tisztességesen öltözve járt. Magaviselete ellen még a legszigorúbb vizsgálónak sem lehetett volna kifogása. Es a szerény fiu maga sem látszott észrevenni, hogy derék férfiúvá növekedett s hogy komoly és tisztes férfiak méltánylatát érdemelte ki. De megjött az ö ideje is. Azon idő, mikor az ember keblében az a furcsa valami követelni kezdi áldozatát, a mely oly sok édes-bus órát, oly sok bajt és mégis örömet, oly szivrepesztő boldogságot és mégis megelégedést szerez a földön. Emil szerelmes lett. Maga sem tudta j volna elmondani hogyan történt, csak azt vette észre, hogy már benne úszik. Szerette a tiszta romlatlan kebel szerelmével, minden nemtelen érdek nélkül, a mely csak egy részvényjegy, szőlő, telek — vagy takarékpénztári könyvecske kíséretében látja a szivet oly színben, hogy saját szerelmét adhatja annak cserébe. Egy egyszerű ártatlan lányka képezte érzelmeinek világát. Oldalánál töltötte azon boldog órákat, melyek csak egyszer teremnek az ember számára. Nem üres máz valának szavai. Nyelvét s szivét tenyerén hordta szeretett Ilkája előtt. S a két szép lélek megértette egymást. Boldogok voltak, mert tiszta kebelök nyugalmát" mi sem zavarta meg. V. Zivataros téli nap volt. A szél irgalmatlanul vagdalta a nagy hópelyheket a járókelők arczába. Senki sem érzett kedvet ide-oda kóborolni a pogány időben, csak a kit kötelessége szólitott vagy hivatala kergetett a szabadba. Emil mint mindig, ma is a rendes időben tette meg a látogatását szive választottjánál. Meleg kabátba burkolva gyors léptekkel szelte keresztül az utczákat, nem nézve sem jobbra sem balra. Még messze volt, lelke azonban már kedvesénél mulatott. A zivatar nem szűnt. Alig láthatott az ember három lépésnyire maga előtt, oly sűrűn esett a hó. Természetes tehát hogy Emil nem vehette észre az utána siető alakot, mely bö köpenybe burkolva előre hajlott fejjel iparkodott magát tájékozui az előtte haladó irányáról. Végre ott volt. Az ajtó megnyílt s a már annyiszor hallott édes: «Hozott Isten!« — elhangzott az eperajkakból. Édesdeden beszélt a két szerelmes a rózsaszínben uszó jövőről. Emil azon hirrel lepte meg ilkát, hogy nemsokára egy tánczmulatság fog tartatni s egyszersmind kérte, tegye meg kedvéért, s vegyen részt a mulatságban. Megígérte s Emil boldog volt. Szél uram ugyan tombolhatott akár heted magával. A két szerelmes nem érezte azt. De hiszen édenbe is furakodott a csalárd kigyó s ott mért halálos csapást az ember boldogságára . . . Emil nem tudta, mily veszély fenyegeti. Nem is tudhatta s azért nem is tartott tőle. Gyanakodás, félénkség csak a bűnös lelkek jellemvonása. A frissen esett hóban hagyott nyom azon kapunál végződött, melyben Emilt belépni láttuk. A rejtelmes idegen ezen haladva, csakbamar a ház kapujánál termett s lábujjbegyre állván, a házszámot iparkodék kibetűzni, hogy majd más alkalommal igénybe vehesse a titoktartó házmester tudományát. Az arczán elvonuló ördögi diadalmosoly mutatta, hogy a kivánt eredmény birtokában van. Jóváhagyólag billentett fejével, s ép oly gyorsan a mint jött, el is tűnt a sürü fergetegben. VI. Réti Emil tehát szakított társaival. A barátságból, mely őket eddig egybekapcsolta, kölcsönös kerülés fejlődött, mely később Emilnél nem törődésbe ment át, Laczi- és társaiban pedig a bosszúállás érzelmét szította. A hol csak lehetett, szapulták, rágalmazták a szegény fiút, s ha rajtuk áll, egy arasznyi száraz helyet sem hagynak tiszta nevén, becsületén. A ki legjobban dühöngött, az maga Laczi volt. S daczára annak, hogy Ő volt a vétkes, mégis ő,játszotta a sértett szerepét Etellel szemben. Lépésről-lépésre követte, sötét terveket kovácsolván agyában. Idáig nem árthatott neki. Mert Emil kerülte feslett életű társait, kerülte az összekocezanás lehetőségét is. Nem járt' kávénázakba mulató helyekre s egyátalán sehová, a hol ellenesei megfordultak. Laczi nem régen feltűnő változást vett észre barátján. A kipirult örömtől sugárzó arcz, a ruganyos léptek, egész magaviselete oly dolognak látszott Laczi úrfi szemeiben, melynek okát aká hogy akarta volna is, semmi képen sem tudta magának megmagyarázni. Mi tudjuk. Azt is tudjuk, miképen jutott annak ismeretese Laczi úrfi. Mert a hózivatarban siető beburkolt alak nem volt más, mint ő maga, a ki ezen időt választá alkalmasnak vadászata sikeres kimeneteléhez. Mint láttuk czélt ért. S ki oly keveset gondolt saját apjával, hogy csak akkor emlékezett meg róla, ha megszorult, máskülönben nem törődött vele; vagy Istennel, a kit a mai szabadgondolkozók vívmányainak megfelelöleg csak olyan valaminek tartott, a mi alkalmas eszköz a hatálomra vágyó papok kezében az ostoba tömeget szent félelembon tartani: az nem csinálhatott magának lelkiismereti dolgot abból, ha két egymást forrón szerető lélek megrontásán teljes erejéből fáradoz.