Esztergom és Vidéke, 1888
1888-11-08 / 90.szám
volna egyszerre ennyit szavalni sugó nélkül. Elszánt udvariassággal ültettem le s az utolsó rovat revízióját csináltam. — Mi a szándéka kérem? — kérdeztem a gyűrött kefelenyomat mögül. — Egyelőre is vacsorálni. Képzelje kérem, két nap óta edzem magam egy kitűnő vacsorára. A nyomorult direktor, mielőtt végzetes elhatározására eltökélte volna magát ... — Kérem ne rágalmazza a holtakat ! | — Hiszen ha még becsületesen meg tudott volna halni! A végzetes kötél elszakadása után sikerült, kérem, megszöknie. Én azonban végig üldözöm egész Magyarországon, a ki tönkretett! — Hová szándékozik most utazni? — Komáromba holnap délben. Kérek néhány névjegyet néhány jobb esztergomi családhoz. — Nincs névjegyem, de azért kap egy jegyet Komáromba. Ma pedig menjen a kádárok szállójába, a hol vacsorát és ágyat adnak erre a néhány sorra. (Havi számláim vannak a kádárok szállójában ilyen vendégekért.) Másnap délelőtt nem jelentkezett. Este azonban üzent. Azt üzente, hogy nagyon jól érzi magát s egy népszínművet kezd irui a lábatlaui aréna megnyitására. Kér néhány jó szivart a Mtünő ellátás kiegészítéséül. A jeles férfin fölháboritott. Rögtön megírtam ueki, hogy Budapestre utaztam, a honnan talán csak három nap múlva térek vissza. Itt a jegy Komáromba. Maradok satöbbi. Három nap múlva beállít hozzám a jeles népszínműíró. Elszántau nyilatkozott : — Itt a tél és nincs se szerződésem, se télikabátom ; itt maradok kérem Esztergomban, a hol nagyon jó szivü hazafiak laknak. Kérek valami szerény állást a megyénél, vagy a városnál. Megdöbbentem, Eddig még a nevét se kérdeztem, de most már a vakmerő vendég néhai foglalatossága után bátorkodtam tudakozódni. — Kefekötő voltam kérem, rebogte töredelmesen. Egy szerencsés meutő gondolatom támadt. -- Van nekem egy gazdag nagybátyám Komáromban, a ki kefekötő ós j családi alán. Elmenne hozzá? Virilis és, tűzoltóparancsnok. 1 A futó vendég sokáig gondolkodott, végre sóhajtva rezignált: — Nem bánom, legalább a famíliában maradok virágvasárnapig és befej ezh e(e m n épszin műv em ot. És elég nagylelkű volt ötödnapra el is utazni az én kikomponált komáromi kefekötő nagybátyámhoz. Gr ASTON. CSAUKOR* Hunyady János. (Hoűyady J. török hadjáratai és a pápák.) (Vázlatos korrajz.) VII. Tovább indult tehát, kivéve mintegy 3 ezer német és cseh keresztest, minden külsegély nélkül, egyedül Istenben bízva. Seregéhez Oláhországban 8 ezer oláh csatlakozott, serege igy övéivel együtt 24 ezeryni volt, — szemben a szultán 150 ezernyi hadával. Feldúlva a hűtlen Brankovics tartományát, Bulgáriába csapott át Hunyady, Skauderbégnek pedig megizente, hogy mig maga elől működik ő háta mögül támadja meg az ellenséget. De ezen hadjárat is szerencsétlen kimenetelűvé vált a kossowoi az az: rigómezői 1448. okt. 17-iki ütközettel. A szultán győzött, de 30—40 ezer ember veszteségével. Az oláhok u. i. elhagyták a rettenetes csatát, mely alatt «uyögött a föld» Thuróczi szavaiként s végre is a ^vitézséget eluyomta a nagyobb erő és a fáradság,» mint Aeneas Syvius mondja. Az áruló oláh sereg meglakolt, mert a szultán hűtlenség gyanújába vonván őket, néhány száz kivételével mind felkonczoltatta. Hunyady kalandos bujdosással menekült meg a törökök kezeiből, — de azután egy szerb kalauz magyar határ helyett Brankovicshoz vezetó őt. E ravasz fejedelem rögtön elzáratta s megkínálta vele a szultánt; feltételeit azonban nem találta Murát elfogadhatónak. Az ezen dologról hírt vett rendek fenyegetésére elbocsátá a vezért Brankovics, de egy elég súlyos szerződés aláírása után, —- melynek megtartása alól azonban később a pápa felmeuté őt. A jeles kormányzó Szegeden a rendektől ismét nagy örömmel fogadtatott. Nem hogy nem verte le a veszteség hire azokat, hanem még nagyobb boszura gyulladtak a törökök ellen s a vereség megtorlását erősen hangoztatták. A kormányzó látva s tagasztalva mindezeket, ő is szentül megfogadta, hogy addig nem nyugszik, mig vagy boszut nem áll az ellenségen, vagy halálát nem leli a vívandó harczokban. A gyűlés után tehát követeinek Rómába s Nápolyba haladék nélkül utasítást küldött, hogy miután a vaszteség miatt épen nem esett kétségbe, hanem az törekvéseit inkább csak fokozza, készületeit egy ujabb hadjáratra megkezdet:e, s ügyeke/zimek a követek ez iránt haladéktalanul kedvező választ szerezni mindkét helyről. A pápa azonban el volt igen foglalva a nagyszerű egyh. építkezésekkel és egy. s tudományos kincsek gyűjtésével ; ehhez járult, hogy a kossowoi gyászos megveretés hire félelmet is öntött belé, — a magyaroknak sem pénzt, sem másféle segélyt nem küldött, hanem azt tanáesolá, hogy törekedjenek a belbékét helyreállítani s maradjanak határaikon belül; a szerb s bosnyák fejedelmekkel pedig ugy intézzék el a dolgot, nehogy ezek a törökkel szövetségbe lépjenek s igy Magyarországot is ujabb háborúba keverjék. Hunyady a pápa e levelét kedvezőtlenül fogadta s leverő hatást tett az, az 1449. év tavasza végén tartott országgyűlés rendéire is. Felháborodásunknak a szokatlan s épen nem várt levelén kifejezést is adtak egy, a pápához intézet levelükben, melynek egy része igy hangzik*. «... Midőn Szentséged nekünk egyetértést, egyességet javasol, készséggel fogadjuk tanácsát, azt tartván magunk is jólétünk alapjának. Midőn Szentséged résztvevőeu fájlalja megverettetésünket, köszönetet mondunk J atyailag kegyes indulatáért: mi bizonyára inkább hitünkért remegünk, mint hazánkért . . . De midőn Szentséged arra int bennünket, hogy e vereségünk után határainkon belül maradjuuk fegyvereinkkel: ezt mire kelljen magyaráznunk, valóban nem tudjuk. Ugy látszik, nyugalmat akar tanácsolni, — s vájjon lehet-e az keresztényhez illő nyugalom? — De félni lehet, hogy e nyugalom tespedéssé ne váljék, kivált, ha e veszélyes időben a kellő segélytől megfosztatunk. A nyugalom, Szent-atya, magunknak is kedves dolog; de csak azon nyugalom, mely Hazánknak is békét szerezhet. Eddig is határaink védolme volt harczunk főczélja; azért kerestük fel az incselkedő ellenséget, hogy őt messze űzzük határainktól. Most pedig határaink közt bevárni őt, nem annyi volna-e, mint őt késztetni a becsapásra? . . . Bátorságra, vigaszra, tettre és segélyre is nagyobb szükségünk van most, hogy czélt érhessünk az ingadozó, mint volt kedvező szerencsében . . . Daczára, hogy ily erélyesen válaszoltak a pápának, kedvet a rendek a török háborúra a szonvedett veszteségek után nem érezlek s külsegély tői is megfosztotta a kormányzó is kénytelen volt a többség akaratában megnyugodni. De Horváth Mihály szerint is a pápának a háborút elhalasztó és a belbékét megszilárdítani javasló tanácsa az akkori körülmények között nem is volt helytelen. Mert sok elintézni, javítani való volt itthon az országban s a haza épsége nem egy tekintetben volt koczkára téve: Frigyes folyton nyngtalauítá az országot, — Giskra rablófőnök ezernyi eseheivel pedig tényleg dúlta a felvidéket és nem egy főúr az uralomra is gondolt. Ép azért Hunyady jobban tette, hogy az ország komoly kormányzásához fordult, SINKA FERENCZ. Irodalmi levél. (Közkeletre szánt nyelvkinesek.) (dr. k. 1.) Ugyan hányan olvassák Esztergomban az akadémia tekintélyélyével kiadatott Nyelvtörténeti Szótárat? Pedig bizony ránk férne, mert nyelvérzékünk megcsömörlött, szépen magyarul irni és társalogni nem ambicziónk; inficziálva vagyunk se német se magyar szóiásmódokkal; nem vagyunk már büszkék a magyar nyelv nagy szókincseire ; Mártonfi Frigyes nyelvén beszélünk a nőkkel, a kik szeretik a regényeket, de már elhanyagolják az irodalmi nyelv szépségeit; valóbau sivár és lapos hétköznapi magyar nyelveu társaiguuk egymással. Önző és kény elemszere tő, de azért kitüntetésekért bomló nemzedék vagyunk ; több érzékünk van a mindennapi pletykához, mint a gondolatokhoz és eszmékhez. A nagyképű ostobaság s a loyális czopf elnyomja a szellemet s dominál a társas életben gondolatok és szókincsek nélkül. Épen jókor jött a Nyelvtörténeti Szótár. Kopott régi magyar aranyokat kínál a nem egészen magyar veretű rézkrajczárokkal élősködő mindennapi embereknek. — vege a tavaszi toilettenek! — sóhajtott fel Balázs ur tettetett szomorúsággal. — De legalább a gavallér is elveszett vele — jegyezte meg Rúzsika. A további történtekre fátyolt ! Elég az, hogy megvigasztalódtam. Még csak a Dunának sem próbáltam neki menni. De ha rózsalikört látok, még ma is kilel a hideg tőle. Azután szerelmes voltam még egy népszínházi kóristanöba, egy tüzesszemíí franczia gouvernantba, három principálisom leányába (ex ofhcio), egy harminczöt éves fiatal özvegybe (vagy inkább jó vacsoráiba) és — és — már csak megvallom, egy takaros székely szohacziczusba. Azt hiszem, eléggé változatos társaság. No de mind -e szerelmek csak aféle szappanbuborékok voltak. Egy fuvasra támadtak, egy ideig felszínen csillogtak s ezután nyom nélkül újra szétpattantak. A kezdő fél többnyire én voltam, de az abbahagyó körülbelül csak egy harmadrészben. Hanem hát ezekről nem is érdemes bővebben szólani. Csak egy kalandom van még, melyet mindenesetre közölnöm kell önnel. No ne ijedjen meg kérem, nem valami nagy jelentőségű ez sem, sőt sokkal egyszerűébb, nyugodtabb lefolyású az eddigieknél. Hanem most azután jól figyeljen reám ! Mikor tőrtént, bizony már nem is tudom. Bizonyára ebben a században. Elég az hozzá, hogy egy kis vidéki városban toriént, a melynek a nevét {szintén elfeledtem s csak azt tudom róla, hogy kétségbeejtő kövezete, jó ivóvize s tiszta, holdas éjeken még világítása is van. Odafen a tótok között fekszik. Ott ismertem én meg egy kis leányt. Nézze csak, a világért sem jut eszembe, hogy hivták őt, nevezzük hát pl. Irmának. Ezt a nevet nagyon szeretem. No de nem kell ám ezért oly haragosan összeránczolni homlokát. Biztosithatom, hogy nem a kis Béldynére gondoltam. A kis Irmust még iskolás korában ismertem meg, a mennyiben a jó szürke nénék által rendezett karácsonyi színdarabokban mindig az angyalkát játszotta. S valóban olyan olyan Murillo-féle angyalfőj volt. Szép hosszú szőke hajjal, kedvesen mosolygó arczocskával és ibolyakék szemekkel. Csak annyit tudtam felőle, hogy atyám legjobb barátjának, egy nyugalmazott őrnagynak a leánya. Ha az utczán találkoztam vele, mosolyogtam reá és esetten tem egyet nyelvemmel ; de különben bizony nem gondoltam reá. (Sohse csináljon ezért ilyen durczás képet; Irmácska bizonyára még kevesebbet gondolt velem.) Csak akkor kezdettem komolyabban érdeklődni iránta, mikor vagy három évvel későbben a farsangnyitó megyei bálon találkoztam vele. Lenge, rózsaszín ruhát viselt beszőtt arany csillagokkal, leeresztett fürtöket és gömbölyű fehér nyakán két sor gyöngyöt. Valóságos kis rózsatündérke volt ez öltözetben. Nevetett, mosolygott, repdesett mint kis madár a tánezosok karjain, egyszóval kitűnően látszott mulatni. Mikor a négyesben összejöttünk, fülébe súgtam: — Ej, ej, a kis angyalka! Hát ugyan hova tűntek el a szárnyai ? A kis Irmus arcza elkomolyodott, elpirult s végig nézett rajtam. Ugy, ugy, mint maga most, mily pompásan eltalálta ! — Velem vannak! — mondotta emelt hangon s elfordult tőlem. Szörnyen lefőzve éreztem magamat. Elsompolyogtam tőle s elpanaszoltam barátaimnak kudarezomat. A léhűtők jókat kaczagtak szomorú esetemen, csak az egyik, valami BecherTóni, nagyon jó gj<erek, de kissé együgyű, aki daczára, hogy kásás szájjal és tótos accentnssal beszélt, egy ritka előnynyel birt valamennyink felett, t. i. húszezer hold príma classis földdel egy tagban, — botránkozott meg fölöttünk. Szörnyen szivreható prédikácziót tartott neveletlenségemről s konstatálta, hogy megérdemeltem a tromfot. Egész este zsörtölődött e miatt velem, sőt még másnap harmadszor is, mig végre megértettem, hogy a jó fiu komolyan érdeklődik a kis angyalka iránt. A jó Tóni pajtásnál mi rendesen előbb tudtuk, mint ő maga, vájjon mit is gondol, mit is akar tulajdonképen. Most is jól eltaláltuk. Kezdett Bécsből nyakkendőket hozatni a maga számára, de melyeket megkötni semmiképen sem tudott és óriás virágbokrétákat Irma számára, de a melyeket átadni a világértsem mert. Adatott éjjeli zenéket, maga azonban mindég elutazott az illető estén. Szóval teljesen belebolondult a kis angyalkába. A farsang vége felé végre annyira felbátorodott, hogy egy második négyest mert kérni imádottjától. Természetesen oly sokáig készült e nehéz lépésre, hogy megkésett a kéréssel. Hanem azért a böjt elején mégis felszóllitott engemet, (hogy menjek el Irmához s lépjek fel kérőként | az ő nevében. A báli jelenet óta bizonyos ! tartózkodó tisztelettel gondoltam a kis Irmusra s magam sem tudom miért, majdnem kerültem őt. Hanem azért álmaimban gyakorta jártam a mennyországba s a kapus angyal, aki oda beeresztett, rendesen Irmus volt. Ezért szinte megijedtem Tóni kérése hal latara. Semmi kedvet sem éreztem annak teljesítésére. De végre is vállalkoztam reá csupa kíváncsiságból a nyerendő választ illetőleg. Előadtam Irmának, ha jól emlékezem, kissé zavartan, (mit bólintgat aranyos ? hát tud maga is valamit felöle ?) mi járatban vagyok. Irma feltűnő izgatottsággal és csodálkozással hallgatott végig. Azután komolyan és nyugodtan válaszolt: — Nem ismerem Becher urat annyira, hogy ajánlatát komolyan vehetnem. De azt hiszem, ha ismerném, sem fogadnám el. Nem rokonszenvezek vele. Meg akartam nyugtatni lelkiismeretemet* hogy minden lehetőt elkövettem barátom érdekében, még egyszer megkérdeztem ter hát, vájjon jól megfontolta-e a válaszát. Hisz Antal csinos fiu, jószívű, jómódú és — hanem Irmácska összeránczolt szemöldökkel (szinte megijedtem tőle) közbevágott. — Kedves Enyedi ur, szegény leány vagyok, de azért nem adom el magamat. Hiába minden alkuvás — s felkelt a pamlagról. Én is felkeltem, mit tehettem egyebet, s egy nagyon csinos japáni virágvázát leverve, hosszú orral távoztam. Másodszor voltam lefőzve a kis angyal által s mégis e napon ugy találtam, hogy Irma igen derék és okos leány, én meg nagyon ha-