Esztergom és Vidéke, 1888

1888-07-12 / 56.szám

ERZTlíIMSOM, X. ÉVFOLYAM. 56. SZÁM. CSÜTÖOTÖK. 1888. JÚLIUS 12, uw*

r

> IIIILIIHUK mr/riíiiKiN T KFTrszRn

: VASÁRNAP ^CSÜTÖRTÖKÖN. MI.Öir/.KTKSI Álí : MMI évin . . 0 fit — kr. fél évre " í> frt — Itr. negyedévre I frt 50 kp: Eyy siám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZENT-ANNA-UTCZA 3Í7; SZÁM, hová a lüp H/.(dl<mii rénzéfc illető közlemények liijlderidíík. KIADÓmVATAL : SZÉlCMEN YII"ÉR 331- SZÁM, liová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyílttérije szánt kii/,lemények, elölizelési pénzek és reelamálások intézemlíSlí. HIRDETÉSEK. HIVATALOS JIIIWETÚSEK Jl A (f Á N-ll I líDKTÉSKIÍ J szótól 100 szóig — frt 75 kivi megállapodás szerint legjn JOÜ-200-Íg . J frt 50 kr.!,

1

: tányosahijan közöltetnek. 800-800-ig . 8;frf,8i»-kr,lfi ,— líély'ig'lij 150 kr. • ! ; NYII/ITER sora 20 kr. A korszellem áldozatai. Esztergom, jul. 11. A szerencsétlenség nem más, mint azon különbség, mely kivánataink és a való között létezik s ha korunkban több szerencsétlen embert látunk, mint talán valaha, mióla a világ áll, oka bizonyára leginkább az, liogy ez a különbség soha nagyobb nem vala, mint épen most. A XIX. század uralkodó eszmeinek mély gondolkodású bölcsétől, Eötvös Józseftől veszszük az első gondolatot mai elmélkedésünkhöz. Lehetetlenség megtagadnunk érzelmeinket, midőn társadalmunk legműveltebb rétegeiből, a közbecsülés, sőt üunepoltetés fényéből látjuk aláhauyatlani azokat, a kiket évtizedeink áramlata elsodort. Fájdalommal és részvéttel veszszük őket körül, a kik gyöngébbek voltak, mint erős ellenfelük, a kit mindannyian jól ismerünk, mert folytonosan közöttünk vau, nagyravágyásra csábit, fényűzésre oktat s az anyagi bukás örvénye leié kalauzol, midőn már végig vezetett az élet pazarul megfizetett örömein. Korszol lem a neve. A látszat tükörképei, a külsőségekkel dolgozó uri élet mutatós délibábjai legtöbb helyütt pótolni kezdik a valódi jómód nyilatkozásait. Fényűzést kifejteni csak ott szabad, a hol az nem fenyegethet végső enyészettel. A hol a fény a hazugság zománcza, a hol a szereplési vágy az anyagi tényezőkkel fordított arányban áll, ott nem lehet más kibontakozás, mint becsületes csőd, vagy becstelen bukás. Katasztrófa pedig mind a két esetben. Az elsőbeu szeplőtelen jellemmel vonulnak vissza a tönkrejutott szerencsétlenek, az utóbbi esetbeu rendesen a sikkasztok fekete könyve gazdagodikujabb firmával. Csak bárom esztergomi esettel akarjuk illusztrálni évtizedeink vészes irányzatának áldozatait. Volt egyszer egy tekintélyes esztergomi család, fényes háztartással, erős vagyonnal, nagy vendéglátással. A férj belekeveredett politikai akcziókba, a vagyont fölemésztették a kortesek és megették a tisztelt választók. A család m egbukott. Mi u den ük et e 1 koty a ve ty é 1 ték. Budapestre menekültek, a hol az egykori jeles esztergomi férfiú, most valami gyárban munka felügyelő. Volt azután egy másik család. Az apa a város pénzét kezelte és — kártyázott. Szép leánya a hangversenyeken diadalokat aratott. Szerény évi jövedelemből sokat kellett mutatni, a pesti utak sokat emésztettek, a szereplés nagyon drága volt. Bekövetkezett a bukás. A család Budapestre züllött s a szerencsétlen apát sikkasztás miatt kilencz hónapos börtönre vetette a törvény. Volt azután egy harmadik család. A legelőbbkelő esztergomi családok közül való. Szellemes és müveit esztergomi sálon életet folytattak, áldoztak a művészeteknek, az irodalomnak és főleg a szabóknak. Az igények évről-évre nőttek, az adósságok lavinája mindig nagyobb lettt végre képtelenséggé vált a kibouyolódás s a közbecsülésá családfő nyugdíjaztatása után bekövetkezett a a részvétet gerjesztő, de becsületes bukás. Dobra került minden, a minek napi ára vau, kivéve a család tiszta nevét. íme, évtizedeink kóros szellemének áldozatai. Igy van ez most mindenütt széles e hazában. Részvéttel ós megdöbbenéssel vegyünk róluk példát. Vessük meg a fényűzést, no szegyeijuk szegénységünket. Pauvretó n'est pas vice. Győzzük le a korszellem csábításait takarékossággal és munkával. Az embert valóban önkeze teszi legszerencsétlenebbé — mondja Jósika - s a ki valaha arra gondolatra rájött, hogy minden szenvedést emberi kéz, emberi fő teremtett: a fájdalomból ki nem gyógyul soha. Nagy szerencse birni mind azt, a mit óhajtunk ; de sokkal nagyobb többet nem óhajtani, mint a mennyit bírunk. Tótország magyar fővárosáról. (Egybevetés.) Esztergom, jul. 11. Megengedik ugy-o bár kedves olvasóim, hogy elmondjam nyitrai tapasztalataimat. Nem élményekről lesz szó, hanem oly tapasztalatokról, a miket magáról a városról, intézményeiről s környékéről tettem, egybevetve ezeket szt. István szülővárosában tapasztalhatókkal. Midőn e városba készültem többen azt mondták : az ám csak a szép város, annak van ám csak szép vidéke! — Esztergomé nagyon hátra maradt azé mellett, mert ott mindent pazarabbul fel lehet találni! No, kedves olvasóim, örömmel konstatálhatom, hogy a mi Nyirra vidékét illeti, az erre vonatkozó állítás egy jókora hüperbola. Azt mondhatná valaki: éz az alanyi felfogástól függ. Igazat adok neki ; de meg fogja engedni, hogy ezer jóizlésü megfigyelő közül, kik pártatlanul ítélnek, legalább kilenczszázötven okvetetlenül Esztergomnak adja az elsőséget. Hasonlítsuk csak egy kissé össze a a két várost: azonnali feltűnik a külömbség. Nálunk a várost csaknem félkör alakjában veszik körül a hegyek, mi által Esztergom igen kellemes fekvést nyer, ott a hegyek a várostól mintegy félórányira vannak. Nálunk a felséges Duna, ott a felséglelen Nyitra, mely kisduuánkkal csaknem minden tekintetben vetélkedik.. Nálunk a nagy áldozatokkal létesített, szélesített s ujabban parkírozott vár hazánk legimpozánsabb s nemsokára legszebb templomával, ott is a vár az ódon várfalakkal, évszázados épületekkel, ősi székesegyházzal. Nálunk az egészséges sziget, ott is, de az egészségtelen sziget, mint ezt Nyitramegye főorvosa egyik értekezésében kimutatja. Melyik vidék szebb tehát? — Minden esetre Esztergomé lesz az; de nem ugy a város szépsége! — Itt már át kell engednünk sok tekintetben az elsőség pálmaágát. Nézzük csak ! Ha az ember a nyitrai vasúti állomástól a városba s a hosszú utczán végig hajtat, lehetetlen, hogy meg ne lepjék FÉLRGVIíRT HARANGOK. REGÉNY. Az „ESZTERGOM és VIDÉKE" számára irta; KŐRÖSY LÁSZLÓ(Huszonhetedik folytatás.) Az utolsó levélben ez volt irVa: «Utaink szétváltak, közös boldogságunk meghasonlott; ugy elválunk egymástól, hogy soha többet ne találkozzak. A mi mondanivalónk lenne, azt eltemetjük szivünk fenekére, ho<:y maradjon benne legalább néhány drága gyöngy a kietlen jövő számára. Nem kérdezem ez órában azt, hogy megérdemeltem-e sorsomat; de azt sem, hogy lehetne-e még valaha két ilyen elszakadt szivet, mint a milyen a mienk, egyesíteni. Attól a pereztöl kezdve, midőn elcserélte szivét, nincs jogom azt kérdezni, hogy miért hagyott el engem. Elhagyott . . . Melyik férfiú gondolkodik akkor, midőn uj rózsát tűz kabátjába a régi helyett s a mikor eldobja a- mqgunottat, hogy a másiknak helyet adjon? . <? Sohase hittem állhatatosabban a végzetben, mint most. Az én végzetem az, hogy kiűzve a paradicsomból menedéket keressek ott, a hol még legkönnyebb elviselni a kétségbeesés gyötrelmeit. Vétettem-e valaha valakinek ? Bántottam-e valakit még csak egy gondolattal is? . ' Es mégis milyen iszonyú bűnhődés vár reám. Egyetlenegy bűnöm volt. Az, hogj' szerettem önt s hogy mindenemet föláldoztam szerelmemért . . . Nem kérdezem most, hogy megérdemeltn-e ön forró szerelmemet, melyet eldobott magától? Mert még ez órában is azt kellene rá felelnem, hogy megérdemelte. Hiszen annyi üdvösséget és annyi boldogságot adott érette cserébe, hogy a pokol Összes kínjaiért oda adtam volna előre is boldogságom rövid napjait. Váljunk el . . . Ez a mi elhatározott szerencsétlenségünk jelszava, mely bánatunk sötét felhői közül kísérteties lobogással felénk ragyog. Van benne valami vigasztalása Meghasonlőttünk, hát fejezzük be megkezdett munkánkat ezzel a végzetes jelszóval. Váljunk el . . . Tegyünk ugy, mintha sohase találkoztunk volna; tegyünk ugy, mintha sohase szerettük voina egymást; tegyünk ugy, mintha nem gyülőlnök egymást; tegyünk ugy, mintha már meghaltunk volna egymásnak. Én visszaadom Önnek azt a szabadságot, melylyel egy férfin tetszése szerint rendelkezhetik; ön pedig megadja nekem azt a szabadságot, hogy fájdalmammal elevenen eltemetkeztessem. } Nem akarok többet a világ szemébe né;zni. Sokkal büszkébb szivem van,, hogysem részvétre szorulnék és sokkal ártatlanabb vagyok, hogysem szükségem lenne megeső vigaszra. Ne sajnáljon engem senki. Igy akartam. A mit tettem, azt senkitől se kértem tanácson. Tettem a szivem szerint Es ennek igy kellett történnie. Hogy menynyire becsültem szerelmemet, azt már most ön is tudja. Mindent oda hagyok érette veszni, csakhogy egyetlen vigaszommal, gyermekemmel háboritlanul élhessek fájdalmamnak. Ne kövessen minket. Ne bántsa utolsó menedékem egyetlen kincsét, ha nem akarja kioltani életemet. Etáink szétváltak. Ne találkozzunk többet ... Még csak egyetlenegy kérésem maradt hátra. Ha valamikor anya nélkül maradna az a gyermek, a ki az ön nevét viseli, szenteljen akkor néhány perczet emlékezetem fájdalmának s vegye magához örökségét. Nevelje nemeisziyű, eszményi gondolkodású, nagylelkű, becsületes és munkás embernek. Olyannak, a milyen ön volt, mikor először találkoztunk. És akkor én hálából ki fogok engesztelődni Önnel odafönt, a hol talán megjutalmaznak nagy szenvedéseimért s kárpótlást nyújtanak azért, a mit idelent el kellett vesztenem. Isten áldása, . elvesztett boldogságunk verőfényes emléke kisérje Önt az életben, a hol nekünk már többet találkoznunk nem szabad. Megenyhül a legnagyobb fájdalom is, ha közölhetjük valakivel. Meggyógyul a legbetegebb szív is, ka megírhatja bánatát s "ha rábízhatja rejtelmes érzelmeit egy darab bizalmas papirosra, mely ilyenkor tükörré változik s visszaadja egy vérző lélek szenvedéseit. Mariska is megenyhült. A mikor végig olvasta még egyszer reszkető sorait és síró szavait, megcsillapodott szívvel hagyta helyben szerelme bánatos végrendeletét s könnyek helyett egy hosszú sóhajjal hajtogatta össze a levelet. Odatette az íróasztalára s ráírta a czimet. Ekkor belépett a kis fiu. Fürge szemei a kész levelet nézték. — Apának irtál ugy-e? — kérdezte örömmel. — Annak, fiacskám. — Megírtad ugy-e, hogy ne várakoztasson már tovább, hanem jöjjön mindjárt? —- Megírtam. — De valamit méuis kifelejtettél. — Mi az a valami ? Kálmán a borítékra mutatott. — írd ide, édes anyám. Ide épen kiférne. — Mit irjak ide? — írd ide, hogy hozza el a papa a kis lovamat, mert én azt odahaza telejtettem. — Majd elhozza a papa amúgy is. — Meglásd mama, hogy odahaza felejti, ha nem írod meg neki. — Majd megírjuk, fiam. — Mert lásd mama, én nem tudok el lenni, a lovam nélkül. Igaz az mama, a mit nekem előbb a kertész bácsi mondott? — Mit mondott, fiam? — Hogy már nem fogok többet a lovamra ülni. — Már miért nem? Azt mondta, hogy majd vesz nekem a mama külömb lovat. — Nem tudja azt a kertész bácsi. — Hát akkor minek mondta, hogy mi