Esztergom és Vidéke, 1888

1888-07-08 / 55.szám

IÍSZTURUOM, X. ÉVFOLYAM. 55.. SZÁM. VASÁRNAP, 1888. JÚLIUS 8. MPV..ir.!.ir.MII< I (ir.TluHKlNT KfrTRZKIí VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. fél évre . iiflgtQiiévre Eyy szám ára 7 kr. <5 frír — kr. a írt - kr. 1 frt 51) kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: KZF:I!T-AIIIIA-UTCZA 317. SZÁM, liová :t l:ip «/.i'lli»ini rnM/.«t llltitő kÖ/.leillHHV«l' liiÍl<l«l|il(Uf. KIADÓHIVATAL: SZÉCH^NYI-TÉR U3i. SZÁM, liov.-'t ;i Ijiji hivatalos K a niiig.'Vii hirdetései, a nyilMérbe szánt köv,­lninónvt'k, olíilizctési pénzek és reklamálások inlézeiultfk.­HIRDETÉSEK. HIVATALOS IIIRDKTUNEK : Rj M A(i Á N -111 lí MKTKNKK 1 szólót 100 »/.ói{{ — frt 75 kr.;!. ; •'legállapotlaK szerint It'gjn I: 100 —200-ig . 1 frt 50 kr.i ; 200-HOO-ig . % frt 35 kr.i llélyogdij 80 kr. táiiyosaMiaii kö/ii||.eliH;k. NYILTTKR sora 20 kr. Vizkérdésünk megoldása. Esztergom, jul. 7. Nagy munkakörbe loptok városunk vezérfiai. Régi mulasztásókat kell új­donatúj intézményekkel pótolni, a un nemcsak a kitartás szívósságát, de a város anyagi erejét is érzékenyen szá­monkéri. A kaszárnya-kérdés megoldása sok uj gonddal terheli a várost, az egészség­ügyi intézkedések között a vágóhíd kér­dése sem rozsdásodhatik tovább az ócska terv-raktárban; a város kövezése sem maradhat el hosszabb idóre; a közok­tatási áldozatokat is emelni kell, meri ránk diktálja a kultuszminiszter az ujabb fölszereléseket; csak három nagyszabású munkálat iránt nincs elég érzékünk vagy bizalmunk. Az első ezek közül egy régi szép gondolat, melynek ugy látszik az a sorsa van, mint az otthon maradt leány­nak. Mentől korosabb lesz, annál ke­vésbé vonzó. Talán nem is kell sokáig kerülgetni, hiszen ugy is kitalálja min­denki, hogy a városrészek egyesítéséről vau szó. Ez a gondolat most már csak az idealisták öröksége. A reálisabb gon­dolkodású városi vezér férfiak nem érnek rá oz időszerűit részletesebben foglal­kozni vele. A második cserben hagyott eszme: a vasút. Ez iránt is meglehe­tősen közönyösek vagyunk, mert nincs hozzá elég bizalmunk, de főleg pénzünk. A harmadik otthon felejtett kérdés: a város csatornázása. Mintha csak uj nemzedéket várna ez a három erős théma, olyan lassan érlelődik. Az ivóviz kérdése is kivihetetlen problémának látszott eddig, mert ren­geteg áldozatkészséget követelt volna egy vízvezeték szervezése. Az esztergomi takarékosabb szellemű polgárok azonban már kezdik megoldani ezt a kérdést egész egys'/erüeii és gya­korlati érzékkel. Most, már átalánossá válik az a felfogás, hogy nincs szüksé­günk se mesés áru artózi-kutra, se nagy­költségű vizvezetésre. A jó ivóvizet mindenki megteremtheti magának egy jutányos Northon-féle kúttal. A város talajviszonyai s főleg hatalmas forrás­vidékünk olyan kedvezőek, hogy a jó mélyre levert Northou-kutak kitűnő, tiszta, természetesen szűrt s minden szerves anyagtól ment vizet fakasztanak az alsó kavicsrétegből. Alig vau már utcza Northon-kutak nélkül, sőt rövid idő múlva alig lesz ház ilyen jutányos és praktikus kut hiján. Nagyon kevés városnak van ivóviz dolgában olyan hatalmas vízkészlete, mint Esztergomnak, de a tiszta és egészséges vizet is ki kell tudni ak­názni. A közönséges ásott kutak nem ha­tolhattak olyan mélyen, mint a Northon­csövek s igy azok vize nem is lehet egészséges, mert az a szerves részeket tartalmazó rétegekből származik. Nagyon sok bajnak okát nem tudták eddig megmagyarázni. A gyomorbántal­mak, az elnyálkásodás és járványok ese­tén a tömeges halálozás mindenesetre rossz, ásott kutaink vizétől származik. Ez ellen a nagy baj ellen már most egyszerű és leleményes segítségünk van. Nem kerül sokba s az esztergomi ivóviz kérdését pompásan megoldja. A városrészek szegényebb népe szá­mára azonban igen üdvös lenne néhány köz Northou-kut felállítása, különösen ott, a hol az ivóviz a talajviszonyok miatt állandóan meg van mérgezve s a hol a járványos betegségek legtöbb áldozatot szoktak elmaradni. A rablógyilkos. Esztergom, jul. 7. A vízivárosi rablógyilkosságok hír­hedt elkövetőjét, Bende Antalt, már átvette az itéletosztó komáromi tör­vényszék. A ki a gonosztevőt- letartóztatása első napjaiban látta, az aligha ismert volna reá száz napi lelkiösmoretmardosó vizsgálati fogsága után. A vakmerő rablógyilkos teljesen összetörött, megvénült és elvesztette ere­jét és egészségét. A milyen szörnyű volt maga a véres munka, olyan gyáván néz az Ítéleteié maga a rablógyilkos, a ki eddig furfangos koholmányaival s minduntalan ellent­mondásokba bonyolódó vallomásaival csak a megérdemelt halál örvényéből szeretett volna szabadulni. Meg volt benne az a bátorság, hogy agyonütött egy tehetetlen aggastyánt s egy védtelen öreg asszonyt; meg volt benne az a fortély, hogy őrizőnek sze­meitette ki magát a kiölt ház tájékára; de nincs benuo az a bátorság, hogy szörnyű bűne bűnhődésétől ne rettegne s megérdemelt sorsa elé megadással tekintene. Az utóbbi napokban, mikor már min­dent beismert volt, csak segftlíezójét és bűntársát nem akarta sehogysem el­árulni; lehet, hogy a feleségéről lett volna szó, a ki erkölcsileg teljesen romlott személy; de kímélni akarta, mert a szerencsétlen asszony a rabló­gyilkos nevének örököst készül adui. Bendével tisztában, van a vizsgálat. O követte el mind a két rablógyilkos­ságot; de kellett társának lennie, csak­hogy ezt már aligha fogja maga a rabló­gyilkos megvallani. A vizsgálati fogság utolsó hetében a rafíinirozott gonosztevő, a ki néhány hét előtt öngyilkossági kísérletet köve­tett el, ugy akarta feltüntetni a dolgát, mintha vallomásait kicsikarták volna tőle, holott az összes részleteket mind maga adta elő különféle keresztrend­ben és időben. . Erre a vizsgálóbíró, a ki különben mintaszerű humanitással bánt vele, meg akarta törni a rablógyilkos ujabb fo­gását s hogy teljes képet tárjon eléje saját vallomásairól, fölolvasta előtte összefüggően a harmincz ivre terjedő jegyzőkönyveket. Bende összerogyott a lelkiösmeret­mardosó gyötrelmük alatt, halálos verí­tékkel gyöngyözött a homloka, alig ju­tott levegőhöz s irgalmat kért. Az akasztófa utolsó gyötrelmei se leheltek volna reá szörnyűbb hálással, mint a saját vallomásaiból kikerekített teljes kép, melynek részleteit eleitől végig megörökített elbeszélései után kellett végighallgatnia. Az utolsó napon imakönyvét kérte s VALAMIKOR . . . Egy kézszorítás s te bncsúzol, Vaj' látlak-e újra valamikor? Egy édes szó lebeg ajkaimon — Oh, ki szabad-e majd mondanom Valamikor ? Ugy állasz előttem, mint idegen \ Szólunk, de közömbösen és hidegen; S szivedbe' ki tudja, hogy mi él?... Bevallod-e majd, hogy szinleiéi Valamikor ? Nem érzed-e ugy, a, hogy magam : Nem jól van ez igy, a hogy ma van — Én erre, te arra, isten veled . . . Lesz-e perez, mely minket összevezet Valamikor? 11ADÓ ANTAL. FÉLREVERT HAUANGOK. REGÉNY. -— Az „ESZTERGOM és VIDÉKE' számára irta; KŐRÖSY LÁSZLÓ- . (Huszonhatodik folytatás.) ÖRÖK KÖTELÉK ... Ki fogom tépni az ő emlékét szi­vemből, el fogok válni tőle, ha megcsalt!... Ezt mondta a szegény szerető feleség, mikor férje szerelmében és hűségében leg­először kételkedni kezdett. Azóta meggyőződött róla, hogy igaza van a világ kárörvendésének és gúnyos j mosolyának. Az az ember, a ki büszkesége, boldogsága és sorsa volt — megcsalta. Ugy ment el a háztól, hogy nem akar többet találkozni vele. Nagyon nehéz el­határozás volt, de nem térbetett ki előle. Meg kellett történnie. Gyorsan bncsúzott legédesebb emlékeitől, azután odahagyta azt a lakást, mely már nem az övé. A hol egyszer megoszlott a sziv, ott már minek a közös tartózkodás. Legjobb onnan me­nekülni, mert ott volna mindig közöttük a gyalázat démona. A megcsalt asszony könnytelenül érke­zett Baranyára, de annál nagyobb volt titkolt fájdalma, mennél inkább küzdött ellene. A mint Vizkelety a legközelebbi vonattal visszautazott a fővárosba, hogy megkezdje munkáját, Mariska magára maradt fájdal­mával és gyermekével. Mind a kettő az övé volt teljesen, nem akart megosztozni rajtuk senkivel. A megcsalt asszony nem tartozott azok közé a nők közé, a kik kitombolják vagy kisírják fájdalmukat. Az ő természete ki akarta szenvedni azt, a mit a sors rája mért; de fájdalmát sokkal szentebbnek tar­totta, hogysem azt a világ kíméletlen íté­lete elé tárja. Á baranyai emlékek nem enyhítették szenvedéseit. Eszébe jutott minden, de minden, a mit örökre elvesztett. Leánykori szerelmének emléke, mézesheteinek boldog­sága, felfegtelen házaséletének első esz­tendei . . . Minden oda van. Vakon kö­vette öt valamikor a világba, odahagyta •érette éjnek idején a nevelőházat, megszö­kött vele, rá merte bízni bizonytalan sorsát, becsületét, jövőjét, mindenét, csakhogy bol­dog lehessen vele .... Nem is csalódott benne, olyan üdvösség vette körül, a mi­lyen csak az angyalokat a meny ország­ban . . . Elrejtőztek a világ elől, mert üldözni kezdték őket s hiába üldözték. Az­után megsegítette őket az Isten szeren­csével is, gondtalansággal is. Idekerültek Baranyára, ebbe a boldogtalanságra kár­hoztatott kastélyba, a hol talán csak ők hárman voltak néhány esztendeig igazán boldogok. Ekkor a házasélet örvényeit látta maga előtt. A becsvágy elsodorta a férjet a vi­lág nyilvános színpadára. Aggódva bár, de vele kellett mennie. Vészes sejtelmek éltek szivében, de akkor még nem volt elég erélye. Feljöttek Budapestre. Uj világba, uj emberek közé. Itt azután vége volt a régi boldogságnak. Az élet hullámai először elrabolták őt a családi boldogság fészkéből, azután a sze­rető sziv oltáráról is. Minden elveszett: nyugalom, szerelem, becsület, jövő, még a mult édes emléke is. Az a néhány végzetes nap megmérgezte egész életét s még a fellegtelen boldogság tiszta emlékét is elorozta. A megcsalt asszony teljesen ki volt fosztva mindenéből. Szive összetépve, családi becsülete be­szennyezve. A megtántorodott ember magával ra­gadta bukásába mindazokat, a kiket a sors örök kötelékkel csatolt- hozzá. Már most ezeknek is vele -kell bukniolí. Mert az ő nevét viselik, mert az ő fényétől kapnak fényt s árnyékától árnyékot. Mariska nem panaszolhatta el fájdalmát senkinek. Könj r ei se könyörültek meg szen­vedésein ; nem tudott sírni, pedig mennyi balzsam van a siro fájdalomban! Előkelő fájdalommal adta ki Vizkeletj 7­nek azt a végzetes utasítást, bogy indítsa meg a válópört, de előbb biztosítsa szá­mára azt a kincset, a melyért még érde­mesnek találta az életet. Mert ha fiát is elveszti, akkor nem marad egyebe hátra 'az utolsó leszámolásnál. Az ügyvéd nagyon kétségesnek találta ezt a kérést, hanem azért bízott valami szerencsés fogásban. Nem akart lemondani gyermekéről. In­kább mindentől megválik, odahagyja a ba­ranyai kastélyt s elmegy oda, a hol mézes esztendeit töltötte, egy elrejtett falucskába, egy öreg parasztasszonyhoz, a ki ugyan a megtántorodott ember édesanyja, hanem azért nem pártfogója. Ott fog'élni elrej­tőzve, egyedül gyermekének. Boldogsága összedőlt templomából legalább ezt az oltár­képet akarta megmenteni. És mégis ugy félt attól a gondolattól, hogy gyermekét is el kell vesztenie, mert tudta, hogy ahoz még a törvény sem ad neki jogot. Az is azé, a ki minden "boldog­ságát eltékozolta. Most még csak ez az egy kincs van hátra, hogy ezt is eltéko­zolja. Milyen nevelést fog kapni ez az ár­tatlan gyermek olyan apa mellett, a ki meghasonlott a becsületével s a felesé­gével ? Nem adja oda senkinek. Erőszakkal pe­dig el nem vehetik. Ha az ügyvéd nem tudja valamiképen biztosítani számára, ak-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents