Esztergom és Vidéke, 1888

1888-01-12 / 4.szám

KSZTiífifiOM, X IÍVW)LY\M. 4. SZAM CSÜTÖRTÖK, 1888. JANUÁR 12. MEH..JELEN1K IIETENKiNT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS_CSÜTÖRTÖKÖN. KI.Öl-T/KTKSI Ál! : egés:- éifM ... . 6 fit — kr. fél évre 3 frt — kr. negyedévre I frt 50 kr. Egy szám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZEIIT-ANNA-UTCZA 817. SZÁM, hová M lap s/,i«llniiii .részét illető közlemények kiililemlők. KIADÓHÍVATAL : SZÉCI rENYI-TÉR 331- SZÁM, hová n lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyillléibe szánt közlemények, előlizelési pénzek és reklamálások inlézendök. HIRDETÉSEK. IIIV ATA LOS mi.MWRSKK IÜ A(íÁN-imM)ETÉ

t

SEK J szólói 100 szóig — frt 75 krJji megállapodás szerint legju100-200-ig . 1 frt 50 kr.ilí tányosabban közöltetnek. 200-300-ig . 2 frt 25 kr.i|í , Jlél.yegdij 30 kr. l\U NYII/ITElt sora 20 kr. Sennyei emléke. Esztergom, jau. 10. Tíz napig vívódott a halállal, tíz napig állt ellen e szikár, majdnem átlátszó test a megsemmisítés karmainak. Halála olyan volt, mint élete. Földi léte utolsó pillanatáig, utolsó lélekzetének kileheléseig az előkelő, önmagára büszke, visszahúzódó, önmagában konczentrált lény volt, melyet egész életén át oly kifogástalanul nemesen, oly tiszteletet parancsolólag képviselt. Báró Sennyei Pál, a magyar konzervatív arisztokratizmus legbevégzettebb megtestesülése volt, mely valaha állami életünk színpadán megfordult; de éppen ezen alaki és lényegbe'i tökéletesség miatt birta a haza történelmével oly szorosan összekapcsolt működésének kezdetétől egész végéig teljes tiszteletét, sokszor szívélyes elismerését még legmerevebb politikai elleneseinek, még azon férfiaknak is, kik kemény elvi tusában álltak vele szemben. A nagy tömeg természetesen nem értette őt meg, nem volt képes a magyar államiság és társadcilom felől alkotott absztrakt, majdnem avult nézeteit felfogni, ő soha sem volt népszerű. És mégis báró Sennyei Pál felvilágosodott kezdeményezésére, eloquens szó- i szólására kell visszavezetni a modern Magyarországou éppen a legbehatóbb, hatásában legmaradandóbb reform eredetét: a konzervatív arisztokrata eszmék ideális képviselője volt az, ki nyíltan és tartózkodás nélkül elítélte az ázsiai közigazgatást és gyújtó szónoklatban kelt sikra az állami adminiszlratió mellett minősített s kinevezett hivatalnokokkal. E reform eddigelé csak első felében vitetett ugyan keresztül, de nem tarthat már sokáig és teljes diadalt fog kívánni a haza üdvére és javára, a nagy halott emlékének becsületére és dicséretére. A főrendiház pedig, melynek a megboldogult legfőbb diszei közé tartózott mindig, élte utolsó évében mint elnök a forma, a szellem és a jellem előkelőségében világított előtte, báró Sennyei Pált soha el nem muló pietásteljes emlékezetében fogja megőrizni s elnökösködésének arany könyve legfényesebb lapját szentelni. Nem volt ő, hogy a Falk Miksa által a képviselőház tisztelt elnökéhez intézett újévi beszédjében haszna't kifejezéssel éljünk, hatalmasan előrerohanó gőzmozdony, hanem megfontoló s erősen visszatartó fékező; rohanó korunkban mindig igen hasznos, nem ritkán éppen életmentő. Passzivitása nem volt konokság, a mire a nemzetnek valóban szüksége volt; a mi lényének, sajátságának, természetes fejlődésének megfelelt, soha meg nem tagadta. Valamint a vallás tekintetében jámbor hivő volt, de nem szelota, ugy a politikában is szigorúan konzervatív volt, de reákeziónárius soha. Azt soha nem fojrja elfeledni a nemzet, hogy egyike volt azoknak, és köztük a legállhatatosabbak egyike, kik a magyar alkotmány helyreállítását, Magyarország uj, szabad állami életét eszközölték önzetlen, áldozatkész hazafiasságuk által. A magyar nemzet története báró Sennyei Pált tiszteletteljes emlékezetében fogja megőrizni . . . Közgazdasági zárószámadás. Budapest, jan. 11. Az 1887. év a közgazdasági eredményeket tekintve ép oly kevéssé mondható megnyugtatónak, mint politikai tekintetben. A komor árnyak, melyek oly gyakran s oly aggasztóiag borultak a politikai életre, a közgazdazdasági térre is csak gyéren ós igen rövid időre bocsátottak egy-egy világosabb fénysugarat. 1887 a kereskedelem, a forgalom és mindennemű üzlet terén a megszorított termelés, nagy károk, rohamos értékcsökkenések, élénkebb lüktetés szórványos mozzanatai által csakis egy kissé, de soha hosszabb időre meg nem szakított pangás esztendeje volt. Fenkölt érzettel tekinthetünk vissza és velünk barátaink, kik egy uton haladtunk a közvéleménynek a szerencsétlen évben szakadatlan hánykolódásával és rángatózásával szemben tanúsított magatartásunk ra. A gyámoltalan siránkozással szemben szilárdan és tántoríthat!anul megmaradtunk a béke fen maradásában való hitünk, kormányunk férfias határozottságába és diplomacziai jártasságába, valamint a békeliga igaz voltába és impozáns hatalmába helyezett bizalmunk mellett ós a tarkán össze-vissza változó hangulattal szemben, mely a politika felszínére visszfényt vetett, folyton csak azt ismételtük, hogy ini csak a béke fennmaradására számítunk, de a háborúnak is félelem nézünk a szeme közé. Ha a közvélemény minden orgánuma ezen a nyomon haladt volna, akkor az 1887. óv közgazdasági mérlege sokkal kedvezőbb leendett s nem kellett csupán a lokális értékeknél közel 14 millió rftnyi értékcsökkenést feljegyeznünk, melylyel nem egészen egy milliónyi emelkedést lehet csak szembe állítani; és nem kellene tudomásul vennünk azt hogy a rossz esztendő végén aranyjáradékunk 8%-fo

l

l alacsonyabban jegyeztetett, mint 1886 végén és hogy a többi értékek ezen csökkenést követték. A többször emiitett óv általános-jellemének ily sajátsága mellett, az egyes intézetekre áttérve, nem nem lehet arra számítani, hogy az évzáró mérlegeken át teendő körjárat diadalmenet lesz; mindazonáltal több örvendetes mozzanatot tog az nyújtani, főleg pedig a viszonylag nem kedvezőtlen üzleteredmény számos intézetben a kitűnő, lelkiismeretes vezetést csak annál pregnánsabban fogja feltüntetni. A fen forgó ominózus viszonyok közt, melyek az üzletmenetre nehéz nyomást gyakoroltak, az elért eredmény egyes nyilvános számadásra köteles intézeteknél épen bámulatos. IzJsstcrjDuissTiisksIározája. ' - REGÉNY. Az „Eszt. Vid." számára fiancziából fordította : MAB1SKA. (Hatodik kö/.lés.) A néhány pillanatra megtörött társalgás újból megkezdődött. — A marquise — szóla rövid idő múlva Xavér — meghagyta nekem, hogy kérjem föl arra a történetre, melyet Jonquille-ről lesz szíves nekünk elmondani . . . — Majd a dessertnél — vágott bele a marquise, miután egy kérdő tekintetet vetett Carralra. Ez nem mozdult. Mintha csak aczélból lettek volna az arczizmai. — Becsületemre mondom, édes mama — szóla Alfréd — ez annyit jelent, hogy türelmünket próbára akarja tenni. — Kegyed olyan szépen tud beszélni — jegyezte meg egy grófnő. A marquise kissé késedelmezett. Ez alatt a késedelem alatt Cárral a marquise arczára tekintett. Rumbrye asszonyság pedig igy kezdé: — Nem jól tennék, ha még tovább is várakoznám 'Jonquille élete történetének előadásával ... — Az istenért.. . esdé Cárral suttogva. A marquise nem is figyelt a kínpadra vont emberre, hanem megkezdé történetét. — San Domingón élt egy mulatt, a kinek Jonquille vo. neve. Egy Pazifae nevű négernő s egy fehér szolga fia volt. — Elég ! . . . — hörgé Cárral. — Megrontom s ha kell, hát meg is gyilkolom!... A marquise folytatta elbeszélését, a mulattra azonban oly tekintetet vetett, melylyel újra megkötötte a szerződést. A marquise elmondotta Cárral élettörténetét. Elkezdette és most folytatnia kellett. De hogy azért a mulattot mégis hatalmában birja, az elbeszélés végén igy szólott hallgatóihoz : — Önök mindnyájan, vagy legalább igen sokan ismerik ezt a nevetséges urat. Ma nem akarom az illető nevét elárulni, meglehet, hogy később tán nem kell elhallgatnom. Cárral egyszerre megszabadulva a legnagyobb gyalázattól, újra visszanyerte gőgös viseletét. A marquise pikánsul és komikusan adta elő az egész élettörténetet. Cárral nagyon izgatott volt, habár nagyon jól értett ahhoz, hogy benső fölháborodottságát elrejtse. Ő maga volt az első, aki azt mondotta, hogy szeretné tudni azon nyomorult mulatt nevét, ki nemes embernek hazudja magát. Csupán Lefebre des Ballées Alfréd ur nevetett és kiabált különben, mint ő. — Becsületemre mondom, ötven luisdort adnék, ha ennek a gazembernek a nevét ismerhetném. A marquise természetesen a legkisebb jellel sem árulta el a szigorú diseretiót. Midőn fölkelt az asztaltól, Cárral karját vette és igy szólott hozzá: — ön valóban nagy bolond, uram, de elvárom, hálás lesz azért, a miért nem büntettem ugy, a hogy megérdemelte volna. — Köszönöm, jó úrnőm, — válaszolá Cárral. — Vigyázzon ám magára a jövőben! Ön tehát kész engedelmeskedni nekem ? Ismer ön itt valahol néhány nyomorult játékházat ? A mulatt igennel felelt. — Válaszsza ki a legnyomorultabbat. — Meg lesz, úrnőm ! — Es különösen ne feledje el a szükséges bevezetéseket. — Semmit sem fogok elfeledni. A marquise véletlenül maga körül tekintett. Tekintete a quadrille-ra esett, melyben Xavér és Heléna együtt tánczoltak. Halkan beszéltek egymással és tekintetök ragyogott a boldogságtól és a szerelemtől. — Tehát mikor fog megtörténni az első lépés ? — kezdé a marquise újra — a körülmények már azt követelik, hogy fogjon hozzá Xavér kiforgatásához. — Holnap megkezdem a munkát. A marquise nem birta elnyomni öröme nyilvánulását. — Számolok önre "és hálás leszek. E föllépés kezdetétől fogva Rumbrye úr nem tévesztette el szem elől nejét és Carralt. Midőn elváltak, a marquise szívesen üdvözölte őt s Cárral mélyen meghajolt. A marquis fejét rázva monda szomorúan magában : — Bizonyára valami nagy titkuk van. Az asztalnál egyik részről esdő, a másik részről fenyegető tekintetet vettem észre. A gyalázat és becstelenség napja volt az, midőn ez az asszony a Rumbrye-házba lépett . . . V. A KREOLNŐ. 1792-ben San-Domingóban egy tizenhét éves árva élt, kinek a neve, des Ballées Elorenza Angéla volt. ő az egész gyarmatban a legszebb leány volt és a leggazdagabb örökségre birt kilátással. Vagyonát ngm kevesebbre, mint tiz millió livres-re becsülték. Ha róla volt szó, mindig tisztelettel és elismeréssel történt, ugy mint mikor valami angyalról beszélnek, mert ép oly erényes volt, mint szép — legalább igy vélekedtek felőle. Elorence, élte nyitó korában, mint más leány, de különösen mint kreolnő, szerette volna megismerni a világot. Elete a magányban szomorúan tölt el Duvivier ur házánál, ki gyámja volt. Áz emiitett évek kezdetén Duvivier ur elűzte első üzletvezetőjét és helyette egy angolt alkalmazott, kinek nevét nem tudjuk. Ez az angol egy száraz, komor és önző ember volt, halvány arczczal, világos hajjal. Szive ép oly hideg volt, mint az arcza. A fiatal angol beléptével a gyámházba, Elorence jelleme egészen megváltozott. Eddig szendén, visszavonultan és türelmesen élt; ezek a sajátságok most egyszerre eltűntek. Természete egészen átalakult, mert most uralkodni akart, haragos lön és egészen