Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-05 / 28.szám

ESZTlíRfiÓM, X. ÉVFOLYAM. 28. SZAM. CSÜTÖRTÖK, 1888. ÁPRILIS 5. MFSfXHSLEllfK 1 Ili'.TEi ll< 11 )T KÉTSZER VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. , fél é\ta . I iiogyeilúvre KI.OI'T/l'TÚSl A|{ Egy szám ára 7 kr. (! frt - kr. 8 fit -- kr. I fii, no kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZF:i IT-A1INA-UTCZA p7. SZÁM, Imvá :i ln|j M/.i-|lt«ii|i réx.'.itt illiít.ű |{(i/,|<>niiuiy«k IÍÜ]iI<HIII,"IC. KIADÓHÍVATAL : sztcni::MYi-'rn:R ÍJ.*JI. SZÁM, hová íi FiintliiluH s :i iiHigáii liiiilolÓSÍÍÍ, ;i nyilffórbu szállt ktfViloiiitjiiynk, ulőli/.elúwi {icn/.ek í'.ü iticl;nn;il;is(»k iiilé/.tíiiil("tk. HIRDETÉSEK. j HIVATALOS llli;i>KTKSKK M A (í Á N -1111.' I >KTK,NK'K , j I szólói ino n/.'ii^ - frt 75 kr.; ;• wie^n Ilft|rt>«1rtiJ szerint Ii'jrji*: 100 - 2<MHjj( . I fi t 5() kr.; I hinyosiiMtuii kii/üllHnuk. | SWO íWö-isf . X frt Sfl kr.: , — |: NYILTTKIÍ Hon* 20 kr. Családi könyvtárak. Esztergom, apr. 4. (k. 1. dr.) Nem ismerik Budapesten a vidéki életet, s épen azért nagyon sokszor elhibázzák, mikor bizonyos nemzeti ügy érdekében propagandát csinálnak. A magyar tudományosság, irodalom és művészet ügye nem országos, hanem budapesti ügy. De hogy honnan kerül az előfizetők száma s a valóságos, romlatlan pénzmag, az mellékes. Van ugyan a vidéken színészet, de jobb ha nem lenne; mert igy a mint most működik, csak az Ízléstelenséget s a fölszinességet ápolja. A magyar színészet tömege a magyar vidéken működik, de a bolygó csillagok valamennyi legfényesbikét már elhódította a fővárosi színpad. Marad tehát a vidéknek egy óriási embertömege, melynek minden tagja jogot formál a művészeti pályára s szollemi munkája után méltó elismerést vár a közönségtől. A magyar színészet ügye pedig nagyon rendezetlen. A mig kellő műveltség és vagyoni tehetség hijáu való ismeretlen férfiaknak meghatalmazást ad a fővárosi központ társulatok vezetésére s a «meghatalmazotlak» előhozakodnak hazafias görögtüzekkel s a nagy dob összes dörgedelmeivel, addig a magyar színészet nem vehető komoly figyelembe. Elmúlt már, hála Istennek, az az idő, hogy merő hazafiságból járjunk szinházba s tapsoljunk a leggyarlóbb előadásoknak. Odafejlődtünk már, hogy van jogunk némi művészeti élvezetet is követelni azoktól^ a kik tőlünk művészeti adót követelnek. A legnemesebben gondolkodó vidéki színigazgatók azután ép oly nagyot buknak, mint a legléhább munkaprogrammal dolgozó directorok, a kiknek fogalmuk sincsen a fejlődésről és haladásról. Sokkal rendezetlenebb a magyar színészet ügyénél a vidéken a magyar irodalom ügye. Egyetlen egy nemzet szótárában sincsen meg az a kifejezés, mely nálunk decorativ: irodalmat pártolni ! Hát pártolok én akkor valamit, mikor a magam saját érdekében néhány fillért vetek valami élelmi czikkért vagy egy uj könyvért. Pártolja a magyar ember a mészárost, a hentest, a molnárt? Eszeágában sincsen. A mi a megélhetéshez elkerülhoteilenül szükséges, azt nem páríolja, hanem megfizeti. Csak az irodalmat és a sajtót pártolja, mikor előfizet. Nem divat nálunk a könyvvásárlás. Mert a ki könyvet vesz, az már hazafiúi erényt csinál belőle s nem akarja megérteni, hogy nemcsak a jó uri asztalnak, de a művelődésnek is ára vau s nemcsak az étel és ital különféle nemei, de a szellemi táplálkozás tényezői is rendes kiadást követelnek. A farsangolásnak, a fürdőzésnek s a vendéglátásnak meg van a maga rendes évi költségvetése a vidéki előkelő családoknál. Ennek a költségvetésnek a kiadásai egész rendesek s legkevésbé sem háborodnak fel ellene a család női tagjai. A kaszinói élet, a pinczézés meg különféle kirándulás szintén rendes évi budgotet okoz, a miért legkevésbé sem háborodnak fel a família férfitagjai. De hogy évenkint ötvenhatvan forintot adjon ki egy jómódú vidéki család könyvekro, az már mégis nagyon furcsa és szokatlan, mikor a magyar könyvek már évtizedek óta hozzá vannak szoktatva az utazásokhoz s a teljes bitangsághoz. Azé a magyar könyv, a kinél épen megakad. Kaszinóink a pletykázás mesterségétől kezdve a kártyázás művészetéig emelkednek. A ki ismeri György Aladár statisztikai kimutatását a könyves Magyarországról, az keresse ki benne, hogy hány kaszinó van Magyarországon, mely évenkint nemcsak napilapokra, de könyvtárára is száz forintot áldozna? Nézzünk meg azután egy kaszinói könyvtári katalógust, hogy milyen becsű müvekkel fogunk találkozni benne? A magyar kaszinók valóban eltértek ideális törekvésüktől s az átalános elfajzásou hamarosan segíteni nem is lehet. Nekünk ez alkalommal egészségesebb művelődési forrásokra kell rámutatnunk, melyek irodalmunk gyarapítására fölhasználhatók lehetnének. Es e részben a vidéki magyar családi körökbe kell lépnünk. A jobb módú régi magyar házaknál vau fegyvergyűjtemény, van néha régisóggyüjtömény is, de bizonyosan van pipatórium és bizonyosan nincsen családi könyvtár. Egy kis válogatott családi könyvtár erkölcsi értéke ós hatása kiszámít hatatlan. A család választékos és gondos felügyeletével keletkezett családi könyvtárak megóvnák szép vidéki leányainkat a selejtes és haszontalan rémregények élvezetétől s kifejlesztenék a család minden tagjában a komoly érdeklődést irodalmunk' iránt. Ha minden jobb módii s a műveltségre igényt tartó magyar vidéki család iparkodnék kezdőiben csak egy-két száz kötélig is terjedő családi könyvtárat alapítani, akkor nem mennének tönkre könyvkereskedőink s nem átkozódnának elsőrangú tehetségeink, hogy magyar Íróknak születtek. Alapitsuuk tehát mielőbb magyar családi könyvtárakat s irodalmunk ügye csodásan fel fog rögtön virágzani. A magyar fürdőkről. Évről-évre felhangzik a panasz a a magyar fürdők ellen, hogy drágák s e mellett nem nynjtanak oly kényelmet és előnyöket mint a külföldiek, viszont a hazai fürdőtulajdonosok évről évre megújítják vádjaikat a közönség ellen, hogy a hazai fürdőket mellőzik, külföldre járnak, külföldi fürdőkben pazarul költekeznek, mig a hazainak csak a hulladék morzsa jut, amiből meg som élhetnek, nem hogy a korral haladni, a külfölddel versenyezni tudnának. A kérdés nem csekély fontosságú, mert gyógyászati és egészségügyi viszonyaink fejlődésével szoros kapcsolatban áll s ha tekiutetbe veszszük, hogy fürdőző közönségünk révén tényleg százezrek vonatnak el a hazai forgalomtól és vándorolnak fürdőkbe, nemzetgazdasági tekintetben is életbevágó fontosságú. Hol állanának ma már hazai gyógyhelyeink, ha a külföldi fürdőkben iz„Es!tirjoniÍ5Tiiíkí"tárfizája. Melyik ismeri jobban? Vallovics János azon időben «kezelte» a bírói pálczát Ó-Turán, midőn a magyarnak Hay

r

nau és vérszopó falkája parancsolt. O-Tura nevezetes volt hajdan tói fogva hazafiságáról. Határában foglalták el a zsebrák-vezért Svehlát, aki tévútra akarván vezetni üldözőit, visszájáról patkoltatta meg a lovát. Mikor a minap meghalt Húrban gyülevész népe megtámadta volna az épen ülésező városi képviselőtestület, ez körömszakadatig védelmezte a város «kasszáját», lévén abban «a magyar nemzeti kormánynak* szánt hadi pótlék fölhalmozva. A «pógár», az meg éppenséggel pórul járt. Az ó-turai temetőben van a sírja; a a város hazafias kegyelete emelte a rajta ékeskedő gránitoszlopot a hazafias érzületű r. kath. káplán, Pullmann Endre kezdeményezésére; azon díszlik a még ékesebb epitaphium, hogy ő, t. i. a «pógár» Hurbán gyülevész néphordájától azért, mert a haza szent oltárára szánt kincset védelmezte tűzhalált szenvedett. Fölemelő ezen egyszerű embernek a mártyromsága. Hazafi volt a rajta levő utolsó rongy is. S ha ilyen volt a «pógár», milyen lehetett még az ura, a bíró !.. . . Csupa hazafiság, csupa magyar önérzet. Magyarul nem tudott ugyan, hanem anyanyelvén elmondott szavai s az ezeket követő tettei több honszerelmet leheltek, mint a népszerűség törékeny sajkáján portált s a világ által magasztalt, mai, mondvacsinált hazafiak tettei. Önérzetes volt magyar honpolgári voltára; önérzetesebb ősi, nemes származására, nevére; de legbüszkébb volt bírói méltóságára s úgy vélekedett, hogy ez előtt minden embernek, még ha kommiszszáriusnak hivnáh is, meg kell hajolnia. A városházától alig hatvan lépésnyire lakott; de azért «fogatján» ment minden « ülésbe* s minden szembejövőnek fontos arczkifejezéssel mondotta: — íme — nézz ide, hogy tudjad ki az, aki fejeddel beszél: a megye tens viczispánja küldte ezen iratokat, nekem, Vallovicsnak, az O-Turai bírónak. Világlátott embernek nem volt mondható. A haladás erkölcsrontó daemonja nem! kisértette. Konzervatív hajlamai minden téren nyilvánultak; de kivált házi körében. Nem tudott kivetkőzni szülei s környezete öröklött egyszerűségéből s fönt hangoztattuk nagyratartisága sokszor odáig ragadta, a hol tettei többé nem illettek bele a korszellem keretébe. Mindenütt s mindent úgy képzelt, a mint az «nála», odahaza volt; azaz kisszerű volt a fölfogása, szűk az eszmeköre ép' olyan mint a libapásztoré, a ki látván a maga mellett elhaladó uri lovast, fölsóhajtott : «Bár csak én is nagy úr lehetnék, hogy lóháton őrizzem a libát!» 18. . ban történt tehát, hogy Ó-Tura sem akarván megfizetni a gyűlölt szomszédnak az adót, katonaság küldetett oda, hogy karhatalommal hajtsa be a kirótt összeget. Vallovics, a bíró úr s vele az egész képviselőtestület opponált. Parlamentirozni kezdett a század parancsnokával. Elmondta, hogy a fölséges Úr-Isten is úgy rendelte, hogy csak a törvényes uralkodónak kell adót fizetni. Ferencz József pedig nem az. Hogy Ó-Tura azonfelül Mátyás által szabadalmakkal ellátott város s hogy semmiféle adófizetésre nem szorítható, mert elfogta Svehlát stb. A kapitánynál mind e szavak süket fülekre találtak, s mikor vége lett az érvelésnek, csak annyit jegyzett meg, hogy a bírót, ha, az adót 24 óra alatt be nem szállítja, Ő Felsége, a császár parancsából, vasra vereti. Csak ez kellett. — Mit, ön, gyiklesőjével s egész handabandájával, mer engem azzal ijesztgetni, hogy vasra veret, engem, Vallovics urat, a" ó-turai bírót? Azt szeretném látni! Tudja ez az ur, hogy kivel beszél ? Tudja-e, hogy én biró vagyok itten, tudja-e, hogy két nemzedék cseperedett már föl bírói palezám alatt, tudja-e, hogy én magát a császár urat is ismerem, tudja-e ? . . . — Tudom, tudom, — vágott közbe a kapitány, a ki kivált az utolsó szavakon kénytelen volt mosolyogni — de mondja csak, Vallovics ur, ó-turai biró ur, hogyan, mikép ismeri ön a császár urat ? — Hogyan, mikép? azt rögtön elmondom. — Egyszer Bécsben voltam. A mint a Graben-en sétálok, hát velem szemben két úrral jön a császár ur. A mint meglátott, rögtön ott hagyta a két urat, hozzám futott, megölelt s azt mondotta: Isten hozta Vallovics ur, ó-turai biró ur, mégis szép öntől, hogy ellátogat a mi városunkba. Mint látom, egészséges. Hát az örege; mit csinál odahaza ? Egészséges ? Tisztelem. Hát a juhocskák a javorinai legelőkön jól viselik-e magukat ? Tejelnek-e sokat ? Szinte szájamban érzem a jő brindza ízét, hozott-e magával egy-két döbönynyel ? — Nem bizony, császár ur, — felelém — de ha ugy tetszik, majd Pünkösd után két hétre hozhatok ! — No, jól van, Vallovics ur, ó-turai biró ur, számitok az Ígéretére. Isten áldja meg. Szerencsés jó utat kívánok. Tisztelem az öregét. — Isten áldja meg, császár ur, — mondám — s elmentem én és faktorom haza, hol mindjárt megmondtam az öregemnek, hogy gyúrjon túrót két döbonybe, mert elviszem a császár úrhoz, a ki megkívánta. Megtette a jó öreg s én rögtön elindultam Bécsbe. A mint a Buigba értein, a zsandárok mindenütt haptágot álltak s szalutáltak, mert, A

r

allovics ur, az ó-turai biró ur jön. Bekoezogtam az első vas-ajtón. Semmi felelet. Bekoczogtam a másikon is, a mely ezüstből való volt. Ott is semmi felelet. Végre a harmadik, arany-ajtó mögül hallatszott, hogy «Herajn». Beléptem s a császár ur, a ki épen a fekete kávéját itta, fölugrott, átölelt, megcsókolt s első kérdése az volt, hogy van az öregem ? Aztán reám tért s megdicsért, hogy Ígéretemről meg nem feledkeztem s meglátogattam. — Nagyon, nagyon szép öntől, Vallovics ur, ó-turai biró ur, hogy meglátogatott; hát az igért brindzát elhozta-e? — Igenis, császár ur! — mondám — itt van a ködmönöm alatt! — No, igen szépen köszönöm, legalább lesz mit tennem vendégeim elé. Mert, lássa, mi itt Bécsben kutyául va-