Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-01 / 27.szám

szándékosan is, valahányszor pénzmagra tehettek szert. Hogy - Miiért? Ne csodálkozzunk azon. Mert a hogy meglátták Katinka kisasszonyt, a mint jó napot kivánt nekik, s a mint megkérdezte tőlük, vájjon sör tetszik-e nekik avagy vörös bor, menten belészeretett mind a kettő. Ugy belebámultak azokba a fekete szemekbe, hogy még Katinka kisasszony sem állhatta meg, hogy el ne mosolyogja magát, azzal a mosolylyal, mely a «Zöldfát» az egész városban híressé teve. A hogy a villám egy pillanat alatt gyújtani képes mindent, mit elő talál, ufy gyújtotta Katinka szeme is lángra egyetlen pillantásával ezt a két fiatal szivet, melyek eddig csak a könyvekből ismerték, hogy még szerelem is van ezen a czudar világon. És ez a láng sziveikben oly hatalmasan lobogott, hogy még arczuk is tüzelt belé, de még hangjuk is mintha megfázott volna a szabad levegőn, ugy megreszketett, midőn elhagyta ajkaikat. Lehetetlen volt észre nem vennie Katinka kisasszonyunk a hatást, melyet ő a fiatalokra gyakorolt: ezért is mosolygott talán mindig, valahányszor reájuk tekintett, mivel azután mind jobban-jobban elszédítette a szegény fejét. Az első szerelem mindenkinél titkozódó, hallgatag és félénk. A két jó barát is csak annyit mondott meg egymásnak, hogy: — Ez aztán a leány ! De hogy a szivükkel nincs rendén a dolog, arról mind a ketten nagy bölcsen hallgattak. Pedig mind a kettő sejtette egymás titkát, akárhogy rejtegették is. Igaz, hogy olyan közönyösen emiitették miudig maguk között Katinka nevét, hogy még egy ismeretlen nevet sem lehetett közönyösebbeu kiejteui és váltig azt akarták elhitetni egymással, hogy csak a pörkölt bárány és a huszonnégy krajczáros bor miatt járnak a «Zöld fába», de azért tudja Isten, olyan Árgus szemei vannak a szerelemnek, hogy még a veséken is keresztül látnak. Katinka kisasszony meg csak mosolygott folyton, szakadatlanul, de ezt a mosolyt egyikük sem vehette magára, mert hisz a leány ép ugy mosolygott reájuk, mint a többi vendégekre és ha néha-néha szóba is állott velük, vagy ha a sors ugy hozta magával, hogy le is ült néhány pillanatra asztalukhoz, gát a pálinka s a hol a mindenre képes elnyomorodott s elcsenevészedett ivadékok ismeretlenek. Fegyverneki ur nem akarhatta ezt a mi derék, becsületes népünket rablásra és gyilkosságra tanítani. — Isten ments ! — válaszolta a fiatal bujtogató hizonyos léha érzelgőséggel — magam is tiltakoztam a szörnyű kegyetlenség ellen. De már erre zúgni kezdtek a kolomposok s a kik néhány óra előtt még a vállukon hordozták, azok most kifakadtak ellene. Hiszen «az uj Kossuth* nyilván elárulta valamennyit. — Nem igaz! — kiáltott az egyik. — Hiszen Ő mondta, hogy a zsidók keresztény vért isznak s megrontják a magyar népet! — kiáltott a másik. — Milyen ocsmányság, igy ellenünk vallani, mikor ő küldött a Náthán boltjához! — kiáltott a harmadik. — Visszaadom a váltóját, visszakövetelem a pénzemet, mert látom, hogy nem szavaálló ember az ur ! — mondta egy öreg gazda, a ki csak néhány óra előtt adta oda kölcsön az öreg láda tartalmát az «uj Kossuthnak*, a mint ő magát elkeresztelte még a szomszéd faluban, első diadalutján. A demagóg sarokba volt szorítva. — Tiltakozom minden rágalmazás ellen ! — kiáltotta bele a háborgó tömegbe. — Ocsmány ráfogás mindaz, a mit mondanak ! — Hát azt elvállalja-e, hogy a plébánián fogunk áldomást inni, a plébános ur akaratja ellenére is, ha elpusztítottuk a zsidókat ? Meije a szemembe mondani, hogy nem mondta! — vágta oda egy másik kolompos. mikor kevesebb volt a vendég a rendesnél, még ezekben sem inertek valami rájuk nézve előnyösebb kitüntetést találni, mert hát bizony nem igen volt ott akkor sem egyébről szó, mint a jó vagy rossz időről, a dunai fürdőről, a már elmúlt majálisokról, vagy legfeljebb az uj csónakázó társulatról. Katinka kisasszony egyszer azt mondta Bélának, hogy : jaj, de szeretnék egyszer már magam is csónakázni ! — És nem félne, kisasszony ? — kérdé Béla. — Nem én. Hát talán maga félne? — Félni, én sem félnék, de biz' azért még sem ülnék egy csóuakba se, mivel nagyon szédelgős vagyok. — Már én bele mernék ülni — vágott bele Pista — nekem erősebb fejem van. Katinka erre rá mosolygott Pistára és egy hosszabb pillantást vetve rá, ezt mondta: — Ugy is illik a fiatal emberhez, hogy bátor legyen ! Jaj, hogy elszorult erre a tekintetre Béla szive ! Oly valami furcsa keserűséget érzett, a mihez hasonlót még teljes életében soha. El is szomorodott tőle ugy, hogy egész este egy szót sem ejtett ki többé a száján. Pedig ez az este jó este volt. Katinka kisasszony kétszer is leült asztaluk mellé s olyan jó beszédes kedvben volt, mint azelőtt soha. De Bélát még sem tudta a társalgásba bevonni. Szegény Pistának kellett mindig felelni szavaira. Pedig Katinka kisasszony Pistára sem vetett több pillantást mint Bélára s mosolyaiból is egyformán jutott mindkettőjüknek. Csakhogy Bélából az irigység ugy nézte, hogy a mosoly is más, meg a pillantás is más, mit Katinka Bélára vet és még jobban elszomorodott. Nem is tarthatta ki sokáig. Bele nyúlt kabátja belső zsebébe és kifizette tartozását, azután igy szólt Pistához : — Na, én megyek Pista, mert nekem még dolgom van, princzipálisom sok másolni valót hagyott, a mit reggelig el kell készítenem, de te még itt maradhatsz Pista, mert neked semmi dolgod sincs. — De bizony nem maradok, veled megyek Béla — monda Pista és ő is fizetett. A leány pedig hamiskásan reá mosolygott mind a kettőre s kaczér hangon kérdezte tőlük : Ezzel a népámitó sorsa el volt döntve. Az általa vezényelt dorongok és fejszék fenyegetőzve emelkedtek most föl ellene. Náthán és gyermekei már nem szorultak védelem; a csendőrök a fiatal népámitó életét siettek megótalmazni. Fegyverneki halálsápadtan nézett a háborgó tengerre s megrémülve esengett a földesúrnak: — Kérem az istenért, méltóztassék a tömeget lecsilapitani. Kovács László végignézett a felbőszült népen, azután igy szólott: — Maradjatok méltók eddigi becsületes jónevetekhez s ne bántsátok ezt az embert. Ne bántsátok, az én kedvemért! Ekkor az öreg Náthán, ki időközben bekötözte a homlokán tátongó sebet, gyermekeivel a földesúr elé járult. A nép utat nyitott neki Egyik kezével gyönyörű hajadonleányát vezette, a kinek válláról le volt tépve a ruha. Vakító fehér alabastromra omlottak megtépett sűrű, fekete fürtjei, melyek derékig elborították. A szép leány kis keze véres volt az ütésektől, de szép halavány arcza most nem beszélt fájdalomról. Megdicsöülten, majdnem imádkozva emelte föl nagy fekete szemeit az ő megváltójukra, a ki magindulva nézett a szegény családra. A kis íiu most is sírt s megmentőjük lábai elé borulva, átölelte mind a két karjával s ugy csókolgatta. Náthán a földesúr kezét akarta ajkaihoz emelni, de Kovács László sietett kitérni előle. — Szegény öregem! hát még ezt is meg kellett érnetek! — monda vigasztaló — Hova sietnek olyan nagyon ? — Haza, Katinka kisasszony. Jó éjt kívánunk! A két jó barát távozott és egy darabig szótlanul haladt egymás mellett az utczán. Pista töré meg a csendet. — Te Béla, lásd, mi jó pajtások voltuuk egész életünkben, most se legyünk hát rosszabbak egymáshoz. Mondd meg, szereted-e azt a leányt ? Béla jó darabig nem felelt, azután ezt kérdezte ? — Hát te? Egyik sem felelt a másik kérdésére. Szó nélkül haladtak egymás mellett egész addig az utczáig, a hol el kellett válniok. Itt megálltak és szó nélkül kezet szorítottak. Mind a kettő habozott kissé s szeretett volna valamit mondani a másiknak. De még sem szóltak többet, csak ennyit: — Isten áldjon meg, pajtás \ Azután az egyik jobbra, a másik balra fordult. Pedig mind a ketten egyet gondoltak. Éjfél után, mikor bezárták a vendéglőt, egy árva lélek se járt azon a tájon, mind a két kompanista szerelmes a közös ideál ablakja alatt ödöngélt mámorosan. * * Még a hét folyamán megjelenő helyi hírlap hírrovatában azt lehetett olvasni, hogy két fiatal ember, valószínűleg mulatozás után mámoros fővel, megfagyott a Zöldfa-vendéglő utczájában. Ugy tartották egymást átölelve. A kompanista szerelmesek voltak. K. ALFONS. A NÖKRÖL S A NŐKNEK. (B. Büttner Lina.) Senki sem lehet tökéletes boldog, de teljesen boldogtalan mindenki lehet, a ki egész lelkét egyetlen tárgyhoz kötötte vagy a ki egyetlen tárgyat sem fűz szeretettel szivéhez. * Minden jó kívánság egy-egy ima, mely az eget keresi. * A kaczér nőnél a czinikus gondolkodású férfi győztes don Jouan, az ideális érzésű férfi pedig legyőzött Don Quixote lesz. * Ha egy boldog pillanat végig rezg az öiökkévalóságon, egy szép, nemes élet hatása végig vonul az emberiség történetén. * A féltékeny női sziv boldogsága csak olyan, mint a Krisztus-tövis akáczfán a nagy és sok sebző tövis közt gyéren nyíló hangon a földesúr — bízzatok imáitokban és felejtsétek el ezt a mai napot. Az öreg zsidó elfödte szemeit és ugy sirt. — Károtokat meg fogom téríteni, mert a mi becsületes népünket rútul férevezették. Most pedig menjetek vissza házatokba s ez a nép csak akkor fog megint bántani titeket, a mikor engem bánt. Náthán elvezette gyermekeit s az asszonyok ekkor már egész hazáig kisérték mindenféle iratos füvekkel és vigasztalásokkal az üldözött családot. — Visszaadom a váltóját, adja vissza a pénzemet az ur! — kezdte újra az a jómódú öreg gazda, a kitől az «uj Kossuth» megválasztása napjáig ezer pengőt kölcsönzött. Akkor még «dicső honfitárs»-nak nevezte. De Fegyverneki Aladár nem akarta a nyílt felszólítást meghallani. Ez minden kíméletlenségnél is jobban fájhatott neki. — ön lovagias ember, kérem nyújtson védelmet! — monda Kovács Lászlónak. — Ha őszinte akar lenni hozzám, akkor számíthat reám. Mindenekelőtt azonban számoljon le az öreg Fényű István urammal. — Hát mi történjék «alkotmányos kiadásaimmal* ? — Vissza a pénzt, különben kiszedjük véséstől ! — kiáltották a megtért kolomposok. Fegyverneki Aladár kénytelen volt kiadni az «alkotmányos» kölcsönt. Kovács László épen el akarta távoztatni s kocsija felé vezetni a leleplezett svihákot, mikor a szolgabíró sebes vágtatva megérkezett s egyenesen a templom alá sietett. — A plébános ur lovas futárral értesiapró halvány virág, — olyan remegő, bocsánatkérő s a legkisebb szellő érintésére a saját tövisei által elhervadó. Nem rejtheti el semmiféle hivatal s még a korona sem, ha Midásznak hosszabb füle van, mint embernél megengedhető. * A kit képes egy rossz nő nagyon boldogtalanná tenni, azt a legideálisabb aszszony sem teheti boldoggá. Az ostoba embernél még ostobább az, a ki őt megbámulja * A ravasz nő előbb hiúvá teszi a férfit, hogy aztán hiúság által rabszolgává tehesse. * Ha a csinált méltóságok előtt hajlunk meg, lenn maradunk, a hová aláztuk magunkat ; de midőn a szellemi nagyság előtt meghajolunk, akkor mindig fölemelkedünk, mert közelebb érünk hozzá. DALOS. i. Vágyak, álmák, reménységek, Mind tehozzád szállanak, Szerelmem ugy hajtja őket, Mint szellő a habokat. S a mikorra hozzád jutnak, A hab sorsa jut nekik, Mely élén a sziklafoknak Bús morajjal megtörik. II. Soh'se mondtam meg tenéked, Hogy szeretlek végtelen, Szivem lángja, titkon égett, Nem tudta azt senki sem. Mert mint folyó viz futása, A szerelem épp olyan: Zúgva ömlik a forrása, De csöndes a mély folyam. III. De minek is szóltam volna, Köztünk örvény háborog, A melyikünk áthajolna, Elsodornák a habok. Egy ó rege jut eszembe . . . ErdŐ mélyén ócska vár, Bűvös sánczczal körülszegve Sárkány őr a kapunál. Benn a várban szép király lány Megigézve fekszik ott S várja minden hajnal nyíltan A bűvoldó lovagot. És az megjo s vaskezével Áttör sánezon szörnyeken Hajh, de csodát már nem művel Maga sem a szerelem. INCZÉDI LÁSZLÓ. tett engem arról a nagy botrányról, melyet itt egy szélhámos ur idézett elő — kezdte stentori hangon. A «szélhámos ur» már nem tiltakozott. Meglátszott az arczán, hogy halálra van riadva. — Ne tagadjon semmit, mert mindent tudok — folytatta tovább a szolgabíró. — Épen egy óra előtt tartoztattam le két barátját, a kik az «ezer forintos alkotmányos üzlet» távirati hírére Ön után utaztak, hogy «folytassák a propagandát*. Mert tudja meg mindenki, a kinek ép eszs van, hogy az az ur nem Fegyverneki Aladár, hanem Kolos Zsigmond. És igy nem más, mint egy közönséges csaló és bujtogató, a kit én ezennel le is tartóztatok. A demagóg teljesen meg volt semmisülve. Félénken nézett körül s alig várta a csendőröket, hogy a veszedelmes rajból «kimentsék», Szótlanul engedelmeskedett. A nép gúnyos kaczaja, nyelvöltögetése s néhány jól irányzott ütleg kísérte végig a «biztos födözet* alatt kimúlt «uj Kossuthot*. A mint a keserű kiábrándulás első kínjai véget értek, a nép oszladozni kezdett. Az öregek szégyenkeztek, a fiatalok restelkeztek. Alig tudták, hogy hol kezdjék a bocsánatkérést. De semmise bizonyította jobban a jólelküségüket, mint az, hogy a vérig sebzett család számára doktorért küldtek a városba s még a következő órákban megtérítették a Náthán minden kárát, hogy legyen legalább valami nemes kikezdés a földesúr megengeszteléséhez. (Folyt köv.)