Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-01 / 27.szám

ESZTERGOM, "-~®S Húsvéti melléklet az „Esztergom és Vidéke" 27. számához. 1888. április 1 II II 8 V E T. MULNAK HETEK ... Múlnák hetek, múlnak hónapok, Én nem érzem, én halott vagyok. Vigadnak a boldog emberek, Síromból fel ők se keltenek. Tavasz ont virágot tél után, A szivem nem mozdul meg csupán. Meg van halva, eltemetve rég! Meg sem érzi a tavasz lehet. S ha belőle még egy dal fakad: Temetőnek a virága csak. REVICZKY GYULA. Esztergom, april 1. A társadalmi élet egyik figyelmes tanulmányozója azt a megjegyzést tette a kitűnően farsangoló esztergomi közönségre, hogy szereti diszkiadással felejtetni a mindennapi hiányokat. Szeret ragyogóan megjelenni és sokat mulatni, mert a többi tizenegy hónapban úgyis sivár klikk-életet él s nem igen olvad össze egymással. Csak ezért sikerülnek nálunk olyan fényesen a farsangi események. Sajátszerű paradoxon. Máshol azért nincs tizenöt bál s kivilágos kivirradtig tartó vigalom, mert van összetartó társadalmi élet, nálunk pedig azért báloz olyau rémségesen sokat a közönség, mert tizenegy hónapig ugy se esinál egyebet, mint farsangi remiuiszczencziákat. * Ezután az óriási nagy fekete strucztojás után pingáljuuk már most egy pirosat. A fiatal Esztergom dicsőségére válik ez a piros tojás. A veterán Esztergom nyugodalmas békesség után vágyódik s erősen szidja az olyan miniszter-példányokat, a kik dolgoznak. — Nincsenek már urak se a miniszterek közt, de már a megyeházán se. Mindenki dolgozik, karmol napestig, akár egy mihaszna patvarista. Vége a régi kedélyességnek. A zamatos magyar uri anekdoták, melyeket eddig csak az élő szájhagyomány őrzött meg, sorra kihalnak. Nincs érzéke a mai fiatalságnak a régi jó uri tempók iránt. A mai generáczió nem született parancsolásra, hanem csak karmolásra. Hejh, jobb idők is voltak mégis azok a mi évtizedeink, mikor a deres, meg a hajdú nagyobb respektust szerzett nekünk, mint a fontszámra kidolgozott aktacsomók most. Pusztulunk, veszünk, mert a fiatal generáczió eltért nyomdokainkról. Nem ismerünk rá már erre a furcsa masinavilágra. Es mit szól erre a hazafias uri korholásra az uj nemzedék? Semmit, hanem azért megcsinálja kegyeletből az öreg urak eltereferélt restáncziáit is. * Ha ugy a négy város egyetértését bele lehetne foglalni egyetlen egy pirostojásba. Az lenne ám még csak az igazi húsvéti öröm. De igy a mint vagyunk, be se töltene egészen a mi összetartásunk egy kis verébtojást. Ha pedig a drabant-korszakot csakúgy au föl lehetne váltani egy kis valóságos koustabler-korszakkal, ha szegény rendőreinknek nemcsak vacsorára, de ebédre való fizetséget is adhatnánk s ha policiális tekintetben nem jelentene minden határ-pocsóta egy-egy Rubieont: akkor talán még az utóbbi években agyonütött szerencsétlenek festenék most a piros tojást fölfödözetlen gyilkosaik helyett. — Milyen éktelen mocsarak a kies fekvésű város közepén! — jegyzi meg egy fővárosi vendég. —• Vau nekem erre egy czigányadomám — feleltem vissza megszólt fészkünk védelmére. — Hát egyszer azt moudta valaki a czigányapának : Milyen éktelen csúnya gyerekeid vannak, more ! Az öreg czigány nem háborodott fel, hanem odafelelte: Nézsné csak azs úr azs én semeimme, akkor tudom, hogy magának se vónáuak ojan csúnyák. Mert hát annyi bizonyos, hogy sokkal könnyebb hozzászokni a fonákságokhoz, mint észrevenni a hiányokat és hibákat. Az esztergomi szemek, ha mindennap ugyanazokat az esztergomi fonákságokat látják, nem látnak benuök bizonyos idő múlva szokatlant. Épen azért gyakorolni kell a szemünket másfelé is, hógy el ne veszszók az észrevevés képességét. Mindenekelőtt azonban ajándékozzuk meg egymást az összetartás, a munkásság s a szeretet piros tojásával. A többit azután folytassuk húsvét után. Hadd maradjon valami az utánra is. (x ASTON. Véletlen hála. Vau nekem egy jó emberem a sok ellenségem közt, a ki a legnagyobb hálával viseltetik irántam, csupa jót beszél rólam hátam mögött, a mi a ritkaságnál is nagyobb ritkaság. Pedig esküdözés nélkül is elhihetik, ha mondom, hogy az ujjamat sem mozdítottam meg érte. Egyáltalában kevés esetet kivéve, a legroszabb protektor lennék, ha nagy állásbeli ember lennék, s bizonyára az leszek, ha majd a szavamra adnak a nagyfejüek. Igy azonban magamat sem tudom előre protegálni, annál kevésbé másokat. Külöuben is iró-ember ne protektoroskodjék. Rendesen nagyobb a szive az egész embernél, a kit ajánlgat; ugy van mint az üzleti vállalkozással, ha nem is bukik bele, soha sincs annyi haszna rajta, mint annak, a ki czirkulusait nem engedi a vér befolyása által zavartatni. Egyszer-másszor én is felsültem már az ajánlottjaimmal, megfogadtam tehát, hogy ezentúl senkit sem ajánlgatok az ismerősöknek, ha csak nagyon nem érdemesek reá. Persze a legközelebbi esetben megint érdemesnek találtam azt, a ki épen nem érdemes reá. Véletlenül megismerkedik az ember államtitkárokkal, főnökökkel, polgármesterekkel, iskola-igazgatókkal, bankpénztárnokokkal és végrehajtókkal; az ismeretség (talán a két utóbbit kivéve) csak annyira terjed, hogy az ember köszön nekik az utczán vagy nyilvános helyen, s ők elfogadják: de a protekczióra szoruló törekvő emberek egy kalapmozdulatból, a köszöntést elfogadónak szemhunyoritásából kiszimatolják az ismeretség közelségének fokát s nem mulasztják el adandó alkalommal a közvetítés kikérését, néhány évtizedre járó háláuak biztosított felajánlása mellett. (Néha azonban ez a váltó is üresen prolongáltatik és legtöbbször a dubiózusok közé kerül.) Ez a jó emberem, Duhaj Benedek, a kiről mesélni akarok, egyik vidéki városban ismerkedett meg velem egy ünnepély alkalmával, a hol a rendezőségnek fullajtára volt. Egészen megfeledkeztem róla, midőn egyszer csak elém toppan a fővárosban. Elmondja, hogy otthon sehogy sem jut előre, nyomorúságos napidíjon tengődik a városkapitányi irodában, pedig többre volna képes és a fővárosban megtalálná műFÉLREVERT HARANGOK. REGÉNY. Az „ESZTERGOM és VIDÉKE" számára irta: KŐRÖSY LÁSZLÓ. I. AZ „UJ KOSSUTH.'* Vidáman folyik odakint, a falu áldott határában, a mindennapi nehéz munka, melyet megédesít a fürge leányok dala s megkönnyit a biztatóan mosolygó ég. A szerelmes parasztleányok hol mélabús, hol tűzről pattant népdalaira csintalan legények felelgetnek vissza gyújtó nótákkal, szerelemgerjesztő szavakkal. Az öregek ilyenkor ugy elszólják maguk között a kisálkodó fiatalokat, de azért nem igen haragusznak meg rájuk, hanem magukban már előre összeboronálják azokat, a kik most szerteszét dolgozgatnak, hanem azért mindig együtt vaunak dalban is, meg szerelemben is. Az árnyékos gyümölcsfákról örömtől ragyogó nótákat fütyörésznek a kis fészkes poéták, a kik az egész környék fiatalságát dalolni tanítják. Az utakon lomha bivalyok henteregnek járomtalanul a szekerek alatt s türelmesen lökdösik le magukról rémséges szarvaikkal a csillogó legyeket. A napfényben czifra pillangók és aranyos bogarak fürdenek s az ezüst érben rózsaszínű mezitlábos kis leánykák mossák a tarkabarka babaruhákat. Az erőtől duzzadó gyerköczök egy szál kenderingben és gatyában háborúsdit játszanak az ut porában, a honnan gyakran elhallatszik a csatalárma s különösen a győzedelmesek diadal-kurjongatása. A fűszeres szellő egyszerre csak szokatlanul csengő, de azért nagyon jól ismerős harangszókat lop ki a munkások közé, a kik rögtön abbahagyják a napszámot s ijedten fordulnak a falu felé. Félreverték a harangot . . . A torony vészkiáltása mindinkább megérthetőbb s akkor az asszonynépség megrémülve kiált fel, a gyerekek sírva simulnak szüleik mellé s a fölvert nép alig jut szóhoz a szive dobogásától. Mi történhetik odahaza ? Hátha az egész falu pusztulóban van. Rendetlen sorokban iramodik mindenki hazafelé. A félrevert harangok egyre panaszosabban kiáltanak segítségért. Mindenkinek eszébe jut valami nagy szerencsétlenség néhány esztendőről, mikor szintén a félrevert harangok szólították haza a munkáról. Mikor az Isten házának ércznyelve érthetetlenül kezd beszélni, akkor a nép ott hagyja az ásót azon módon, a mint a földbe mélyítette, ott hagyja a kapát azon módon, a mint a munka rendelte, mert odahaza nagy baj lehet. Mi lesz a szobába zárkózott piros pozsgás csecsemőből, mi lesz a tehetetlen aggastyánból, a ki a mestergerendák árnyékában bibliát olvas, ha a nádas háztetőn kigyúl a láng s mohón fölfalja mind"™*" ° a írwTól alsir.r. fnlÁl V Az utolsó ítélet föltámasztó harsonái se kelthetnének nagyobb rémületet, mint egy csendes alföldi falu félrevert harangjai. Rendetlen rajokban lót-fut haza a nép, még a hibás lábu munkás is lépést akart tartani a rohanó épséggel, hisz neki is csak veszedelem a pusztulás s az ő küszöbe üszkeivel se ér rá törődni a lángok martalékául esett szomszéd. Kong, egyre kong a falu félrevert harangja . . . Már mindenki közel van a barátságosan mosolygó nádas házikókhoz, de még senkise látja a tüzes sárkányt, a mint végignyargal a háztetőkön. Olyan nyugodt és békés a falu képe, mint hajnaltájt, a mikor elhagyták. De a templom alatt nagy néptömeg hullámzik. Néhány indulatos vészkiáltás egész a hazaomló munkásraj felé is hatol. Itt mégis valami nagy baj van. Csakugyan, a templom alatt nagy néptömeg áll, melyet valaki gyújtó beszéddel tart. Valami három fölzenditett falu népsége szomjas mohósággal hallgatja az «uj Kossuthot*, a mint a templom előtt szólani kezd. Minden szavának meg van a maga kiszámított hatása. Ele inte nagy a lárma, de az asszonyok csendet tudnak csinálni csititásaikkal. A lármázó legényeknek egyszerűen befogják a szájukat. — Halljuk az «uj Kossuthot* ! Ez a mi javunkra beszél! És az «uj Kossuth* épen harmadszor fog bele a lázító beszédbe. — Dicsértessék a Jézus Krisztus ! Szeror.fitr, atyámfiai! Szerencsétlen honfitársaim ! Tisztelt barátaim és polgártársaim ! (Halljuk már egyszer! Fogd be a szádat!) — Nemsokára ezer esztendeje lesz annak, hogy dicső őseink ezt a gyönyörű szép országot piros vérrel meghódították. Ezer esztendő nagy idő, egy tisztességes nemzet életében, melynek több hőse van, mint a mennyi csillag ragyog az égen. (Igaza van! Ez azután a beszéd! Halljuk!) De van egy gaznáczió a világon, melynek sehol sincs hazája, mióta a világ megváltóját keresztre feszitette s mióta a longobárdok, a welfek, a ghibellinek s a hottentották nemzetei feldúlták a bűnös Jeruzsálemet s nem hagytak követ kövön. (Senkise döbbent meg a szörnyű világtörténeti példálózáson, mert a szónok nagyon ihletetten tudott akármit is állítani.) Azóta a zsidók elárasztották szeretett magyar hazánkat. Kezdték uzsorával, csalással, befonással, folytatták doíogkerüléssel és uralkodással s végzik most ártatlan keresztény mártir-leányok vére ontásával. (Halljuk ! Halljuk !) Igenis szerencsétlen honfitársaim. Már ötödik ímre király megírta az aranybullában, melyet tulajdon szemeimnél silabizáltam Budapesten, hogy a zsidók hamis pénz verése s a kutak megmérgezése miatt egytől-egyig máglyára itélendők. (Helyes, éljen ötödik Imre herczeg!) És akarjátok tudni, hogy miként menekültek meg mégis a latrok a tüzhalálból? Hát megvásárolták az igazságot. Millió és millió, aranynyal vesztegették meg a biráket. Éz mit csinálnak most ? Csalnak, rá-