Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-01 / 27.szám

ködésének a kellő tért: segítsem be valanii hivatalba. —• De hát ilt hogyan él meg barátom, ha a vidéki városban nem futotta ki a jövedelme? Itt nem is kezdheti mindjárt a magasabb fajú koplaláson, a dijnokságon, hanem helyrajzi ismereteket kell szereznie, a mire rá is ér hónapokon íu tartó csavargása alatt. Végre bejut valahová titkos dijnok-gyakoruoknak, a kit egy irnök fogad maga mellé, a mikor ki szeretne szökni egy gyalogsétára a zöldbe, ez azután alkalomadtán boprotegálja a hivatal főnöknek ingyenes dijnoknak, de ezalatt és ezután még mindig a készből ól . . . Mennyi az a kész ? — Nem értein, kérem. — Hozott-e magával sok pénzt ? — Hiszen, kérem, ki van adva a kis örökségein árendába, kapok abból kétszáz forintot. -Szerencsétlen! És ön ide jön dijnokoskodni, a legjobb esetben kap Ön háromszáz forintot! Siessen haza, dobja ki az árendást, szántson, vessen, kapáljon maga, lesz legalább is négySMZ forintja, ha a bérlő kétszázat képes fizetni, kap lakást hatvan forintért, független, szabad ur, nem a penna rabszolgája, nem penészesedik és soványodik papirrá a sok akta közt. — De mikor én nem élhetek a vidéki levegőn, nekem a fővárosi levegő kell — kiáltott fel türelmetlenül Duhaj Benedek. — És azt hiszi, megél itt a levegőből ? Duhaj Benedek siralmas arezot vágott. Különben is jámbor teremtés volt, épen nem a nevének illő természet. \

7

égre is meg kellett Ígérnem, hogy ne az én szivtelenségemen múljék esetleg egy ambicziozus lélek kétségbeesése, meg kellett Ígérnem, hogy protegálni fogom az ismerős fŐ-főembereknél. De ha azt hitte Benedek, hogy első gondom lesz a várost nyakamba venni s kilincsről-kilincsre kínálni őt az irodákban —- alaposan csalódott. Bizony eszembe se jutott, hogy eljárjak az érdekében. Nem érek én rá arra. Midőn az illető urak irodájukbajárnak, akkor én alszom s mikor ők lefeküszuek, akkor kezdődik csak az én dolgem. Nem találkozhatunk egymással. Meggondolám, minek vegyek én magamra haragot ? Akár dolgozik az a nagy ur irodájában, akár pedig henyélve engedi át magát mélázásának, mindenképen há szednek és keresztény vért isznak. Azután kifizetik a fiskálisokat és a törvényosztó igazság embereit, hogy ne legyen bántódásuk. (Nagy zúgolódás.) Elmondtam már négyszem között dicső honfitársamnak, Fényű István uramnak, odaát a másik faluban, hogy a zsidóknak egy titkos tizparancsolatjuk van a keresztények ellen. Ezt most a kormány őrzi, különben mindjárt kiütne a forradalom. (Szörnyűség! Halljuk !) Ezt a tiz parancsolatot is ösmerem, de ösmeri maga a király is s ebben benne van szórul-szóra a magyar nemzet kiirtása váltókkal, pálinkával, korcsmázással és különféle alattomos vesztő uton. (Gazság!) Azt hallottam, hogy a ti plébánostok, a ki nem meri ide ütni az orrát, pártját fogja a zsidónak. No, akkor majd nála iszszuk meg az áldomást, a zsidópecsenye után. Mert tudjátok meg, hogy akármilyen jámbor életet is mutasson a zsidó, csalárd gonosz lelke van. A ti Náthántok is adja a becsületest, de tudjátok-e, hogy a tőletek kicsalt pénz nem veti már föl a padlóját? Tele van ennek a vén gazembernek a padlóalja ezüsttel meg aranynyal, a mit huszonöt esztendő alatt az egész környék becsületes magyar népétől csalt el. Ehez nektek szent jussotok van ! Megmutattam több dicső elvtársamnak köztetek, hogy a ti Náthán tok is föl van írva egy fekete könyvbe, mert ö liferálja Pestre a vidékről a szűz lányokat, a kik azután sohasem kerülnek vissza, mert lesaktolják. Esküszöm őseim szent nevére, hogy igazat mondok. borgatnám, inkább nem is megyek el hozzája. Duhaj Benedek azonban minden héten pontosan eljött, akár rapportra és számot adatott velem, vájjon jártam-e államtitkárnál, pelgármesternél, kataszteri igazgatónál, postafőnöknél, a képviselőknél . . . — Mindenütt jártam — feleltem. Hogy mikor, azt nem mondtam meg. Járni jártam valamikor, az bizonyos. Es mivel néha megpillantott Benedek, hogy bemegyek a képviselőházba (a folyosóra diskurálni) a városházára (adóhalasztást kérni), meg volt győződve, hogy most az ő ügyében járok. — Beadhatom a folyamodványomat, ? kérdé. — Beadhatja barátom. Ha nem is használ előszörre, hát csak adja be. És ő hálás kalapemeléssel, a kineveztetés boldogító reményével ment odább, Folyamodott derűre, borura mindenféle köz- és magán hivatalhoz, színházhoz, mágnásokhoz. Egész nap sem tettegyebot, mint folyamodványokat firkált s az örökség-bérletétől kapott pénznek negyedrésze már elment bélyegre. Egyszer találkozom egy vállalkozó gyárossal, a ki több rendbeli bizottsági tag, közmunkatanács tagja, pénztárnok valamelyik nagy pénzintézettnél és a jó ég tudja, hány helyen van még hivatalos funkciója. Benedek ur nagyot köszön. — Ki ez a furcsa ember? kérdi tőlem a sokhivatalu ur. — Bizony, furcsa egy ember, mondám. A hivatalhajhászó nagyzás áldozatja. Nincs fórum, a hol ne ajánlkozott volna, s mindig azt hiszi rólam, hogy nekem sincs egyéb dolgom, mint az ő ügyében járni-kelni. — Hogy hívják ? Megmondtam a nevét. Ezzel elváltunk. Pár nap múlva már a gyáros asztalán is volt egy folyamodvány, aláírva kacskaringós, széles betűkkel a Duhaj Benedek neve. A gyárosnak délután valami bizottsági ülése van, ott megint tárgyalják Duhaj Benedek kérvényét, hogy a takarékpénztárhoz, ott a titkár épen akkor vöröskrótázza — - Duhaj Benedek visszautasított kérvényét. Mindig és mindonütt Duhaj Benedek. Mikor ismét egy más bankba ment, ott megint Duhaj Benedek kérvényét találta. — Ugyan nevezzétek ki már valaMár most rajtatok a sor, szerencsétlen polgártársaim, hogy megmentsétek a hazát. A nagy vértanú, Petőfi Sándor rokonommal, végzem most szózatomat: Talpra magyar, üsd a zsidót! — Üsd a gazembert! — kiáltják sokan. — Gyújtsd fel a portáját! — ordítják még többen. — Szúrd bele azt a panganétot! — adja ki a jelszót torkaszakadtából a falu egyik legszálasabb legénye egy másiknak, a ki az egyik csendőr kezéből kicsavarta a puskát. A nagy utczai forradalomban tehetetlenül és remegve áll egy öreg zsidó, a kit most hurczoltak ki a vesztőhelyre, mellette kétségbeesve zokogó szép hajadon leánya őszszetépett ruhában, előtte a földön guggoló kis fia, Összeverve, összevagdalva. Két-három szurony védi a szerencsétlenek életét, a fél falu felbőszölt dühe ellen. Az eszeveszett nép dorongokkal, kaszákkal és fejszékkel tör a halálraszánt áldozatok ellen. Kong, egyre kong a falu félrevert harangja, mikor a munkás nép már mind a templom előtt történő rémséges istenítélethez gyülekezett. Akkor már véres dulakodás keletkezett volt a csendőrök és a nép között. Egy hatalmas falu rossza csakugyan kicsavarta az egyik kakastollas kezéből a puskát, de a következő pillanatben már magasan szökellt ki a vér hörgő melléből. Egy másik szurony járta keresztül. A félrevert harang a haldokló legény lélekharangja volt. Most még szomoruabban kongott, mint azelőtt. minek ! monda az igazgatónak elkeseredetten. Vörösbe játszott a szeme az örökös Duhaj-névtől. És Duhaj Benedeket kinevezték hatszáz forintra. A titkár nem mulasztotta el azt is közölni vele, hogy ez kinek az ajánlatára történt. Pedig dehogy ajánlotta őt a gyáros, boszankodásábau szalasztotta ki a száján azt a mondást, hogy nevezzék már ki, ne alkalmatlankodjék neki ez a név mindeu hivatalban. Duhaj Benedek most szentül meg van győződve, hogy a gyárosnak seuki más nem ajánlhatta, mint én, mert látott vele. Boldogok az igazhitűek! És boldogok azok, a kik ilyen könnyen jutnak a hálához, melyet máskor sok utánjárással sem biztosithatnak maguknak. SZIKLAY JÁNOS. Dal a szívről. A sziv, ha gyógy irt keres a jelenben S a messze tájon szórakozni vél, A szív ha el nem vérzik a sebekben: Nem is szeret, csak ámításban él! A sziv, ha ujabb szerelemre vágyik S a régi lángot, ha már feledé, A sziv sebét ha nem hordja halálig: Üdvét e földön nem is lelheté! A sziv, ha képes többször lánggal égni S a múltért kárpótlást keres talán, A szív ha kész egy uj szivet cserélni, Szeretni nem volt képes igazán! A sziv, ha tud már ujabban szeretni S nem könyez a nagy veszteségeken, A sziv ha uj szívért tud elfeledni: Nem tudja mi az igaz szerelem! LITHVAY VIKTÓRIA. Sopran prím. — Elbeszélés a sziiiész-életbÖl. — A neve ... de nem! miii6k nevezzem meg ? Igazi nevét ugy sem Írhatnám ki; annyira nem gyűlölöm, hogy ennyire büntessem. Költött nevet pedig nem akarok az igaz történetbe bele hazudni. Aztán miféle nevot is irnék ki, a családi nevét ? Ezt a Bauer, Berger és Breuer-féle nevek közt megtalálhatja valaki, a ki a színésznőknek még a geneologiája után is érdeklődik. Ki verte itt föl a gyilkoló szenvedélyek véres hullámait ? Ki kavarta össze a poklot a meny országgal ? Ki akart itt máglyát gyújtani a középkor üszkeiből egy szerencsétlen családnak ? Az «uj Kossuth*, a mint ő magát eldicsőitette. A mint a falu munkásai a vész színhelyére érkeztek, nemsokára vége volt a szörnyű istenitéletnek. Minden békés földműves egy-egy háborgó zendülőt csillapított meg. A csitító munkába még belesziporkázott néhányszor a felbujtatott düh. — Mit akartok itt legények ? — kiáltotta fel a falu legvénebbike. — Nem ontottak még itt sohase ártatlanul vért! Csak nem akartok gyilkosszámba menni ? — Ki bujtatott föl titeket a zsidók ellen ? — kérdezte a biró megrémült hangon. — Hát mire való a törvény, ha igazi okotok van ? Ha pedig nincsen, akkor miért akarjátok meggyalázni a mi községünk becsületes hírnevét. De a piszkos iszap megint kavarogni kezdett. — Agyon kell ütni a vén gazembert! — kiáltotta egy rekedt hang. — Le a zsidókkal! •— ordította egy másik. — Vérünket iszszák! — sivította a zűrzavarba egy vén szipirtyó olyan élesen, mint a vészmadár. — Eleget csaltak egész eddig! — Nem engedjük tovább nyakunkon élősködni a zsidót. Üssük le! — hangzott minden oldalról. A vén zsidó tehetetlenül állott a háborgó Vagy a színpadi nevét irjam ki ? A színpadon nem tudott magának nevet szerezni, csak ugy adott egy nevet neki az első direktora, egy közönséges nevet, a milyenek a színlap végén a «szobaleány», vagy. az «első markotányosnő», «második markotányosnő» után bőven szerepelnek. Aztán ezt a nevét sokszor változtatta is, majdnem olyan sokszor, mint a — pártfogolt. Csak egy maradt meg nála állandóan, mint a rabszolgán a testére sütött bélyeg: a chorusbau folyton a sopran prímet fnjta. Nevezzük el tehát «Soprau prim»-nek. Már ebben is vau valami jellemző. Egy életen keresztül nem lenni más, mint — sopran prím, már magában véve tragédia. Vágyba nem is tragédia, de bir a tragédiák egy fő kellékével: unalmas. Hanem ezt az unalmat a kis Sopran prímnek segítették eloszlatni a —• pártfogói. Nem tudom, büszke lehetok-o rá, vagy szégyenkeznem kell, nekem is jutott ebből a magasztos hivatásból egy kis rész — pár hónapig. Földbirtokosi pályámnak épen utolsóévét jártam s már be volt nyújtva folyamodványom a kataszterhez* mikor vele megismerkedtem. Ugy látszik, e körülményeimről hirt hallott s ezért nem imponáltam neki eléggé, vagy talán engageálva volt egy tour-szerelem — a mi a színészvilágban mindig egy saisouig tart — elég az hozzá, hogy oly komolyan viselte magát, hogy sohasem jutott eszembe meghívni — vacsorára. Udvariasan bántam tehát vele, mint az ember a jó barátja feleségével szokott, a kinek nem udvarolhat, de azért eléggé kifejezheti némán is, hogy: «Ha az enyim lehetnél, nem bánnám meg.» De hamar változtak a dolgok. Nem tudom, mi okozta, a saison vége, vagy az én kataszteri kineveztetésem, de egy napon parányi levélkét kaptam tőle, melyben egy bizalmas vallomás volt. Ne tessék azt hinni, hogy szerelmi vallomás, nem ! csupán egy őszinte vallomás, hogy társulatuk megbukott, fel kellett utazni a fővárosba s ő elzálogosított málháit nem tudja kiváltani, kéri tehát az én szíves pártfogásomat. Már annyit tudtam akkor is, a színésznők szerelmének psychologiájából, tömegben. Arcza fakó volt, egész testében remegett, homlokáról vér csordult alá, de azért egyik kezével hajadon leányát védte, másikkal a földön térdelő gyermeket, hogy agyon ne rugdalják. Nem messze a halálra szánt áldozatoktól a fiatal néplázadó állott néhány falubeli kolompossal s egy ócska nemzeti lobogóval. Meglátszott az arczán a diadal mámora, de egyúttal a bujtogatok gyáva óvatossága is. Nem szólott soha egy bujtogató szót sem, de azért pokoli kéjjel nézte a pelengérre hurczolt zsidó család szánalmas vergődését, a röpülő köveket s a fölemelt dorongokat. Csak a piros vér omlása keltett benne némi borzongást s adott a szájába néhány önkénytelen vallomást. — Ez már mégis sok! Nem akartam ennyit! Elég lett volna a komédiából az első vér is . . . — mondta magában, A foszlányos lobogó pedig azt hirdette, hogy ez a véres jelenet «alkotmányos politikai mozgalom* következménye, mert a zászlóvivő minduntalan a felbőszült tömeg felé hajtogatta, mintha csak meg akarná szentelni vele a szörnyű vérontást. Hát ez is «alkotmányos küzdelem.* Lekerült a fővárosból egy könnyüvérü fiatal ember, a ki végig kocsikázott néhány falun, a ki izgatott a nép érdekei mellett s bujtogatott a zsidók ellen. Nem az áldozati oltár tiszta tüzét hintette el, hogy nemes lángot éleszszen a nép szivében, hanem a szeretetlenség és embertelenség égő foszlányait szórta széjjel, hogy a bűzös rongydarabok a bujtogatás viharában lobbot vessenek s felgyújtsuk a nép nyugalmát.