Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-01 / 27.szám

és három vándorló esztendeinek helyesen] lett kitöltését bizonyítsa megszokott le­vél által. 13. A Tanyákon halászó ha­lászok közül, a kik renddel szoktak tanyát vetni, kiki ngy vigyázzon halá­szására, ki válj képen akkor, a mikor az örök halak fogásának ideje szolgál, hogy mihelyt az, ki előtte tanyát vet letévén az őr fáját, mind gyúrást utána tanyát vessen, hogy késedelmes volta miatt kár no következzék. Ha peniglen azt nem cselekedné, az olyafcéunak bünte­tése legyen 50 pénz. NÉMETH VICTOR. Diaetai emlékek. Közli: KŐRÖSY LÁSZLÓ dr. I. ' A régi deák-világ egy nem régiben kidőlt Mohikánja, Pap János polgár­mester lini-lomjai közül egv igen érde­kes kéziratcsomó származott Esztergom város tulajdonába. A kéziratok a harminczas évek hi­vatalos papírjára vannak másolva, gon­dosan és takarosan, azokkal a régi jó időkből való kövér, kis, gömbölyű belükkel. A hagyaték tartalma rendkívül ér­dekes. Teli van egy egész korszak po­litikai hibának és társadalmi telszegsé­geinek kiíignrázásával. Csupa pasquill, paródia és salyra a keserű gúny és ki­nevelő kicsinvlés minden kíméletlen­ségével. A régi diaetai emlékek közül aligha került valamelyik is nyilvánosságra, mert a gúnyversek poétája korlátlan szabadsággal s válogatás nélkül bánik el még azokkal is, a kiket hatvan­hetven vagy száz esztendő előtt ország­szerte ünnepellek. Közel száz gúnyvers vau a kézira­tok közt. A legrégibb eredetűek még a Mária Terézia korabeli politikai vi­szonyokból merítik tárgyaikat s a leg­újabbak egész az 1836-iki országgyű­lésig terjednek. Számos satyrája nem is adható ki lepcses megjegyzései miatt, melyek szintén arra vallanak, hogy a könyv mindig kéziratnak volt szánva. Az emlékezetesebb pasquillusok a következők : S e p u 11 u r a A r ti cu 1 i 8, 1741,Egy szomorú álom a diaeta alatt, Passió Libortatis Hunga­ricae, A magyar papságnak,Gon­dola tok a magyar tolerancziá­r ó I, H a z a fi u i j a. vall á s, D i á e t á l i s újság 1 7 64-ből, Mentőbeszéd egy hív mágnás által, Egy pa­lóez elmélkedései a diaetáról, T re n e k B i 1 an xa, E pi t aphi um L i­bertatis Hungaricae, Az ostoba Páter Seitz minorita, Pro Co­mite Fekete, Eszterházy Imre, Ürményi József persona! is, Te­leky József, Balogh Péter, Yégh István, AImásy lgnácz, Bezerédy Ignácz,Az ártatlan magyarnyelv, Pasquillok az 1802-iki diaetá­ról, A Vindicta nevü irás koho­1 ójához, Pasquillok azl80 7-iki d i ae fá ró 1, Pasq u i 11 ok az 1 8 25 — 27-iki diaetákról, Az 1825-iki országos ülés leírása, Gyász le­vél 1826-ról, Classificatio Ab­legatorum Comitatensium, Pas­quillok az 1830-iki diaetáról, Az aranysarkantyús vitézekről, Kajdacsy Antal, A haza javára czélozó atyák, Pasquillok az 1832—36-iki diaetákról, A ke­sergő paraszt, A szabadság, A h.i t harczára 1833, Ének a p a­pokról, Gúny szó az 183 3-iki o r s z á g g y ülés r e, G ú n y m o u d á s o k, Diaetai közmondások, A traves­tá11 Mi aty án k, Üdvözlégy és Hi­szekegy, Magyar tízparancsolat az 1 7 90-iki diaetáról stb. Kilenezveu-százesztendő politikai ma­tériából merítenek a felfödözött diaetai emlékek s igy már első tekintetre is gyűjteménynek látszanak, a mit leg­inkább megerősít a versek különféle szerkezeti eltérése is. Az összegyűjtött gunyversek poétái teljesen ösmeretlenek. A későbbiek szer­zője azonban minden valószínűség szerint vagy maga is követ volt »a 25-iki diaetáktól kezdve, vagy hiva tálánál fogva sűrű érintkezésben állott azokkal, a kiket kifigurázott. Egyébként kifogás­talan hazafiságu, jó deák műveltségű, kálomista, a ki elkeseredett ellensége minden sallangnak és idegen szellemnek. A diaetai emlékek régibb keletű verseinél sem Faludy Ferencz, sem Virág Benedek, sem Csokonai Mihály, technikai haladásának nyoma sincsen. De a Gyöngyösitől Gvadányi Józsefig kinyúlt régi verselő mód ugyancsak érvényesül bennök. Az ujabb diaetai emlékek verselőjén sem látszik meg, hogy Kazinczy Ferencz, Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Károly korszakában, élt, hanem inkább, hogy a Peleskei Nótárius nyelvét és technikáját fogadta mintául. Csak egyes paspuillusokon látszik meg, hogy a nevető poéta nem mindig taposta a régi verselő mód nyomdokait, hanem hogy mert néha valami ujat is. Jellemző tehetség azonban sokkal több van ezekbon az érdekes régi diaetai emlékekben, mint költői. És ez adja meg nekik a kellő irodalomtörténeti értéket is. A régi kéziratokból szedett politikai versek a kor történetéhez is igen becses adalékokat szolgáltatnak s igy csak hasznos munkát vélünk teljesíteni, midőn a diaetai emlékek legérdekesebb részei­ből egyetmást lapunkban is bemutatunk. Kezdjük egy politikai hiszekegygyei, egy prózai emlékkel, mely II. József császár korából(l 780—1790) származik: Császári Hiszekegy. Hiszek az Austriai Házban s maga által uralkodó Császárban, uj égi s földi törvények koholójában, a Második Józsefben, a ki fogantatok a Ferencz:ől., szülétek Maria Teréziától, szenvedő Brandeburkustól, felfeszítetett a Hitben, és eltemettetek a tétovázásban Harmad napra az édes aunya Maria Terézia halála után alaszálla a Tárházba, a honnét felült a trónusba, hogy meg­ítélné a Nemeseket és a Szerzeteseket Országaiban ; hiszek az ő hivtelen su­gallójában, Gróf Niczky Kristófban, az uj beplántál tátott Toleraneziában, tör­vények felforditásában, földek megméré­sében és az Adózás felemelésében, végre pedig semminemű foganatiban, és áldásában, henem mind ezeknek megégetésébeu és semmivé tétetésében. Ámen. €SAI10K, A piros tojás. (Elbeszélés.) A ki valaha volt szerelmes, az iga­zat fog adni, mikor azt mondom, hogy a szerelmes ember szellemes nem lehet, legalább nem lehet az ideáljával szemben. Az oka pedig ennek igen egyszerű. A mikor ugyanis az ember a leg­szellemesebb igyekszik lenni, akkor az a legkevésbé. Ha tehát az ember a szerelmesek párbeszédjét híven le akarja fotogratálni, nem szabad azt szellemes formába ön­teni, mert a szerelmesek nem szelleme­sen társalognak, hanem csak kedvesen. Tanúbizonyság erre az az egész tár­saság, a mely velem együtt a legkímé­letlenebbül kihallgatta két szerelmes­nek a beszélgetését — a Hamvayék estélyen. Ugy történt a dolog, hogy a társa­ság apró csoportokra volt a salonban oszolva, mert ez igen ügyesen akként volt berendezve, hogy több apró diváu volt elhelyezve a salonban s exotikus növényekből minden díván köré való­ságos sátort csináltak. Egy ilyen sátorban ültünk mi s épen a társaságból eltávoztakat szóltuk meg, a mikor a szomszéd sátorból sajátsá­gos párbeszéd hallatszott át. Nem volt az a párbeszéd pikáns, sőt nagyon is gyermekes volt, hanem azért az egész társaság egyszerre el­hallgatott s elkezdett hallgatózni. — Mondja, édes Juliska nagysám, megy holnap a templomba ? — Templomba ? miért ? — Miért? hát ilyen istentelen lány maga, hogy még kérdezi. — Jaj, igaz, majd elfelejtettem, hogy holnap Nagy-péntek lesz. Hogy ne mennék ? — Megengedi, hogy én is menjek? — Én tőlem kérdezi ? — Igen magától. — Hiszen nem én hozzám jön ak­kor, hanem az isten kéhez. — Törődöm is én az istennel! — Jesszus, Mária! milyen istentelen ember maga ! Rögtön kérjen bocsána­tot és vessen keresztet. — De nem tudok ám keresztet vetni. — Ugyan, no tréfáljon. — - Tanítson meg rá. — No, adja ide a kezét. Igy. Először a homlokára . . . Ejnye ! ez mégis csak sok ! Hogy meri megcsókolni a kezemet ? — Hát ínég a kezét se szabad ? — Nem. — És miért ? — Csak! — Juliska nagysám, igazán kegyet­len hozzám. — Megérdemelné igazáu, hogy az legyek. — Ugyan mivel érdemeltein volna meg ezt ? — Még kérdezi ! — Igen is kérdezem. — Ha mással nem, hát a csapo­dárságáyal. — Én és csapodár ? — Igen, igen, csapodár. — No, de Juliska! — Megtiltom, hogy csak Juliskának nevezzen. — De hiszen eddig megengedte. — Az nem igaz, mert maga vette magának azt a jogot. is láttam a mentő csolnakok fáklyáit köze­ledni. Az aléltat átemeltem csónakomba s arczát jegesvizzel locsolgatva, magához té­rítem. Annyira magához tért, hogy karo­mon lépett ki a partra s egy közelben álló fiákerbe segítvén őt, egyenes kívánságára — okát nem tudom — mig önök a fogat megszabadításával bajlódtak, lakásomra hoz­tam. Hogy miként jutott a hidra, azt a bárónő nem magyarázta meg. A beteg felnyitotta szemeit s gyönge hangon szólott közbe: — Majd elmondom ... Oh, az a szegény ember ! . . . Borzasztó esés volt az ! . . . Egyenest a halálba! . . . Hivja be kérem, a groszmuttert, hadd ültessen fel, akkor beszélek .. . Kívánságának eleget tettek. Elbeszélte aztán, hogy Bérey hivta őt, a zajló ár borzasztóan érdekes látványában gyönyör­ködni. (Csak nem vallhatta meg az igazat — Taraczki előtt!) Nagyon sok ember volt ottan. — A mérnök figyelmeztetett, de Bérey makacs volt . , . A lovak a hidra léptek . ., A kocsist lerángatták ... A kocsi ajtaját nem lehetett kinyitni a tömegtől . . . Egy­szerre valami irtózatos roppanást hallot­tam ... A lovak megrántották a hintót.,. Ráfutottak a hidra ... A lúd megingott és ketté törött . . . Egyszerre léptünk ki a hintóból ... Bérey a híd vége felé futott és . . . eltűnt, . . . mire én, az el­kerülhetlen halál ijedelmétől ájultan rogy­tam össze . . . Taraczki megindultan járt fel s alá a szobában. A báró ur egyszer csak útját állja, s kéröleg nyújtja feléje jobb kezét. — Csak a balkezemmel szolgálhatnék, az pedig illetlen dolog urakkal szemben. Most vették észre, hogy jobb karját mel­lén keresztül nyugtatva, kezét a második és harmadik gomb közé dugva tartja. Oda fektette a szive fölé. Az az ostorcsapás mind a kettőt találta; jobbját, melyben a munka és becsület, és szivét, hol az ember­szeretet lakozik. Az ur megszégyenülten fordult nejéhez, részletesebb adatok után tudakozódni. De azt még sem tudta meg, miért akart neje épen ide jönni első üdülésre. Taraczki kabátját kereste elő. — De, édes Zoltán, hova akarsz menni ilyen éjnek éjszakán? — Megyek, mama, a bárónő kocsiját iderendelni; aztán meggyőződést szerezni, ha életben van-e Bérey barátom. — Szegény feleségét szeretném biztos adatokról érte­síteni, mielőtt valaki, vagy az újságok nagyított ferdítésekkel újságolják el a tör­ténteket . . . A báróné egy fájdalmasat sóhajtott. — Mennyi nemesség és milyen szere­lem! — suttogá. — Parancsolsz, édesem? kérdi gyöndé­den férje. — Semmit. Csak Taraczkin csodálkozom, hogy olyan jó ember létére ki akar engem innen űzni, mikor jól tudja, hogy olyan szenvedő vagyok. De az csak ment, Csikayra bízva, hogy nejét az átköltözés szükségességéről meg­győzze . . . Alig csevegtek egy keveset, a fogat már megérkezett; s a nagymama, és az inas segitségével kiszálliták a férjére támaszkodó beteget, a ki még utoljára a kocsiból vissza­szólva, erősen a lelkére kötötte az öreg asszonynak, hogy vejét holnap reggel azon­nal küldje hozzá. Mikor a nagymama visszatért szobájába, a kis Czilikét ülve találta bölcsőjében, ke­serves szemrehányással fogadta őt. Bizton már régebben fölébredt a zajra; figyelt talán, de szólni nem mert. — Minet hozzát ide azt a czifra nénit a papa ágyába, mitor az Ella néni lesz a mi mamánt? Az öreg lecsókoltii a dnzzogásra nyílt ajkakat, s elgondolkozott ezen az ártatlan észjáráson, öreg asszony, mind előítéletet í s mert iparkodott önmaga előtt is követ­kezetesnek látszani, szinte bántotta ez a nagy ragaszkodás. Ha tudta volna, mire virrad! ? IV. AZ ISTEN IGAZSÁGOS. Már reggel öt óra felé volt az idő s még mindig nem találtak semmit. — A hídtól lefele az alsó sarkantyúig kutattak, s aztán újra kezdték számtalanszor. A folyton dü­höngő vihar megnehezítette munkájokat. Taraczki biztosat akart tudni. Elfeledte az ütést, mit jobb kezére méltatlanul kapott, s emelgette a csákányt; turkált a jég között, az iszapban. Nem talált semmit. Végre, a mint az első hajnali világosság derengeni kezdet, valami fekete tömeget vett észre a csonka hidláb két oldala közé ékelve, egy keresztgerenda épen maradt darabján. Bérey hullája volt az. Alig volt emberi formája a sár és iszaptól, összegubolyodva ült ottan, átölelve az egyik oszlopot. A karjait ugy kellett erővel lefeszegetni. Teste meg volt merevedve, hideg, mint a jég. Szája nyitjva, szemei csukva. — Való­színű, hogy a mint lebukott, egész az iszapig ért, s mire a viz fölvetette, az oszlopig jutott. Ottan a kétségbeesés erejé­vel kúszhatott föl hűvös és kénytelen éjjeli tanyájára. Onnan kiabálhatott is eleget, a zivatar elnyelte a hangját. Különben is mindenki csak a hintóval s a lovakkal törő­dött, ö reá nem gondolt senki; s ha keresték is, csak a vizben, alant keresték. Ü maga temette el magát szeleskedésével. A révészek később emlékeztek rá, hogy éjjel többször hallottak valami rekedt hangot, de biz azt hajlandók voltak bagolynak tulajdonítani. Ki járna ilyen éjszakán a viz közepén csolnak nélkül, hacsak kisértet nem; attól pedig félni szokás. Igy kellett szegény embernek azon vize­sen, lucskosan átélni a meghalás kínjait lassú egymásutánban . . . Megfagyott . , . Hazavitték lakására. Taraczki azonnal orvosért küldött s táviratozott Ellának, hogy férje hirtelen rosszul lett, jöjjön gyorsan. Mikor ezen emberbaráti kötelességnek eleget tett, időt és alkalmat tett magának az úgynevezett lovagi szabályok megfonto­lása és teljesítésére. Segédeket keresett és elküldte őket Csikay báróhoz. A keresett segédek helyett maga jött el. Taraczky azt izente ki neki, hogy ezt a

Next

/
Thumbnails
Contents