Esztergom és Vidéke, 1887
1887 / 103. szám
A világ zajából, hazafelé térek, Hadd pihenjen kissé, ez a fáradt lélek Csendes magányomban, kis kandallóm mellett, Fárasztó munkákból, hadd találjon enyhet; Hadd repüljön vissza, el, a múlt ködébe, A hol még nem borult rá a bánat éje, A hol minden fűszál, minden piezi emlék, Mintha gyermekkorom suttognák, regélnék . . , Oly jól esik itten, kandallómnál ülve, Hosszan elmerengnem a lobogó tűzbe. Majd meg hallgatózni, vagy titokba’ félve, Vájjon milyen hangok, suttognak a szélbe, Mely a kihalt utczák során végig nyargal; — Ablakomhoz a szél dermedt havat vagdal — Néha fel-felsikolt, mintha fájna neki... Lelkemmel játszanak múlt idők emléki. Odahaza járok, együtt ül a család, Szent Karácsony napján kibuzogni magát, Szegény édes anyám, — hogy az Isten áldja, Ott a föld ölébe, elhagyott porába! — Milyen áhítattal, mennyi szeretettel Emlegeti, milyen gondok közt nevelt fel, Mint gyümölcs az ágon, úgy csüngök az ajkon, Szegénynek az Isten nyugodalmat adjon ! Aranyos húgom is, mintha engem várna, Mosolygó szemekkel int a kis szobába, Hol a színes gyertyák tündér fenve lángol, — A kedves kicsike úgy reszket a vágytól! — Hol a karácsonyfa ezer féle jóval, Ezüstös dióval, arany mogyoróval, És a mi a legszebb, legcsillogóbb rajta, Mosolygva letépi, aztán — nekem adja. öreg édes an vám — mintha most is látnám, Az örömnek könnye reszket szempilláján, Kapcsos imakönyvét reszkető kezével, Mintha most is ott, a szent lapon ütné fel, S buzgó áhítattal megered az ének, Mig harangja kondul éjféli misének. Majd az ablak alatt, mintha ének kelne : „Pásztorok, pásztorok, jérték Betlehembe“ ... Azóta a család, Isten tudja merre, Vétve vagyok én is, gyászos idegenbe, Kicsi kis húgomat, mintha most is látnám Kiterítve, ott, a puha fehér párnán. Szerető anyám is, hogy azóta régen, Ott pihen a földbe, eltemetve mélyen, — Zúgnak a harangok, éjfeli misére, Elmegyek, elmegyek imádkozni érte! LÉVAY SÁNDORkarácsonyfája. Esztergom, decz. 23. «Qui sont ínócoufceiils, no sont pás heu mix.» Ezt hímezte franczia leczkcimita- tóniba a, nyáron egy kis barátnőm, ;i kinek ezért a jó gondola!áórt a Margitsziget legszebb rózsáját adtam cserébe. A mondásban nemcsak rád, de igazság is volt. Elégedetlenek vagyunk, tehát boldogtalanok vagyunk. V á gyaink nagyobbak tehetségeinknél s tehetségeinkre kevesebb szükség van, mint protektorainkra. Lázas serénység- gel vivjuk ki azt a talpalatnyi területet, melyet az életben elfoglalunk’ s csalódásaink nagyobbak örömeinknél. Tapasztalni kezdjük, hogy sokkal többet tudunk, mint a mennyire a napi fogyasztás számit, de sokkal kevesebbet, mint a mennyivel mohóságunkat lecsillapithatnók. Az élet nem ismer idealizmust. Kezdetben alkudni kezd velünk. Egymás után elcseréli legédesebb törekvéseinket, lemondat vágyainkról s kineveti erőlködéseinket: — Nézd csak, kérlek, azt a sok nagyképii ostoba embert. Azok az ő hülyeségükkel, de egyúttal életfortélyaikkal sokkal többre vitték, mint te. Nem kell többet tudnod a mindennapi embereknél, de mindennap egy uj szavazatot kell szerezned szerény és biztos életpolitikád számára. Lárifari minden eszme, fagaras minden jó gondolat, vanitatum vanitas minden fenköltség, ba nem tart veled az a tömeg, melynek ugyan az eszméről fogalma sincsen, jó gondolatot ugyan nem ért és nem is akar érteni, hanem azért az okosabbra elvből haragszik s lerántja a maga eszkimó mértékéhez. Az elkopott emberek naivabbak voltak, de elégedettebbek. Nem tudtak és nem akartak olyan sokat, mint mi. Megelégedtek az ősi familiáris tra- dicziókkal s leborultak a rozsdás, de imponáló nézetek előtt. Az uj generácziónak az a legnagyobb mestere és egyúttal szerencsétlensége, hogy nem ismer tekintélyeket. Elfogadja a jót, de elejti a jobbért. Tartalmat keres s ezt többre becsüli vagyoni és külső tekinteteknél. Az uj nemzedék karácsonyfáját már nem veszi körül a régiek egyszerűsége és boldogsága. A boldogság synonymmá kezd válni a jóléttel s a jólét az élet üzlete és szerencséje gyanánt tűnik fel. Nagy az ellentét a múltak emberei s a jelen munkásai között s ez az áthidalhatatlan ellentét okozza évtizedeink elégedetlenségét, boldogtalanságát. Az uj nemzedék nyugtalansága és elégedetlensége ellenében nincs egyéb orvosság a családi fészeknél. A kinek ilyen kis vára van, az onnan biztosabban és édesebben folytathatja a mindennapi kenyérért való harczot. A kinek nincs, az sivatagban áll, el van hagyatva,, el van kárhoztatva. Keresse hát az újabb nemzedék a megelégedés boldogságát a családi boldogságban, építsen magának fészket, nevesse ki csalódásait és mondjon le ábrándjairól néhány göndörhaju apróságért. Az élet folyása elégedetlenné tesz, de a családi kör kibékít az elégedetlenséggel és magasabb gyönyörökkel jutalmaz. A boldogság karácsonyfáját a családi örömek talajában ültetik el sorsunk intézői. Áldás annak, a kinek már kihajtott. Megelégedés és boldogság annak minden gyümölcse. Dr. KŐRÖSY LÁSZLÓ. Agglegények karácsonya. (Leleplezések.) Evek óta agglegények társaságában szoktam megülni ezt a szent családi ünnepet. Az agglegények társasága pedig ilyenkor mindig poétikusabb, érzelmesebb. Az idén már magasabb ni- veaun álló programúi szerint üljük meg. Heten vagyunk, mint a gonoszok. Ma azonban inkább úgy, mint az el- kár hozottak. Tavaly azt a tliémát adtuk ki, hogy mindenki köteles erre a kis kérdésre : — Mért nem csinálsz karácsonyfát ? — Írásban, röviden, de mindenkitől telhető szellemességgel, megfelelni. Nem követek el nagy indiscretiot, ba a hét pályaművet leleplezem, hiszen sem a királyi ügyészek, sem az asszonyok nem fognak ránk megaprebendálni. Az első agglegény igy nyilatkozott: — Azért nincs kinek csinálnom karácsonyfát, mert rá nem értem eddig megházasodni. Negyven esztendeig gondolkodtam erről a szép mesterségről. Most már nem illik komolyan foglalkozni vele.- REGÉNY. Az ,,Eszt. és Vid.“ számára fraucziából fordította: MARISKA. I. A VECSERNYE UTÁN. Egy felhős, de azért elég barátságos őszi vasárnap, két fiatal ember csevegett és dohányozott egy első emelet alacsony balconján, közvetlen a Saint-Germain-des- Prés terén épített templom mellett. A toronyóra négyet ütött. A mi fiatal embereink alkalmasint a ve- • csernye végére várakoztak, hogy aztán a ( távozó hölgyeket vehessék szemügyre. Mindkettő magas és jól megtermett volt, de vonásaikra nagyon különböztek egy- í mástól.- Az idősebbik, kinek barna arczán szelíd-, -ség honolt, mely kifejezés azonban meggondolatlansággal és hiú gőggel volt ke- i verv j, abban a korban lehetett, a hol az iifjuság végződik s a férfikor kezdődik. Már liarminczöt évet töltött el. De miikor és hogyan ? . Erre már nehéz megfelelni, mert a homlokán legkisebb ránoz se volt látható lés fekete baja olyan bodrozott, sűrű, hogy imég teljes fiatalságra engedett következtetni. Szemeiben élénk tűz égett, de ezt a tüzet néha a legnagyobb kétkedés és kém- ilelés kifejezése váltotta fel. Szép bajuszában ejyetlen szürke szál sem volt, de a bajusz hegyétől mély vonás .vonult le ajkai körül ; valószínűleg sokszor keserűen kellett mosolyogni, hogy ez a ‘jellemző vonás oda vésődjék. Ez a jegy sehogysem egyezett össze ifjú arcza többi vonásaival, hanem inkább ! egybevágott a szemei körül képződött nagy | kékes karikákkal, melyek egészen a halántékig nyaltak. Ez az ember Don Juan de Cárral, spanyol nemesnek mutatkozott be. Gyakran, nagyon gyakran beszélt családjáról, mely a legelőkelőbbek közé tartozott Andalúziában, és a kínálkozó körülmények szerint nagyon büszke volt fényes nevére és származására. Mint minden spanyol. Különben egészen úgy tett mint azok a nők, a kik az álltájukra mondott dicséretet egész komolyan elfogadják. Pedig Jouan de Carral a valóság szerint csak néger-ivadék, születésére rabszolga, akinek eredeti neve: Jonquille volt. Ifjabb garatja egyszerűen Xavérnak hivatta magát. Széles és nyilt homlokát pompás szőke fürtök körözték. Fehér arcza alabastrom gyanánt tűnt fel a mellett a barna bőr mellett. Tekintete szabad volt, de merengő. Valami határozatlan, olyan szórakozott hangulat, titokszerű szomorúság lakott az arczán. Huszonkét éves volt. A tér egészen szabad, csupán csak egy koldus áll hosszú botjára támaszkodva, a templomba vezető egyetlen lépcsőn és várakozik a vecsernye végére. Ez a koldus származására néger, még pedig busz év előtt olyan csinos néger lehetett, hogy akár Shakspere Otliellójá- ban is fölléphetett volna. Arcza fekete volt, mint az ében, baja és nagy rengő szakálla pedig hófehér. Magas alkatát az évek súlya nem görbítő meg, tartása még most is derék és egyenes, sőt egy kissé büszkén viselte azokat a rongyokat, melyek a vállait födték. Abban az időben, midőn regényünk hősei éltek, az ilyen leírás Parisban egészen szükségtelen lett volna, minthogy majd mindenki ismerte a «fekete koldust», ki Saint-Germain-des-Prés kapujánál alamizsnát szokott gyűjteni. Ilyenkor semmit sem szólott. Kinyújtott keze eléggé kérte az adományt. Ha kapott valamit, úgy tiszteletteljesen meghajolt. Ha pedig valami fiatal, szép leánytól kapott alamizsnát, akkor mosolyogva tekintett reá, azután kezét a szivére tette. A városnegyed gyermekei nagyon féltek tőle, a szegletbeli korcsmáros pedig azt bizonyitgatá, bogy a fekete koldus afrikai vadak királya volt azelőtt, midőn még a császár el nem fogta és meg nem törte. A mint mondottuk négy óra volt. Mig a koldus mozdulatlanul állott a lépcsőnél és várakozott, addig a fiatal emberek között a következő beszéd keletkezett, melyet azonban közbe-közbe hosszú hallgatás akasztott meg. — Xavér, — monda Don Jouan de Carral, cigarettejét eldobva — Xavér barátom, te szerelmes vagy ! Xavér összerezzent és mosolyogni akart. — Hát téged nem vádolhatnálak hasonló bűnnel ? — Nem oly nagygyal, mint téged. Kis- sebb-nagyobb mértékben mindenki szerelmes. — De én ismételve mondom, hogy te, barátom, testestöl-lelkestől szerelmes vagy. — Es miért ártod magadat az én szerelmembe ? — Tehát nem tagadod ! Hogy miért ? Ha, lia ! Látod barátom, mi spanyolok, kitünően tudunk olvasni az emberi arczon. Nekünk argusi szemeink vannak ! Észrevettem . . . — Mit vettél észre ? — vágott bele gyorsan Xavér. Don Juan nevetett. — Hisz te önön magadat árulod el fiatal barátom, lásd én kegyetlen ember lennék, ha tovább faggatnálak vallatásaimmal. Don Juan hangos kaczagására megfordult a koldus. Levette szalmakalapját és kezét a bal- con felé tartotta. Xavér legott kihúzta tárczáját. — Ez a koldus nem tetszik nekem ! — mondá Carral és szintén elővette a tárczát. Xaver levetette a pénzt. Mielőtt fölvette volna, még egyszer megemelte a kalapját és kezét szivére tette. — Néger ! itt van ez az öt frank — kiáltá Carral és leveté az ötfrankos darabot, de ezt csak azon föltétel alatt adom, ha el- takarodol innét. A darab pénz, a koldus kalapjába esett. De nem fogadta el, hanem messzire elvetette magától és újra helyére ment vissza. — Te megsértetted őt* — mondá Xavér neheztelve. — Meglehet-e sérteni egy négert ? — válaszolá boszusan a mulatt — .úgy hiszem csak szabad kinyilvánítanom a véleményemet egy koldusról. Csak öt frankomba került. De drága barátom, te megint mély ábrándokba sülyedtél. Xavér fölsohajtott. ' — De ez csak a boldogok betegsége, lásd én nem szenvedek ilyen érdekes bajban. Xavér szomorúan nézett czilielődő barátjára. , De azután megragadta a mulatt kezét és a mint a fiatal emberek szokták, kitárta szivét barátja előtt. — Carral — szóla — te barátom vagy, legalább azt hiszem, hogy az vagy ; én bízom benned Mintán titkaimból már egyctmást megtudtál, tudd meg az egészet : En szenvedek . . . — Ezt észre lehet venni rajtad, édesem. De miért szenvedsz ? — Szegény vagyok . . . — Ez nagyon közönséges betegség, fiatal barátom . . . — Es Xavér a nevem.
