Esztergom és Vidéke, 1887
1887 / 60. szám
KSZTKRUOM IX. KV FOK YAM 00. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1887. J.ÜI.TÜS 28. ¥ mrcbeleSik HETENKINT KÉJSZER: VASÁRNAP ÉS_CSÜTÖRTÖKÖN. KI.ŐKI'/H'l'HSI Áll : i ttgósr évre .... 6 Irt -— kr. i| fel évre..........................................................................3 fit — kr. h uegyeilévre....................................................................I Irt ;>0 kr. || Eyy szánt ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZENT-ANNA-UTCZA 317. SZÁM, hová. a l;i.p szellőni' részét illető közlemények küldendők. KIADÓHÍVATAL : SZÉCHEMYI-TFJR 331- SZÁM, hová a^^fr-^L^atíilos s a magán hirdetései, a n v i I ff érbe szánt köz- •flmi.ónyék, e I ŐT izet esi pénzek és reolamálások iiilézemlők. 1 HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szólói 100 szóig — írt 75 kr.: 100—200-ig 1 írt 50 kr.: 200 — 300-ig 2 fi t 25 kr. BÄyegilij 30 kr.-— M AGÁN-IIIRRETESEK megállapodás szerint legju-'l fáityosabhan közöltéinek, ij NY J ETTER sora 20 kr. ii HIRDETÉSEK. A halottégetésröl. Esztergom, jul. 27. Sem az országnak, sem pedig a fővárosnak szüksége nincsen, lialottégető egyesületre s igy remélhetőleg nem is fogják alapszabályait jóváhagyni. Az általa konsidorált egészségügyi czélok úgy sem érlietők el az egyesület által, a kár pedig, melyet erkölcsileg okozhat, kiszámithatlau nagyságú. A kormány jól fontolja meg, váljon az államnak érdekében fekszik-e tekintélyével szentesíteni oly egyesületet, melyet alattvalói legnagyobb részének vallása tilt, egyházuk feje elitéi. A bécsi kormány már akkor, mielőtt a Szentszék nyilatkozott volna, megtagadta az «Urna» név alatt létesített halottégető e gy esü let al a pszab ály ai n ak j óvá 11 agy á- sát. Általában a hullaégetést mindeddig csak oly államokban engedték meg, a hol az egyház és állam közti viszony meglazult vagy nyílt ellenségeskedésbe ment át. Hogy a hullaégetők az intézkedéseknek jelenleg még csak fakultatív behozatalát sürgetik,* az csak számításból történik s a kik őszinték, maguk sem tagadják, hogy ez az első lépés a kötelező huliaégetés behozatalához. Az általunk már ismert Gorini a fakultativ hullaégetésben a kötelező * Egyébként nem is maradnak a sürgetés mellett, hanem sokszor valóban tolakodók egyes családokkal szemben, úgy hogy valóságos veszekedéseket visznek végbe s majdnem erőszakkal ragadják el a családoktól a hullákat. Hát mit tennének még, ha kötelező volna a hullaégetés! L. Magyar Állam. 1886. 232, sz. huliaégetés kezdetét látja. «Mert a kolumbariumnak, — mondja Gorini — az a haszna lehet, hogy hirdesse, miszerint szükséges, hogy a hullaégetés az emberiség szokásává lett annyira, hogy nagyon kevesen legyenek és azok is csak a javíthatatlan elmaradó:tak, akik többre becsülik a temetést a lmlla- égetésnél. És ezt is csak addig, mig a törvény kötelezővé nem teszi a hulla- égetést. Amit addig tehetünk az, hogy mindenkinek meg kell hagyni a szabadságot, hogy saját hullája fölött rendelkezzék s választhasson tetszése szerint az elégetés és temetés között. És semmi kétség benne, hogy előbb-utóbb, Olaszország kezdeményezése után, Európa minden müveit népének meg kell adui ugyanazt a szabadságot. Mindezek után néhány esztendeig cse kély lesz a hullaégetések száma ;* mert az előítéletek sokáig fognak az ész el len küzdeni . . . hanem e század vége felé oly helyzetben leszünk, hogy alkalmatos lesz az idő a fönnérintett törvény meghozatalára, a mely kötelezőleg fogja előírni a hullaégetést.»** Az ember egyik életeleme a költészet, mert az megaranyozza életét. A költők igy indokolják lótjognkát, az idealisták pedig azért védelmükbe fogadják őket. * A statistikfii kimutatások szerint kilenc/, év alatt összesen 444 halottat égettek el az olasz Iiulla- égetők. Minthogy azonban újabban a püspökök az ily hullák beszentelését eltiltották, bizonyára apadni fog jövőben az elégetések száma. ** Se sia lecito stb. 213 1. Ti istentelenek! kik Isten fogalmát ki akarjátok irtani az ember leikéből, kik a vallást a gondolkodó agyvelő paszta szüleményének mondjátok, szabjatok határt szentségtörő érzelmeiteknek, legyetek könyörületesek a társadalom iránt, ne fosszátok meg az embert hitéről és ennek vigaszától, mert megsemmisítitek költészetét. Hallgassatok Di- derotra, ki gyakran emlegette öreg atyjának e szavait: »Fiam, jó vánkos az ész, de sokkal jobban nyugszik a fej a vallás vánkosán.« Hiszen hit nélkül az élet szörnyű próza, mely nem kelt érdeket, hanem untat, nem nyújt örömet, hanem elvisel hetién teher gyanánt nehezedik az emberre, ki kétségbeesésében föllázad sorsa ellen, ha az örökkévalóság iránt táplált vágya, melyet keblében hord, üres és ezéltalan. Az ember az anyaghoz bilincselve be nem éri a puszta ösztön kielégítésével, mert van benne valamit, a mi őt az állattól megkülömbözteti és föléje helyezi, mi érzelmeinek fenségesebb tárgyakat jelöl ki, számára más világkört biztosit. Az ő élete nem lehet közös a többi szerves lények sorsával, melyek a nagy természetben lefolyó átalakulásnak egyszerű tényezői. Élete nemesebb eredetére és végczéljár nézve. Erre vonatkozólag kételyek csak oly időben támadhatnak, midőn a társadalmi rend ellenei a szenvedélyek rontó játékában babérkoszorúra tesznek szert és talán korunkban is, melyre méltán alkalmazhatók Tocqueville szavai: «A hitetlenség annyira divatos, hogy azt még az ostobák is színlelik.» izMkier^iii^ike“tár!izája. Betegnek kell lennie I (Elbeszélés.) I. — Talán aluszik a nagyságos asszony, hogy maga olyan lábujj hegyen jár Zsófi V» — Aluszik bizony. Ez a rettenetes bőség engem is elálmosit és szívesen követném a nagyságos asszony példáját, csak volna módomban. Majd leragad a szemem az álomtól — felel suttogva a szobacziczus a kiváncsi szakácsnénak. — Majd nem aluszik mindjárt senki a házban s felébred a nagyságos asszony is, mert hallom már a hintórobogást. Pedig ezek a mi lovaink, mernék a fejembe fogadni, úgy ismerem már a patkójuk járását ! — No ! de arra a szivével mer fogadni ugy-e, bogy a János kocsis libériáját még hamarább felismeri? — piszkálódik a kis szobalány. Néhány perez múlva csakugyan megáll <i hintó Csorbáék háza előtt s még mielőtt a kocsis leugranék a bakról, hogy feltárja a hintó ajtaját, kipattan az magától s zerge-könnyőséggel ugrik ki rajta egy csábitó kis teremtés. Kaczagva fut fel a nehéz szőnyeges lépcsőn, mialatt folyton visszatekintget öreg apjára, ki törődött tagjaival bizony nehézkesen száll ki a járműből. — No papáé,skám, kisértsd meg, utói érsz-e engem ? S szőke hajának két vastag fonata térdeit verdesi, mig ruhája kék szallagjait a langy nyári szellő úgy lebegteti, mintha szárnyak volnának ; hosszú szempillái félig beárnyalják gyönyörű szemeit, melyeket a kedély és szívj óság kifejezése még szebbé tesz és rózsás, üde arcza tele van szellemmel, élettel. — De megnőtt a kisasszony, milyen szép lett, — csodálkozik hízelegve Zsófi. — Igazán szép vagyok Zsófi, vagy csak úgy mondja? Ugy-e már majd akkora vagyok, mint a mama ? De hol is van a mama ? — A hálószobában, a pamlagon alszik ! Már nem is hallja a szobaleány utolsó szavait, hanem benn terem a szobában. Fehér szalmakalapját, finom napernyőjét ledobja a székre, s boldog sikojjal felébreszti a szunnyadozó asszonyt. — Nyisd ki hát a szemedet édes ma- mácskám, nézz meg jól. Megérkeztünk ! Haza jöttem már, igaz-e, hogy megszépültem ? A. Zsófi mondta. Hanem nagy lettem ugy-e ? Nézd, már egészen akkora vagyok mint te. Hiába mosolyogsz kedves mamám, igazán akkora vagyok ! 8 erősen lábujjhegyre ágaskodik, úgy öleli meg édes anyját, ki boldog mosollyal szorítja szivére a kedves gyermeket. — Ugy-e vártatok már, hogy hazajöjjek ? hogy legyen egy nagy lányotok, kit majd bálba visztek, mutogattok az ismerősöknek büszkén, hogy : «eladó leányom !» Hanem most már varratsz nekem hosszú ruhát, ugy-e mamám ? Mit mondana a világ, ha Ki éves koromban és rövid szoknyában járnék ! Úgy is én voltam a zárdában a legnagyobb. Irigyelték is ám a többiek ! Engem néha az igazgatónő «kisasszonynak» szólított már, mert a legöregebb voltam közöttük. Hát még ha hallottad volna mamám azt a beszédet a mit tartott, mikor elbúcsúztam tőle! Oda állt elém, — igy ni — aztán ünnepélyes hangon igy kezdte : — Klárika! most már kegyed felnőtt leány lett, itt hagyja az intézet falait s kilép abba a legnehezebb iskolába, [melyet úgy hívnak, hogy : «élet.» Ártatlan szivével azt fogja gondolni, hogy az ismeretlen nagy világ tele van gyönyörrel, boldogsággal, mely arra van hivatva, hogy megvalósítsa a sok édes reményt, mikkel tele van gyermeteg kedélye, de melyek talán szomorú csalódásnak lesznek okai. — Klárika, ön okos leány, szive még tele van jóindulattal és bizalommal az emberek iránt, áhítattal és szent imádattal Isten iránt. Tartsa meg az utóbbit örökre, de az életet ne gondolja nagyon szépnek, mely tele van gondtalan boldogsággal és rózsaszínű könnyelműséggel s az emberekben ne bízzék túlságosan . . . ... Itt elakadt az igazgatónő és tele szaladt könnyel a szeme, a hangja meg úgy remegett, mintha valami bánatnak az emléke szakadt volna fel szivében ; nem tudom, mi lelhette szegényt, hanem any- nyira $|érzékenyitett engem is, hogy no ! Egy-két leány a hátam mögött már elő is szedte a zsebkendőjét, mintha sírni akarna. Tudod kedves mamám, nekem borzasztó, ha valakit sírni látok ; hát hogy megaka«Tekints magadra — mondja Eötvös — és szived nyugtalan dobogása, a vágy? mely kehiedet feszíti, a remény, mely jövődve int, lelked és minden, mi benned gondol, szól, ól, elmélkedik egy szóval fölzajoi: ember te halhatatlan vagy; Isten nem teremthetett hazugságot telkedben.» A halhatatlanság tudata vígasztala a halálra ítélt Sokratest, adott lendületet Horácz dalainak, teremtette Cicero bölcsészeti ingadozásaiban a legszebb helyeket, ápolta mindig a felebaráti könvörület és szeretet erényét, tartotta egyensúlyban a forrongó társadalmat, csendesítette mindig a háborgó proletárok tömegét. Merényletet követ el az emberiség legszentebb érdeke ellen az, ki a halhatatlanság tudatát megingatni, az ember végrendelkezésének eszméjét elhomályosítani akarja A halhatatlanság eszméjének ápolására szebb, magasztosai)!) és alkalmasabb eszközt emberi ész ki nem gondolhatott annál, mit az egyház temetkezési szertartásainak összegében fölkarolt. Méltán mondhatta Napoleon az ő korabeli nemzeti temetésekről : «Méltóságteljes szertartásokat csinálni, azt csak az egyház érti.» Ne adjatok hozzá semmit sem, mert eltorzítjátok azok eredeti jellegét; no vegyetek el belőlük semmit sem, mert megcsonkítjátok a legczélszeiűhb alkotást, melyre az örök életben hívők jogot tartanak. A vallás, az emberiség, a szeretet a kegyelet, a jobb érzés nevében kiál dályozzam őket abban, rettenetes szomorú arezot váltottam és akkorát sóhajtottam, hogy mindnyájan elkezdtek rá nevetni, még az igazgatónő is elmosolyodott s megfenyített szelíden ujjúval: «Klára, Klára, hát már sohasem lesz komolyabb ?» — En megakartam szökni előle, hanem aztán még utánam kiáltotta : — Ne feledje Klárika, hogy az élet nehéz iskola, a hol keserű könnyek árán tanul az ember s minden kis tapasztalást egy-egy fényes álommal fizet meg. Legyen komolyabb ! Ha láttad volna mamácskám, hogy körülállták a lányok, mikor csomagoltam ! Némelyiknek úgy tele volt honvágygyal a szive, hogy alig tudta visszaszorítani köny- nycit. A szegény Kemény Ilonka egy sarokba húzódott és keservesen sirt. Nincs se papája, se mamája ; egészen árva szegényke. Nem is fog soha kijönni a világba, mert ez tele van idegen emberekkel ő rá nézve. Az apáczák pártját fogták, felnevelték — apáezánák. Egy részvétteljes sóhajjal könnyítve elszorult keblén, folytatta édes csacsogását: • Mások meg irigyeltek. Rományi Vilma azt mondta, gondoljak rá majd ha mulatok a világban és a sima parquetten, a kivilágított ragyogó termekben, a zene vidám ütemeire tánczolok, gondoljak rájuk, kik a zárda komor udvarán, vagy a magas, szigorú kinézésű szobákban sétálgatnak föl s alá könyvvel a kezükben és tanulják a leczkét. Persze hogy rájuk fogok gondolni, mert sajnálom őket, hogy még el vannak zárva ettől a gyönyörű világtól. — De liát beszélj már egyszer te is
