Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 60. szám

tunk fel : hogy a századokon át kifejlett és az egyház által szentesített temetkezési szertartásokat hagyjátok meg érintetlenül és változattam!1.

A kereszténység vívmánya, hogy a vallás, vigasztalásaiban részesülő a kétségbeesés és önmeghasonlás martalékává nem lesz, mert feléje int az örök élet és ő lelki szemeivel betekinthet az örök világba, hová az anyag nyomasztó terhétől megszabadulva léphet, hol kárpótlást nyerem! az átélt szenvedésekért, elégtételt a méltatlanságokért. A viszontlátás öröme megnyugtató mosolyt csal a haldoklónak fagyos ajkaira, átszellemült arczán pihen a végső veszély pillanatában beállott lelki egyensúly ki- nyomata. Szeretteinek körében a csüg- gedésnek nincsen létjoga, mert a távozó nem sülyedhet a nirvána képzeleti világába; a nagy utrakelő c vádponton kitárja ölelő karjait és szive végső dobbanása viszhangot lel övéiben, kik megértik őt.

A kéz nem viszonozza többé a szorítást, a szeretetet rebegő ajkak elnémulnak, a hűséget visszatükröző szemek lecsukódnak, az élet mécsének vég- lobbanása után beáll a földi tragoedia epilogja.

Az ittmaradottak szive elborul, a veszteség érzete lesújtja a legerősebbet is, a fájdalom üli diadalát.

Az egyház a szorongatoltak segélyére jön ; halotti szertartásaival enyhíti ezek kínjait, feleleveníti erejüket, emeli bennük a szeretet kötelmeinek tudatát, vágyat ébreszt kegyelet adójának 1 »'rovására. A pap imája, a harangok méla- bus zúgása, a mysteriumokat hirdető szertartások, a halotti menet, melynek élén a kereszt ténye felragyog, a szív húrjait rezegtotő «Miserere», a sir be- szentelése, érvényre juttatja az ember egész valóját átható nemesebb érzelmeket, megaczélozza az élők és holtak közti köteléket, védelmet biztosit az emlékek szentségének.

Ki merné e nemes összhaugzatot zavarni?

E szempontból is megilleti a vád a hullaégetés védőit és rendszerét. Ennek követői csel fogással élnek, midőn a tévútra vezetett kor ízlésének hízelegve, a templomok helyébe gyárakat, a tornyok helyébe füstölgő kéményeket állítanak s fennen hirdetik a rideg jelszót : «Legszebb ima a inunk.a» Csak ily korba illik a merénylet a porladozó tetemek nyughelye ellen ; csak ily kormamám. Mondd örültetek-e, hogy haza jövök véglegesen az intézetből ? Ugy-e örömmel vártatok ?

Folytonosan csevegett, csicsergett, mint egy kis madárka, nógatta apját, anyját, hogy feleljenek s nem engedett időt rá. Végig futotta az egész épületet, minden szobába betekintett, még az istállóba is bedugta kiváncsi fejecskéjét. Aztán megsimogatta kutyáját, a hűséges «Treffet«, megnézte virágait, elrendezte szobácskáját s örült a szabad, független életnek, mint a kalitból megszökött madárka.

így múlt el két hónap.

Már a nap gyérebben hintette a földre tüzes sugarait, hűvösebb lett a levegő, ritkább a madárdal. A virágok hervadtan hajoltak a földre s a vándormadarak gyülekeztek fönn a magas légben, hogy utoljára lenézzenek piczi fészkökre s búcsút mondjanak a vidéknek.

Klárika künn állt a verandán s fehér kezére támasztva állát, szórakozottan bámult az üres levegőbe. Rózsaszín arczárói eltűnt az a könnyelmű gondatlanság, az örökös mosolygás, mintha az élet e «nehéz iskola» levegőjében volna valami száraz komolyság, a mi megérintette volna egy lehével az ő kaczagó kedélyét is.

Szemei mozdulatlan nyugalommal csügg- tek az udvar közepén álló óriási diófán, melynek vén ágai fáradtan hajoltak a kopár föld felé, mintha szomorodnának ; elsárgult nagy levei, mint megannyi sóhajtás, egymásután halkan leváltak a fáról s lassú suhallással forogtak az őszi szélben.

Klára összehúzta keblén linóm csipkeruháját, fázott. Aztán felnézett a felhős

■ ban akadhatunk oly tapsoló tömegre,

■ mely őseinek hagyományait lábbal ta■ posva, temetkezési helyül elfogadja Siemens kemenczéjét! Ez az anyagéiviiség

i. prózája, az ember állati részének apo• logiája!

A százados intézményeket egy varázsütésre eltörülni, a népélettel összeforrt ; eszméket habár erőszakkal is, rögtön i kiirtani nem lehet. Gyökeres átalakulá• soknál az előkészületi, átmeneti időpontok nélkülözhetlenek. A halottégetés

■ követői ezt igen jól tudván, iparkodnak ; valamikép áthidalni sivár elméletüket

amaz eszményi magaslattal, melyre az egyház a temetkezés és a halottak emlékének tiszteletben tartását emelte. A pap személyében felismerték az alkalmas eszközt, kit éppen azért kezdetben megtűrnek a kemenczénél, mely a hullát magában foglalja. Hisz a hívők könnyebben téríthetők oda a pap társaságában és segédkezése mellett. Ha pedig a nép éveken át részt vett a kemonczékez induló halotti menetben, akkor elérkezett az idő, melyben az egyház szolgáját mint fölösleges és köny- nyen mellőzhető egyént eltávolítsák.

A hullaégetés csak egy újabb ék, melyet a szabadkőinivesség a fönnálló keresztény társadalom szervezetébe készül verni, hogy azt szétrobbantsa s annak pogányositását elősegítse. Bízunk i azonban a keresztény társadalomban, hogy többre fogja becsülni a fennálló s majdnem kétezred év ál.aI megszentelt temetkezési szokást, a keresztény temetőket, az uj pogányság hamv- vedreinél. A keresztény társadalom vissza fogja utasítani a hullaégetők által föl- élesz. ett pogány temetkezési módot s mint eddig ugv ezentúl is követni a szentirás szavait: »Fiam! a halotton

könnyezz; takarítsd el testét szokás szerint és ne hanyagold el az ő temetését.» (Jéz. Sir. 38, 16.)

Hr. CSE E NOCH JÁNOS.

SZÍNHÁZI szemle.

(Jl. Romeo és Julin)

Hegyesi Mari asszony, a budapesti nemzeti színház első rendű művésznője esztergomi vendégszereplését mult szombaton kezdte meg s első vendégjátékában Shakespeare Júliáját mutatta be és pedig oly művészi felfogással, oly eredeti, sajátságos alakítással, oly kiváló kivitellel és oly hatalmas sikerrel, mint kívüle még nagyon kevesen.

Hegyesi Mariról kritikát nem irhaégre s egy vágyakozó pillantást küldött a távozó fecskék után. Milyen szomorúan búcsúznak el szegénykék a vidéktől, sőt mintha röptűkben visszanéznének ide az eresz alá.

Nem olyan vigak mint ő, mikor az intézettől búcsúzott. Összes bucsuzása egy felhőtlen, derült kaczagás volt, melytől visszhangzottak a komor falak ; s most mégis . . . mégis mintha visszakivánkoznék egy kicsit a sok eleven, csintalan leányka közé, kik közt örökös derültség volt az élet.

Mindig nevettek, mulattak, pajkoskodtak. Mindig valami csínyen törték a fejőket s ha rajta vesztettek is, egy kis büntetés még nem zavarta meg lényük gondtalan boldogságát.

Egyszer egy rövidlátó tanárjuk elől mindnyájan kiszöktek a teremből, mindegyik a maga helyéi e felhalmozta könyveit és nagy kendőjét, mit az csupa lányfejeknek tartva, oktatta nagy buzgósággal az üres padokat. — Hát még mikor egyik félénk «bennlakó» társuknak ágyába beledugták téli kabátjuk prémjét s az kinyújtotta éjjel a lábát s azt hívén, egér van az ágyában, fellármázta éktelen sikoltozással az egész intézetet, jajveszékelt, kapálodzott, rángatta görcsösen minden tagját, mint egy őrjöngő dervis; meg mikor egyik lány beburkolódzott egy lepedőbe s éjjel bejárta a hálószobákat, mint valami sírból kikivánkozott lélek, ijesztgetvén a kis- hitűeket.

Hát mikor az álmos Dányus Berta betegnek jelentette magát, hogy már 7 órakor lelökhessen ők meg nyolczkor felrázták I

tünk. Művészete oly magasan áll, oly fennen él, hogy előtte mindenki meghajol.

He konstatálnunk kell azt, hogy a mily nagy műélvezetet szerzett az ő vendégszereplésével Eszlergom műértő közönségének, ép oly sajnos dolog az, miszerint közönségünknek a vendégelőadásoktól közönyösen távol maradt tartózkodó jó nagy része vajmi kevéssé iparkodott azt megszerezni, meghálálni.

Mert mi nálunk még sokan ugv gondolkodnak, hogy tartsa szerencséjének bármely első rangú művész, — a kit ország-világ ünnepel, a kire a főváros mint fényes csillagára féltékeny, büszke — ha Esztergomban csak úgy félig- meddig telt ház előtt is játszhatók.

Es az a, sajátságos közöny, az a különös hidegség (a mit ugyan más néven is lehetne nevezni) mennyire elharapódzott már mi nálunk, a hol egy ünnepelt művésznek tapsolni sokaknál alig hogy, vagy egyáltalán nem szokás. Egyszer-kétszer kitapsolni, vagy plane kétszer-háromszor a lámpák elé hívni, oh ez már kimerítő nagy megerőltetés. Szomorúan tapasztaltuk mindezeket a vendég előadások három estéjén kérésziül.

He mielőtt a kitérés után Veszprémi Jenő Rómeójáról szóllanék, előbb Hegyesi Mari Júliájáról kell kijelentenem, hogy az olyan volt, mint a hogy a nagy költő képzeletében megalkotta, mielőtt megörökítette : mindvégig művészi tökély. Elragadó a gyermek lány naiv bájával, lebilincselő a fellobbanó szerelem hevében és bűvölő annak kitöréseiben, atyja lesújtó szigorával szemben pedig megrendítő — ekkor és az álom ital fölöt;i töprengő, viziós kétkedésekor legk i e melk edő bb.

Veszprémi Jenő mint újonnan szerződött tag Rómeóban lépett fel. Rokonszenves, csinos színpadi alak s a kisebb jelenetekben tűrhetően meg is állotta helyét, de a szerep tragikumát nem emelhette érvényre, részint természet1', részint egyéni fogva'hozások miatt. Hanganyaga gyenge és kis terjedelmű, s mint ilyen sehogy sem lehet alkalmas egy hős szerepre, hanem csakis a társalgási körön belül mozoghat, s igv történt tehát, hogy Romeo nagy jelenetei, a melyekben az indulatok és a szenvedély fel- s kitör — teljesen elmosódtak. Kérjük, hogy ne siessen, akkor szavallatára nem fogják mondani, hogy hadar s ekkor elkerüli a

álmából, elhihetvén vele, hogy már reggel van. S mind ennek vége nevetés volt; derült. könnyelmű, semmivel sem törődő kaczagás !

Most ő itt egyedül van, unatkozik. Azok a többiek meg folytatják az intézetbeli életet, bolondoznak, mulatnak. — Talán épen most tanulják a [történelmet, rettentő lárma, zsibongás van a teremben. Egyszerre megszóltál az uzsonna csengetyüje, az a sok leány mind fut az ajtó felé, tolakodnak, nevetnek ; végre visszatér mindegyik két almával a kezében .. .

Egyszerre szétoszlik az emlékezés ibolya- sziu fátyla s egy barna fürtös kis gyermekfej tűnt Klárika szemébe. Ott volt a verandával szemközt épen az Ő hálószobája alatt egy régi kamrában, mely azonban rendesen használatlanul hevert ott. Nem használták semmire. Egy kis ablak volt rajta s a mögött állt az ismeretlen kis fin. Piczi szájával rálehelt az üvegtáblára s a homályos darabon rajzolgatott finom kis ujjúval mindenféle grotesk alakokat, görbe figurákat, aztán elmosta tenyerével az alaktalan rajzokat s kibámult a susogó diófára.

Klára folyton azon töprenkedett, kié lehet az a gyönyörű gyermek ? Megkérdezte Zsófit ?

— Lakik talán valaki abban a kamrában ott a szobám alatt Zsóti ? Talán kiadta a papa?

— Hát nem tudja a kisasszony ? Egy szegény czipész lakik ott a családjával. Igen csendes emberek. Szépen meghúzzák magukat kis lakásukban, nem látni őket soha idekünn.

nyolvbotlásokat. Gestusai nagyon merevek, de törekvő igyekezettel könnyen leszokhat róla.

Mercutió Bács Károly alakításával kidomborodott.

Még csak Andrássyt és Timárnét kell megdicsérnünk, hogy szerepeiket legalább megtanulták, míg a többi mellék- szereplők nagyon akadoztak s ez a darab összhatásából sokat levon.

(12. A czigány.)

Szigligeti e kiváló népszínművét a zsúfolt karzattal szembeu, feltűnően csekély, alig egy-két padsornyi közönség hallgatta.

Hegyesi Mari asszony Zsófija nagyon | szép czigány leány volt, de ez a jelző ; még vajmi kevés ahhoz a művészethez, í a melylyel ő e szép szerepét szépen is játszotta, teljesen átérezvén azt, a mit játszott s magával ragadván még azokat is, a kik talán meg sem értették, de a kik vele együtt érezték az örömet és a fájdalmat, a közönyt és a mosolyt, s ez a legszebb, a legnagyobb művészet.

Másodsorban Bács Károlyt kell kiemelnünk, mint olyant, a ki a czim- szerepben mi kívánni valót sem hagyott hátra s discrét játékával csak újból megerősítette azon általános elismerést, melylyel irányában úgyis, mint a társulat első jellemszinésze irányában, tartozunk.

Andrássy, Fehérvárv és Veszprémi saját szerepeiket jól töltötték be.

Az pedig nem csoda, hogy Angyal Ilust és Viola Józsefet a rossz zene egy kevéssé megzavarta, mert biz az inkább volt zenekisértet, mint zene- kiséret.

(IB. Gauthier Marcit)

A kaméliás hölgy, Bumas e nagyhatású drámája, a legnehezebb szerepek egyike s most hogy végig néztem Hegyesi Marit, emlékemben elvonultak előttem azon sorrendben, a mint láttam Bulyovszkyné, Prielle Kornélia és Sarah Bernhard Gauthier Margitjait s összehasonlítván egyiknek alkotását és játékát a főbb jelenésekben, a másiknak felfogásával és előadásával, Hegyesi Mari asszony e három elődje mellett mindenkor méltó helyet foglal el. Haldoklása olyan volt, mint egy letört, hervadó virág, mint egy ködbe omló égi fény.

Veszprémi Jenőnek (Armand) voltak egyes sikerültebb mozzanatai, de nem voltak sikerült mozdulatai.

Bács Károly kifogástalanul alakított.

Angyal Ilus és Andrássy Mihály el- ismerésreméltó igyekezettel feleltek meg apró szerepeiknek.

Közönség még egyszer befért volna a kis arénába, mint a mennyi kényelmesen elfért.

A vondégművésznő jutalomjátékáról «Heniseről» csak jövő számunkban referálunk.

(Folyt, köv.)

SÍKOR MARGIT.

A függöny mögül.

(MAÁR.)

A társulat nehezen mozdul; van elugrott és újra visszajött igazgató; forró nyári saison ; közönség közönye, stb. ezek oly dolgok, a miktől m á r- m á r kétségbeesik a színész ember és m á r fiatalon kezd őszülni a haja.

*

* *

Felgördül a függöny. Bemutatja magát a jó erőkkel, jól szervezett társulat.

A m á r-m á r aggódó színészek szép közönséget látnak és felvidulnak; a közönség m á r-m á r kezdi belátni, hogy egy jóravaló derék társulatot támogatni kötelessége. Most kilép a deszkákra egy tehetséges, a szó teljes értelmében kitűnő művésznő és elegáns megjelenése, kitűnő játéka és kedves szívhez szóló orgánumával 'elragadja a közön-