Esztergom és Vidéke, 1886

1886-12-25 / 103.szám

telén kis jószág volt már, egy csöppet sem félt az embertől!« Hallhatott azután a kis leányka egy csomó apai tanácsot, hogy mennyire nem illik napokig sirni ezért a haszontalanságért s hogy milyen szemtelenség tőle az, hogy azóta nem akar mamának kezet csókolni és a legcsunyább daczosságról tanúskodik az, hogy még egy falatot sem evett azóta, stb. Kezet csókolni !? Nem, azt nem tudott többé az uj mamának, aki olyan egykedvű szivtelenséggel gyilkolta meg az ő édes kis barátja;; de, hogy ne hagyja papát abban a hitben, hogy ő daczol, hát mindenképen erőltette magát az evésre, mikor együtt ültek az asztalnál. De a falat nem ment le a torkán, mintha vaspántokkal lenne az körülszoritva s könyuyei nem akartak viszszafolyni a szivébe, hanem mindig fehérebbre, színtelenebbre mosták hervasztó forróságukkal finom kis arczát. »De a szivéhez volt nőve az a ronda kis állat!« mondta neki egyszer a szolgáló. — »Pedig az nem használ semmit, ha még annyit sir is, mert a nagyságos asszony kijelentette, hogy ezentúl mindig igy tesz, ha még állatot mer hozni a házba. Mindegyiket elemészti.« Bella nem felelt, de ezentúl nagy erővel visszafojtotta könnyeit, ha mások is látták. Csak esténkint, mikor elvégezte a kitűzött feladatot, akkor odabujt az udvar végébe a lehervadt szölőlevelekhez, s csendesen sírdogált egymagában. Szólítgatta bubust édes, hízelgő szavakkal, mintha azt várná, hogy egyszerre csak ott ugrál az körülötte s vigasztalólag pillant a szemébe. Elmúlt kínosan a tél és közeledett a tavasz. A házi orvos figyelmeztette a gyermek szülőit, hogy a leányka nagy fokú kedélybajban szenved, ami majdnem hihetetlen az ily ifju teremtménynél, de mégis úgy van. Jó volna a gyermeket szórakoztatni, amennyire lehet, jó levegőre vinni, jótszótársakat szerezni neki, hogy elcsüggedt, megsebzett kedélye újra felélénküljön. De a ház úrnője csúnya makranczosságnak, ostoba szeszélynek nevezte el a gyermek baját, s gúnyos mosolylyal biztosította az orvost, hogy meggyógyul az magától is: minden szórakozás és gyógyszer nélkül. Az étvágytalansághoz lassankint láz is járult, mely felemésztette a gyermek minden erejét. Néha-néha köhögési roham is elfogta s olyankor oly heves szúrást érzett, hogy majdnem felsikoltott tőle. Atyja ekkor komolyan megijedt és maga kérte az orvos segítségét, de ez szánakozva nézett a lesoványodott, elszáradt gyermekre, — mely mindinkább fogyott és megtörött, elbágyadt mint valami kis agyontaposott mezei virág — avval a kijelentéssel, hogy itt bajosan segit már valami. Hosszú, kinos szenvedés között látta szegényke múlni a tavaszi napokat; egyik sem hozott gyógyulást, mindegyik közelebb lökte egy két lépéssel a sirhoz. Rendkívüli türelemmel, panasztalanul türt, szenvedett; mintha sejtené, hogy ez az utolsó szenvedés, amely ebben az életben éri, hogy ezentúl nem lesz egyéb mint nyugalom, pihenés. Egy világos, derült augusztusi nap rávette aztán kialvó sugarát a kis halottra, mintha le akarná simítani szelid fényével a szenvedés kinyomatát arról az ártatlan homlokról . . . . . . Lassankint mindenki elfelejtette a mélyen érző szegény gyermeket. Az uj asszony egy kis fin magzattal ajándékozta meg férjét, amivel persze dúsan kárpótolva lett a kiszenvedett kis leányáért, akit szeretett ugyan, de teljesen még sem tudta neki megbocsátani azt a bűnét, hogy nem — fiu. A kis Bella sirja elhagyottan, elhanyagolva fekszik a temetőkertben; csak egy sereg tarka madár jár rá énekelgetni, fütyülni, mintha tudná, hogy aki ott lenn alszik a tarka vadvirág-szőnyeg alatt, az áldozata lett az ő kis társuk iránti szeretetének megrepedt szivével. SÍKOR MARGIT. LETÖRT BIMBOHalvány fátyolával beköszönt az este... Pislogó mécs mellett egyre-egyre leste Fia lázas arczát, szegény özvegy asszony Édes anyám, lelkem! engem ne sirasson. Ne hulljon a könnye; ne aggódjék értem. Felépülök újra, felgyógyulok, — érzem. Arczom pirul, — keblem dobog — szivem éled.. Oh, enyém a jövő! Enyém még az élet! Hegy, völgy, árnyas berek — nézd mind reám vár! Engem hi a szellő: nekem dall a madár, Minden ugy kér, biztat, hizelegve maraszt. Búsan jár a szellő, künn zizeg a haraszt. Suttog a lomb, rázza, hullatja levelét,. . „Hadd nézzem arczod', hadd fordulok feléd !— Igy! csókold le szemem, mely még láztól ragyog, Ölelj meg, mosolyogj — és én — boldog vagyok! Susogj halkan, dalolj lágyan, — hogy az álom Enyhítő balzsamként pilláimra szálljon, Oh! én nem irtózom, melletted nem félek ;" Szegény letört bimbó, — szegény ifjú lélek 1 Kialudt a mécses. Kialudt örökre. Oda van az özvegy egyetlen öröme !.. Ott fekszik az ifju, — puha ágyán — holtan!.. Száraz fakult keze imára kulcsoltan .. Költögeti anyja hívogatja csókkal, Forró öleléssé!, hangos panaszszóval. .. — Hulljon zápor könnyed, 3zegény özvegy asszony ! Sírjon szived, lelked — van már kit sirasson !.. • A. SALAMON ISTVÁN. Ugy szerették egymást, miutha testvérek lettek volna, kik nem lesnek örökségre. (Mert hát az örökségre leső testvérek, csak testvérek, de nem barátok is.) Sándort meg Pistát sohsem látták egymás nélkül. Együtt laktak, étkeztek, mulattak, együtt sétáltak, sőt — ha tehették volna — egyszerre lettek volna betegek is — csupa barátságból. Igy azonban, ha Pistát egyedül látták az utczán szaladni, bizton ráfoghatták, hogy patikába megy gyógyszerért Sándornak, vagy viceversa. Hogy ismerkedtek meg ? Hogy lettek olyan jó barátok ? arról ezt jegyezte fel a krónika. Egyszer a Muki bácsi kaláber asztalánál találkoztak, ahol folyt a csöndes. Pistának meg Sándornak sohase vágott be a »»

quart bela«- meg a »kunststickli« s csodák csodája, a két szőke gyerek egyszerre lett »

schwarz «cá.« Az órára néztek. (Nem a sajátjukra, mert az távol volt tőlük.) Pontos. Egyszerre ugrottak föl. A »spergeld« ! Mig a 4 emeleten lefutottak, következő dialog fejlődött ki köztük. — Kérem a spergeldet én fizetem ! — Oh, azt nem engedem! — Engedni kell, mert ön többet veszített. — Ez nem határoz, én előre futok, csengetek! — Semmi esetre ! En is fizetek! — Csak nem fizetünk ketten ? ! Erre leértek és. . . a kapu még nyitva volt. Amint tova mennek, egymásra néznek s mindkettő mosolyog. — Mit neve: ön ? — 'S ön? — Megvallom — most már lehet, — egy piczula sem volt nálam ! Nagyszerű találkozása a vél et lennek ! — Nálam sincsen ! Erre Sándor és Pista hahotázva borultak egymás pénzmentesitett keblére. — Igy született meg a barátság köztük. Nevetés közt, vidám arczczal. Nyolcz éve annak. De az érzület még a régi. Egy hivatalba léptek, egy osztályban dolgoznak, együtt emelkedtek föl az előléptetésben. Megtörtént egyszer, hogy Sándort előléptették, de ő nem fogadta el, azt mondván, hogy majd Pistával egyszerre! Nyolcz tavasz mult el, a két jó barát még mindig nem gondolt házasságra. Pedig immár a XXX-en is túl léptek és pedig különösen a Sándor koponj'ája kezd kopaszodni, amiért Pista annyira dühös, hogy a maga hajából szeretne kiczibelni. -— Te Sándor — szólt egyszer Pista — nem hiányzik neked valaki a házból ? — Hiszen te itt vagy! — Jó, jó. De olyan, hogy is mondjam csak — vászon népség As&ftfn portéka ? . . . mi ? ! — Igazad van, erre nem is gondoltam ! Ezután Sándor meg Pista kevesebbet sétáltak, de annál többet- álltak szobájuk utczára nyiló ablaka előtt, nézve egy másik nyitott ablakot, hol néha egy szőke fejecske, két mosolygó szemecske, rózsapiros ajakocska volt látható. A barátok szófukarok lettek. — Pista te! Ki az a szép lány oda át ? — En is őt nézem; a Marjalaky Elza, a tanácsos leánya. — Szép egy teremtés \ — Én is ammondó vagyok! Másnap Sándor homlokán gondterhes felhők látszanak, mintha csf

1 válni kellett volna barátjától. — Pista, meggondoltam, amit mon tál. Csakugyan asszony kell a házh( de azért együtt maradunk. Én m választottam. — Én is Sándor barátom ! A sz Ferencz ténsür nyugalmazott városi senator, a ki még a Bach-korszakban tűnt föl, ie azóta örökre letűnt a hivatalos világban. Közönséges opportunista, a ki egyébiránt született összesküvő. Sokkal több íszméje volt még Pócsy Gábor uramnak, i ki mint őmagjr rakta le a kardot Világosnál, be is volt csukva néhány esztenlőre, hanem azért megmaradt erős ku•ucz-magyarnak, a ki sohase enged. Kara [sván valamikor jómódú korcsmáros volt, i ki most szintén meglevő pénzecskéjéből íldegél a maga portáján. Kara Istvánra -áfogták hogy török famíliából való. Egy isztergomi keresztény magyar lányba szeelmesedett török defterdár volt az őse -agy kétszáz ötven esztendő előtt. A defterdár kitért s esztergomi paraszt ett. Sokat üldözték e miatt; de volt anyívi furfangja, hogy az esztergomi vár légjénél politikai missió gyanánt tüntesse él hitehajyottságát. Mikor a törököket iverték, akkor már a kis Karák nagy tiagyarok voltak s a város sánczain kivül lompás telken gazdálkodtak. Azóta a Kaák teljesen megtagadták török természeüket. Egész szabályosan isznak a Korán llenére, egy feleséget is unos untig eleendőnek találnak s nenrlustálkodnak olyan okat. Kara István uram ugyan a legbesületesebb városi képviselőkhöz tartozott, lanem azért teljes életébén nem mondott el még egy felköszöntőt sem, a miért sok disznótoron meg is aprehendáltak reá. A felesége már vagy tiz esztendő óta aluszsza az igazak csöndes álmát. Maradt azonban a jó asszony után egy rossz fiú, a kiből Ferencz ténsúr nagy beamtert jövendölt, mert kitűnően tudott karmolni már egy esztendős korában. (A dadája nem egyszer súlyos testi sértésért is bepörolhette volna a makranczos kisdedet.) Gábor ur megesküdött rá, hogy a fiúból vagy Rákóczi, vagy Bottyán vagy Kossuth lesz, mert születése napján üstökös ragyogott az égen, földrengés volt Nápolyban, •óriási tűzvész Bécsben és rettentő vihar az indiai Óceánon. Ezek pedig világra szóló jelek voltak. Még az újságok is öszszefoglalták az elementumok rettentő szilajságát azon a napon, mikor Kara Karcsi született. A bölcs triumvirátns néhány esztendő múlva döntött a gyerek jövője felett. Se Ferencz ténsúrnak se Gábornak nem volt fia. Hát legalább a Kara Istvánét boldogítják a maguk okosságával. Az ilyen tiszteletbeli apák értenek legjobban a más gyereke boldogitásához! Csináltak is Karcsiból olyan jogászt, hogy már az első hónapban elvesztettek ellene minden pört. A furfangos gyerek túljárt az öregek eszén s csak olyan ügyesen sarczolta Gábor bácsit »a keresztapákpáratlan mintaképek, mint Ferencz ténsurat a »jószivűség ideálját*. Egy vakáczió alatt meghódította Kristóf bácsit, azt a tiz esztendő óta haldokló vén uzsorást, a ki egy komoly órájában (épen valóságos halála előtt három órával) hivatalos tanúk előtt a »zsenialis gyereknek« testált ötvenezer pengőt, ha feleségül veszi a Kara bácsi fogadott lányát. Akkor már a háznál volt Mari. Nagy sora van annak, hogy miként került ez a lány a Karáék portájára. Elég az aboz, hogy őrangyala volt az öregnek, ápolta, gondozta, kiszolgálta és szerette csupa hálából és ragaszkodásból. Az érdekes kis szöszi lány megtetszett a vén uzsorásnak is, a kihez az utóbbi időkben mindennap saját befőzött gyümölcseit szállította. Kristóf bácsi végre megerőtette magát s valahára jót akart cselekedni. Hát alapit egy famíliát, vagy örök misére deponál a raalaczkai barátoknak ötvenezerforintot. Azért az emberek fognak megbocsátani egy kicsit neki; ezért az égiek néznek el valamit a nagy bűnlajstromból. Ugy is történt. Három esztendő múlva azonban egy váratlan esemény döbbentette meg a nagyutczaiakat s egyúttal az egész várost. A szemérmetes kis mennyasszony, a szép kis Kara Mari, a vőlegény karjaiból az ablakon keresztül megszökik egy nemrég idevetődött »sepleta diurnistaval«, a hogy az öregek hivták. — Milyen romlottság! — sóhajtották a moralisták. — Micsoda regényeket olvasott kérem az a szerencsétlen Mari! — kérdezték a vén kisasszonyok, a kik négy hétig alig voltak képesek nyugodtan kávézni. — Mondhatom jó nevelés! — vetette a a szegény sopánkodó Kara bácsi szemére egy »professzor«, a ki soha életében tanári vizsgálatot le nem rakott, hanem azért nagy tekintély volt a maga házában. — A kis Mari Karcsi elől szökött. Tehát nem szerette! — mondta Ferencz ténsúr. — Majd ntánanézűnk — jegyezte megmindjárt az első napon Gábor ur. — Az ilyen ingatag kis leányt könnyű lesz viszszaszerezni. Ötvenezer pengőből csak telik annyi radirgumira, a mennyi a szöktetés után következő események kiradirozására épen elég lesz. Csináljunk szövetséget. Ötszáz pengőt teszek a bankba közös költségekre. — Magam is! — felelte Ferencz ténsúr. — Akkor már nekem ezer pengővel kell kirukkolnom — jegyezte meg Kara bácsi ragyogó szemekkel.