Esztergom és Vidéke, 1886

1886-12-25 / 103.szám

s az hangos koppanással esett le a fal tövébe, éppen a bánatos kis leányka lábaihoz. Szép tarka kis madár volt az, kedves búbos fejecskével. Rövid ideig vergődött a földön, nem tudott repülni, so inenni. Igen meg volt sebesítve az egyik lábacskája. Fájdalmas csipegessél, sántítva tett néhány lépést s elakart bújni a felfutó indái mellé. Bellácska megfogta a kapálózó kis állatot és két kezébe szorította. Szinte hallani lehetett, milyen izgatott, félénk dobbanással ver az apró sziv s a madárka szemei olyan okos, könyörgő kifejezéssel, olyan aggodalmas, remegő várakozással néztek a kis leányra, hogy aunak megesett a szive rajta. »Ne félj, nem bántalak! susogta, és megcsókolta a kis állat búbos fejét. »Szegénykel fáj a kis szárnyad? Nagyon megütötted a lábadat?* s hízelegve simogatta a ragyogó, fejes tollazatot. A félénk állat reszketve húzta össze magát a meleg kis kézben. »0h, hogyan dobog a kis szived! Ne félj, hisz én nem bántalak. Veled is rosszul bántak, úgy-e. Téged is lökdöstek, taszigáltak ? Neked {is mostoha mamád volt! Szegény kis madár, akkor téged sem szeretett senki! Nálam maradsz-e? nem fogsz-e elszökni? maradj itt, én szeretni foglak. Ugy-sines más, akit szeretnek! Majd beszélek én neked az én régi mamámról. Akarod? Mert volt ám nekem egy igazi mamám is! Olyan szép volt, olyan jó volt, és úgy szeretett engem, hogy még!! Mikor az ölébe vett, úgy megsimogatott engem, mint én most téged aztán azt susogta: »Te életein gyönyörűsége !« De egyszer ugy elaludt a mama, hogy nem lehetett többé felébreszteni, hiába rázogattuk. Még az én sírásomra sem ébredt fel, olyan nagyon aludt. Fázhatott is, mert olyan volt, mint a jég, de azért csak aludt. Nem várták meg mig fölébredt,, hanem beletették egy nagy, csúnya fekete ládába; még rá is szegezték a tetejét szegény mamára, hogy csak fel ne tudjon kelni belőle. En ezt nem akartam engedni, de akkor rám ütött a Zsuzsi asszony és azt mondta, viseljem magamat okosan, mamám nem lehet már segíteni: megeszik a kukaczok! És azóta nem szeret engem senki, de .senki többé. Azóta mindig fáj a szivem, ha rágondolok, hogy azok a csúnya kukaczok meg akarják enni az én jó mamámat. »Hat a te mamád hol van kis madár ? Azt nem bántják a kukaczok? Nem ? !« A kis állat megforgatta búbos fejét s olyan simulékony, bizalmas tekintettel nézett abba a ragyogó, égszinü gyermekszembe, mely annyi gyöngédséggel, szeretetvágygyal nézett le rá, mintha már egy cseppet so félne tőle. Bella magánkívül volt örömében. Puha kis fészket csinált a madárnak a babaágyból, melyből mostohája kivette a babát, mert az nem illik máiilyen nagy gyermek kezébe; s boldogan simogatta a kis állatot és Ígérgette neki édes szavakkal, hogy jó dolga lesz, mert ő nagyon, de nagyon fogja szeretni. És meg is tartotta szavát. Kis szivének minden melegét, minden szeretetét, mit eddig vissza kellett fojtania, kilehelte erre a madárra. Mikor ránézett, szenvedélyes gyöngédség sugárzott ibolyaszínű szemeiben s üde kis ajkaira derült mosolygás szállt. S a kis madár, mintha értette volna úrnője arczkifejezését, mosolyát, - vígan tipegett, ugrándozott körülötte törött szárnyával s olyan okosan, és olyan bizalmasan nézett rá apró fekete szemeivel, mintha ki akarná fejezni azt a háladatosságot, ami kis heblét bevitette. Mikor a kis leány szőke feje ráhajolt a palatáblára s töprenkedett, gondolkodott egy-egy számtani müvelet megfejtésén ; vagy a kötőtűket mozgatta figyelmesen, vigyázva, apró ujjai között; akkor az ő hű kis bará.ja oda állt eléje nagy komolysággal és leste-vária, mig egy tekintet száll feléje azokból a tiszta szemekből. Mikor a leányka hosszasabban rajta felejtette szemét, vagy megsimogatta fényes tollát, akkor majdnem kibujt a bőréből örömében; ugrált, tánczolt előtte sánta kis lábával, ami olyan comicus volt, hogy láttára a búslakodó kis leány derülten felkaczagott és elfelejtette minden keserűségét. Oh ! és milyen kedvesen tudott fürdeni. Hogy körülugrálgatta a babateknőt és belekukkantott a vizbe néhanéha, mintha a saját képében gyönyörködnék, mely onnan visszasugárzott rá. Aztán kaezéran forgatta Ids fejét jobbra-balra s hamisan pillantott kis úrnője arczába. »Fürödj meg hamar Bubus !« kiáltott Bella. S a kis madár rögtön belemártotta magát a vizbe, lubicskolt benne egy kicsit és Bella ölébe bujt megszáradni. Oh! most sokkal könnyebb volt elviselni az uj mama szeszélyeskedéseit, üti egeit, büntetéseit, mint az előtt! Most volt egy kedves kis bizalmas barátja, akinek kipanaszkodhatta magát, akire rábízhatta minden szomorúságát. És a »Bubus« olyan komoly, okos arczczal hallgatta mindezt végig, mintha jól értené; sőt annyira kimutatta ellenszenvét a mostoha iránt, hogy valahányszor azt meglátta, futott előle mint a szél s valami búvóhelyet keresett, ahol meghúzza magát. Rendeseu a futóka levelei közé rejtőzött. A cselédeket igen mulattatta a madár e különös rettegése, de a fiatal asszony sokszor boszankodott rajta, aminek a hatását aztán éreztette is mostoha leányával. Mikor jött a tél, Bella sokat aggódott kis barátja miatt, hogy az megfagy az udvaron. Megkérte a cselédet, hadd tartózkodjék a kis madár a cselédszobában a nagy hidegek alatt s ezentúl a bubus itt ütötte fel a sátrát. Bellát beadták az iskolába s igy nem lehettek többé annyic együtt a kis madárral. De valahányszor a kis leány elment hazulról, mindig megcsókolta a kis madarat. Mikor jött, már a pitvarajtóban hívogatta s az oda tipegett boldog örömmel, oda szállt az ujjára, hajlongott, énekel., rázogatta kis fejét, mintha mindig újra meg akarná ünnepelni a viszontlátás örömteli perczét. A leányka annyira hozzászokott a madárhoz, hogy el sem tudott lenni nélküle. Ha az nem volt ott körülötte, akkor még a kötésben sem ment semmire, a feladatát sem tudta megcsinálni; csak a »Bubus« jelenléte adott neki életkedvet, az fel tudta villanyozni minden tehetségét, életben tartani kedélye gyermeki élénkségét. De egyszer aztán nagyon-nagyon szomorú eset történt a kis madárral. Éppen haza jött Bella iskolából és boldogan hozott haza a zsebében egy darab finom ezukroi, mit egyik társnőjétől kapott s a búbosnak szánt, s mialatt ujjongó" örömmel gondolt k madara boldog meglepetésére, egyszerre szeme megakadt a ház előtt heverő szeméten és . . . Nem, az lehetetlen! Ez álom, képzelet! Ez nem lehetséges!! Nagy kék szemeit rá szegezte merően arra a pontra s arczából eltűnt minden vér. Tántorgó lábakkal, szédülő fejjel vánszorgott oda s kábultan hajolt le, hoiiv felemelje azt a kis heverő tárgyat : a Bubus holttestét! Talán csak álmodik ! Ez lehetetlen. Végig simította jéghideg, reszkető kis kezét a fényes tollazaton s a kihűlt kis madár hasán, a hófehér puha pelyheken egy vércsepp volt megszáradva. A kis leány szívszaggatóan felzokogott : »B u . . . Bubus . . . !« Kínos szenvedéssel dült oda az utcza falához és keservesen sirfc. Azt gondolta, megreped valami háborgó kis keblében, olyan iszonyú kalapálást, dübörgést vitt ott véghez a bele szorult indulat. Ezt az iszonyú bánatot még sohasem érezte. Édes anyja halálán sem, mert hisz akkor még nem tudta, mi az: meghalni, elenyészni ! Most már tudja, sejti : Bubus ha lála egyértelmű Ő rá nézve az elhagyatottsággal, vigasztalan, örökös bánattal, szeretetlenséggel. Az egyedüli, aki ragaszkodott ő hozzá; az egyedüli, akit ő szerethetett! Ezt a drága kis lényt, az ő mindenét, az ő vigasztalóját, gyönyörűségét, örömei forrását, egyetlen barátját — megölték. Igen, meggyilkolták, hisz az az égő vércsepp eleget bizonyít. »0h Bubus, Bubus! — kiáltott fel fuldokolva — miért nem bújtál el, mikor bántani akartak? Miért engedted magadat megölni ? ! Csak inkább engem öltek volna meg! Az nem fájna igy !« S a gyermek tovább zokogott vigasztathatatlan kétségbeeséssel. »Ugyan, illik is az, ilyen sírást csapni egy rongyos kis madárért! Az egész nem ért egy hatost!« — kiáltott le rá egyik cselédjük. — Mindig itt akadékoskodott az ember lába alatt, hát a nagyságos asszony összetiporta. Csak egyet rálépett, mindjárt kicsordult egy vércsepp a csőrén és végé volt. De jól tette! Úgyis olyan szem. klastromára száll. Hanem hát mit is papolok, hiszen tudjátok a históriát. — Szegény Kristóf bácsi! Hogy szerette azt a bolondos leányt! — sopánkodott Ferencz ténsúr s búsan tekintett az üres pohárra. — Mindegy! — vágta közbe Gábor uram — Maradjunk a factumnál. ötvenezer pengőről van szó, a mi más szóval a Karcsi gyerek boldogságát jelenti. Karcsi ugyan még nagy bolond; már ötödik éve, hogy Pesten jogászkodik s legalább is tizenkét tükröt, husz márvány asztalt, két konfortáblit s három kellnert tört össze, hanem azért még a fundamentális első vizsgálatot se rázta le. De nem az ő hibája, hogy török vér lángol ereiben. Ilyen voltál te is Kara Pista husz és harmincz között. )— Csakhogy nem Pesten, hanem falun, a hol sokkal olcsóbbak a tükrök, az asztalok meg a kellnerek — jegyezte meg Kara Pista fatális ábrázattal. — No mindegy. Maradjunk csak a factumnál. Tárgyaljunk okosan és ne térjünk ki a dolgok útjáról. Tehát három esztendő előtt szökött meg az a kis szöszi leány axzal a hogy is nevezted csak Ferencz, azzal a sepleta Kovács Laczival. Még ma is emlékszem aTra a csúnya éjszakára. A kutyát se mertük kikergetni. Kovács Laczi, nz a mihaszna diurnista Hagy hifticzutsággal szőtte ki a tervét. Összepakkolták az ezüstöt a másik szobában. .. — Azt mondták, hogy a Mari ezüstjét — vetette megint közbe a skeptikus Ferencz ténsúr. — Azám! — erősítette Kara bácsi. — Mindegy. Valóságos, becsületes, szinezüst volt, a milyent nem igen ásnak a mai talmi világban. Azután összeszedtek három kalapra való tallért... — Azt mondták, hogy a Mari tallérait — jegyezte meg Ferencz ténsúr, mire Kara bácsi, becsületes fejbólintással tette hozzá: — Azám a Mari tallérait! — Mindegy! Ne kotyogjatok bele, hanem hagyjatok a históriánál. Maradjunk a factumoknál. Mindezt különben az ájtatos kis Mari cselekedte, a ki olyan szentesen lesütötte a szemet, mikor Karcsi valami tréfát súgott neki; de Kovács Laczinak bezzeg ne sütötte le a szemeit. Mikor teljesen fölpakkoltak, akkor még magához vette azt az ezer forintot bankóban, a mi az ágya fejvánkosába volt bevarrva. — Azt mondták, hogy az is a Marié volt! — szőtte bele Ferencz ténsúr. — Azám ! — dörmögött megint a Kara bácsi lelkiösmerete. — Mindegy! Ne tántorodjunk el a factumoktól. Mikor már minden össze volt pakkolva egy kis táskába, akkor a szökevény még leemelt a falról egy kis rámát s abból kivett egy képet. — Az édes anyja képét, már legalább igy mondták nekem Gábor barátom. — Az ám. — Hát legyen az édes anyja képe. Akkor azután kinyitotta az ablakot, keresztet vetett magára s kiadta a táskát annak a sepleta Kovács Laczinak, a ki akár a nádat hajlította magára. Néhány perez múlva kocsira ültek és hajrá, az éjjeli vonathoz hajtattak. — Az ám! — erősítette meg a házigazda. — Másnap reggel már hült helye volt a szentes leánynak, meg a szemérmetes diurnistának. Álló két évig nem is törődtünk velük. Ugy-e Gábor. Hadd fogyjon el a lázsiás meg a ropogós bankó! Majd visszakerülnek akkor. Az egyikből bibliai tékozló fiu lesz — mondok — a másikból Magdolna. Haj, de haragudtál akkorKara! Azt mondtad, hogy becsukatod Marit, ha hazatéved. — Az ám Gábor. De hát tudod azóta sok változás tőrtént. Az a hektikus diurnista nem ér meg ötvenezer pengőt, azért testálta ezt a szép örökséget Kristóf bácsi az én Karcsimra, a ki olyan pompásan tudta az öreg urat az ö makaójával gyönyörködtetni. Karcsi azóta a bejelentési hivatalnál valami jeles hivatalnok. j — Ugyan mennyibe kerül még most lis az a hivatal? — kérdezte Ferencz ténI súr kitartó kíváncsisággal. — No egy Kara csak Kara marad még a bejelentő hivatalban is. Száz pengőt kaja kópé hónaponkint; de azelőtt többe került. — Mindegy. Mara Íjunk a factumnál. Ne hozzatok ki a konczeptusomból — vágta bele Gábor bácsi s szörnyű haragosan gyújtott rá. Mari eltűnt. Azóta szerencsecsillag mosolyog reája. A kis szösziből szét leányka válhatott; hiszen az édes anyja megye első szépsége volt. Az a mihaszm Kovács Laczi, az a... hogyis mondtac csak Ferencz barátom az imént olyan ta lálóan ... hát az a sepleta Kovács Lacz azóta bizonyosan nyakára hágott a cseng( talléroknak, a mosolygó bankóknak; a ho pedig ezüst csöngés nincs, ott a gyérei sírás nagyon kiállhatatlan... — Ugyan ne locsogj már ilyen szörnyűségeket! — Kara barátom! Nemhiszek én egyetlen egy szökött lánynak sem! — erős gette Gábor s fontoskodva vette megint; kezébe a levelet. Már mint azt a hire szegedi levelet, mely a kutató társasa vérmes, reményeit oly kétségbeesően lehü tötte. I Az érdekes társaság a nagy-uteza legje lesebb három háziurából álllott. Tah