Esztergom és Vidéke, 1886

1886-12-25 / 103.szám

Melléklet az „ESZTERGOM és VIDÉKE" 103. számához. A SZERELEM. •UD JÁTOK mi a szerelem? {0

JLS> Egv szikra, a mely lángra lobban "Ql^ S a féltés szitja egyre jobban Mig óriássá nem leszen Tudjátok mi a kétkedés? • ' '• Orkán, mely mindent összerombol, S hitet épitni a romokból] ?\éha egy élet is kevés V LITHVAY VIKTÓRIA. BELLA KESERVEI. (Elbeszélés.) tt szokott ülni mindig a komor, ;ét udvar legtávolabbi zugában, a vadszőllő széles levelei között, melyek olyan szépen elfödték, betakarták kis alakját ugy, bogy senki sem vette őt észre. De hisz épen azért ült oda, hogy ne lássa senki, eszébe ne jusson seukiuek, hogy 5 is a világon van. Mert terhére van ő itt mindenkinek, mióta az uj mama betette a lábát ebbe a házba ; akármerre jár-kél mindenütt útban van ő, mindenki lökődi, pöröl vele, mintha neki nem is volna joga ahhoz hogy éljen ! Oh ! milyen másképen volt az akkor, mikor még élt az ő édes mamája, Hogyau szerette akkor őt mindenki, hogyan hízelgett neki akkor az egész világ, még a cselédek is valamennyien. Neki semmiből sem volt szabad hiányoznia, mindenüvé magukkal vitték s olyan szépséges ruhákba öltöztették, hogy mindenki utána nézett. Milyen büszke volt ő rá olyankor az a kedves régi mamája, milyen derülten boldogan kaezagott örömében, hogy szép szemei könnyesek lettek tőle. Milyen boldog, nagyon boldog élet volt az Istenem! Minden sziv a szeretet melegét árasztotta feléje, minden ajak esak • kedves hízelgő kifejezéssel rendelkezett az ő számára ! És milyen gyorsan az ellenkezőre vált minden ! Egyszer néhány napig nem látta a mamát, mikor újra megláthatta, akkor olyan mozdulatlan, jéghideg, sápadt volt, hogy ő szinte félni kezdett tőle. Azt mondták neki a cselédek, hogy meghalt a mama, azért olyan különös de ő még akkor nem tudta, hogy mi az. Következeit aztán ntáua egy esztendő egy szomorú hosszú év, mikor az eddigi kedvenczet mellőzni kezdték. A papa megcsókolta még ugyan néha-néha, de nagyon ritkán, és nem foglalkozott többé annyit vele mint az előtt; persze dolga van a papának, hát nem ért rá ily haszontalan időtöltésre, mégis . . . mégis ! . . . nagyon fájt ez az ő árván maradt kis szivének. Ha nem is volt többé kedvencze senkinek, de azért nem is volt senkinek terhére; ha nem is szerették már, de azért nem ütötték meg, nem bántak vele rosszul, nem gyűlölték . . . ! De most! ! Mióta az uj mama betette a lábát a házhoz, azóta be megváltozott minden ! Azóta lett ő csak teljesen árva, mert elvesztette a papa szivét is. Pedig ez a szép uj mama, mikor őt meglátta először, felemelte az ölébe, megcsókolta, megsimogatta hosszú szőke haját, és azt, mondta hízelegve : milyen gyönyörű kis leányom lesz nekem ! Szeretni fogsz-e Izabella ? ! Oh ! hogy ne akarta volna őt szeretni ! Hisz oly szép volt ő is, mint az első mamája, az az áldott, jóságos angyal. Es azt hitte az ő kis szive, hogy most újra a régi élet fog náluk kezdődni, és őt ismét kegyébe fogadja mindenki. De nagyon, nagyon csalódott. Az uj mama csak akkor nézett rá szelid szemekkel, mikor a papa is a szobában volt ; máskor ellökte őt magától durván, gorombán és »

to lakodé kölyök «nek nevezte, ha az ölébe akart mászni hogy ugy összecsókolja mint az első mamát szokla. Lassankiut aztán a papa is elidegenedett tőle. Olyan szigorú, kérlelhetetlen tekintettel néz ő rá most mindig, [mintha ő valami nagy bűnt követett volna el. Pedig nem tett semmi rosszat hisz megmocczani sem mert ! »Meg kell javulnod !« mondja mindig haragosan. »Engedetlenrossz gyermek vagy, kedves mamádat, aki olyan jó te hozzád, mindig megkeseríted.« Vájjon mivel keserítheti meg ? Mikor jó kedve volt, mint más gyereknek, ha ugrándozott, mosolygott, víg volt ; akkor mostohája megrázta keményen két gyenge kis vállánál fogva s ngy dörögte a fülébe: »Haszontalan gyerek, mit lármázol ? !« Ha szép csendesen meghúzta magát a szoba homályos sarkába s lélekzetet is alig mert venni, nehogy neszt csináljon ; akkor az uj mama haragosan feddte őt ez »istenteleu lustasag'ert.« Mit tegyen hát? — ő maga sem tudja. Talán jobb is volna, ha nem volna semmilyen mamája sem, vagy ha ő nem lenne a viiágou; akkor legalább nem haragudnék rá senki ! A piczi kis leány szomorúan hajtotta a tenyerébe göndör fejecskéjét. Sorra gondolta rövid . kis életének az eseményeit és úgy találta,, hogy napról-napra sivárabb az élete folyása; napról-napra kevesebb az öröme, több a keserűsége. • • Neki nem szabad játszani a többi gyermekkel, nem szabad részt venni az ő gondtalan mulatságaikba; nem viszik a sétára magukkal a szülők ha elmennek, hanem bezárják ide, ebbe a sötét udvarba, hova csak hébe-hóba illanik be egy mosolygó napsugár s akkor is csak rövid időre, mintha megijedne az itt uralkodó csendtől és sietne elszökni annak komorságától. Az egész napot avval kell neki töltenie, hogy a kötés nehéz tudományát igyekszik elsajátítani. A kötőtűk megrozsdásodnak izzadó kis kezében; fehér kis homloka veritékben fürdik a sok vesződségtől; s mégis mindennap este felé, mikor leteszi a nehéz műszert, ngy rá üt a mama két kis fehér kezére, hogy azok vérvörösek lesznek és égnek mint a tűz. Ezt mondja mama, ez büntetés az ügyetlenségéért. Ilyenkor este aztán ide húzódik az udvar sarkába, eltemeti magát a falra futó vad szőllő levelekkel és gondolkozik az ő régi mamájáról, aki sohasem verte meg őt, mindig szerette. Az uzsonnát is adott neki mindig, nem is kellett kérni; most csak ritkán kap s ha kérni mer, azt mondja az uj mama hogy: »hallatlan szemtelenség!« Nagyon el volt keseredve az a kicsike szív! Piczi kis öklével kitörült egy tei hes könny cseppet a szeméből, és tovább gondolkozott. Félév előtt volt a születésnapja. Akkor töltötte be az ötödik évét. Papa és a régi -mama összecsókolták ilyenkor és ajándékokkal .- halmozták el. Most nem csókolta meg seüki és nem kapott semmit, hanem papa azt mondta, neki, hogy viselje magát ezentúl jobban, nehogy mamának okot adjon « folytonos pa,naszko.

(

dásra, s. .h.ogy most * csókoljon szépen kezet a mamának és< kérjen tőle bocsánatot eddigi Min-eiórfc. • " ". \. -. • Megtette mert a napa mondta. Hauem hogy' mik azok a bűnök? A; nem mondta meg senki. A régi mama soha sem talált rajta bűnt, mindig dicsérte; az mama meg soha sem talál rajta semi dicsérni valót. >*Edes mamám! miért is hagytál engem?« rebegte a kis árva-húba-n r ült on. Nem felelt rá senki. A hosszít, k< kény udvar csendjét semmi sem . i várta. Az egész nagy ház lakatlann látszott, mert a fiatal asszony elun férjével valami nyári tánczvigaloml mely alkalmat felhasználták buzgón cselédek is elszökdöstek hazulról. A szegény kis' leányra rá se g< dolt senki. A magas, széles kőfal tetején ék len csiripelés támadt. Egy sereg n dar tüzes hévvel viaskodott ott es mással. Egyet lelöktek maguk- kös izjszterpésviis" tárcája A JR.EGÉNY. íz Esztergom és Vidéke számára irta: Kőrösy László. I. Hogy is hiják ? z asztalon levelek hevertek s az idvariaskodó háziúr gondosan ügyelt há•om pohárra, hogy egyik se ürüljön ki ralahogy. Mert hát az nagyon gyakran neg szokott történni az életben, hogy az ires fej a bortól kér tanácsot s a teli johár nem egyszer csakugyan kitűnő vaóságos belső titkos tanácsos. Hát még ha i szívnek van valami megtudni valója. — Belebotladozik az ember mindenféle 'árosba, kivált mikor olyan járatban van, nint mi — kezdte Gábor uram okosan és néltóságosan. Az a kis izé már sok gondot idott nekünk. Álló egy esztendő óta keessük és még mindig ott vagyunk, a hol aval ilyenkor voltunk. Hanem azért a zegediekkel csak nem állunk többet szóba, fagyon gorombán lepipáltak minket.. — Sohase kell a tintás gorombaságot komolyan venni! — felelte Ferencz ténsúr s hatalmas füstfelhőket eregetett nemes honi tartalmú tajtékpipájából. Ha az ember olyan jeles járatban buzgódik mint mi is, akkor nem szabad sokat érzékenykedni. Olvasd csak föl édes barátom, hogy mit is irtak azok a paprikás szegediek ! A háziúr két díszvendége közé ülve, föltette a régi okullárét s grimaszos homlokkal kezdte keresgélni a szegedi gorombaságot. — Ez az ! — mondta aztán s a gyertya elé feszitett egy írást. Az öreg szomszédok közelebb kuzták székeiket s Gábor ur a felolvasó helyett köhécselt, hogy aztán annál punktumosabban csörgedezzék az a hires szegedi levél. — Aszongya, hogy : Tisztelt Kara István ur ! — kezdte végre a gazda silabizáló szemekkel. »önök egy kis leányt keresnek, a ki három esztendő előtt eltűnt Esztergomból. Miért keresik épen Szegeden ? Hát nem elég, hogy a Tisza rontja Szeged jóhirnevét még a maguk leány keresete is ellenünk fordul ? Azt kívánják önök, hogy adjuk ki az eltűnt leányzót! Mert folyó év aug. havában egy átutazó ismerősük a leányt Szegeden látta.. Ugyan kérem mit tartanak maguk nemes Szeged városáról ? Hát azért támadtunk fel újra,, hogy leáuysikkasztással vádolják a, nemes városi tanácsot? Többszörös zaklató felszólalásukra van szerenI csénk egyszer s mindenkorra kijelenteni, hogy Kara Mária nevű hajadon Szegeden nem tartózkodott, nem lappangott, s nem rejtőzködött. Végül kinyilatkoztatjuk, hogy magánemberektől jövő zaklatásokra ezentúl nem válaszolunk.» — Pedig hát meg merek rá esküdni, hogy augusztus tizedikén esti kilencz órakor Szegeden láttam Marit •— vágta ki ! Gábor uram s haragos szikrákat fujt a I pipából. Hogy is volt csak ? Majd elmondom.-Mariska még három esztendő előtt tűnt el Esztergomból. — Másodmagával kérlek ! — korrigálta ki a történeti igazság érdekeben Ferencz ténsúr s egy végtelen kortyban ürítette ki a pohara tartalmát. — Mindegy. Maradjunk a factumnál. Tehát három esztendeje annak, hogy Mari eltűnt háztól. —• Azzal a sepleta Kovács Laczival! — zavarkozott megint bele Ferencz ténsúr. — Mindegy. A factum annyi, hogy Mari három esztendő előtt eltűnt a háztól. Azóta a tisztességes Kara névre némi homály borult. Mért is adtad oda azt a jóhangzású, becsületes török-magyar nevedet annak a könnyelmű fejér személynek! De maradjunk a factumnál. Nem érte még nagyobb szégyen a famíliát. — Már mint kiét? — bátorkodott kérdeni Ferencz ténsúr. — A Kara barátunkét.. — De hiszen Mari csak olyan idegen fogadott lány volt kérlek ! — Mindegy, maradjunk a factumn Egy tisztességes família históriájában va nak hősi halálok, vannak nagy föláldozást vannak óriási katasztrófák, de nincsen szökések, eltűnések... — És ezüst tárgyak hűtlenségei — ^ tette kózbe keserűen Ferencz ténsúr s KÍ bácsi okos homlokára nézett, a hol az ős összes bölcseségránczai találkozót adf egymásnak. Török-magyar aggodalmas f» iratok voltak azok. — Mari sok fájdalmat okozott neki és Karcsinak azzal az Ő bolondságává — tette hozzá a házigazda komolyán. Két esztendeig csak nem bántott a gya zat, hanem most már kezd égetni. ffls — Hogy is testálta rá az öreg v Kristóf bácsi azt az ötvenezer pengőt ? — kérdezte Ferencz ténsúr, a ki egyébként mindennap legalább is háromszáz kérdést szokott rögtönözni. Nagyon megfakult már a . me-. móriája. •- . — Hát a szegény azt - akarta, hogy Mari, már mint az én fogadott-., lányom, legyen az én fiamé, a Kaj:c>ié; Akkor, azután kap ötvenezer pengő forintot. !>*> ha Mari nem lesz-a'Karcsi felesége, akkor.: az ötvenezer pengő a malaczkai ..barátok-