Esztergom és Vidéke, 1886

1886-05-20 / 40.szám

ESZTERGOM VIII. ÉVFOLYAM 40. SZAM. CSÜTÖRTÖK, 1886. MÁJUS. MEGJELENIK HETENK1NT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS_CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR : egész évre G frt — kr. fél évre 3 frt — kr. negyedévre 1 frt 50 kr. Egy 87ám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERYESZTOSEG: SZENT-ANNA-UTCZA 317. SZÁM, . Iiov.í. a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: SZÉCHENYI-TÉR 331- SZÁM, hová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyilttérbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reclamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig — frt 75 kr, 100—200-ig . 1 frt 5() kr. 200-300-ig , 2 frt 25 kr. Bélyegdij 30 kr. M AG AN-11

1RIJ ET ESEK megállapodás szerint Jegjutányosabljíin közöltetnek. NY1LTTÉR sora 20 kr. REGI BAJOK. Esztergom, máj. 19. A hires bécsi orvosnak, Franknak, testamentomkópen azt hagyla hátra az édes apja, hogy sohase vállaljon el olyan betegséget gyógyítás végett, mely öregebb nálánál. Ez a végrendeleti axióma rá illik egyébként nemcsak az orvosokra, hanem azokra is, akikre a hivatás a közélet betegségeinek gyógyítását ruházta rá. Ilyen régi betegségek például azok az elavult, vagy inkább idült bajok, melyek városunk egészségét már hosszú évtizedek óta komolyan kétségbe vonják. Régibb keletűek azok a mai embereknél. Épen azért már nehéz is teljes javulásban reménykedni. Nagyon valószínű, hogy ezek a régi bajok, mint régi emberek hagyatékai át fognak származni az uj emberekre is, akik megint mint régi, elavult és lejárt emberek fogják ezt az örökséget az utókor számára átszármaztatni. Ilyen régi elcsépelt bajunk, vagy inkább idült betegségünk az egységes városi szellem hiánya. Az a különös geographiai anomália, mely tizenöt ezernyi embert kiienezre reducál, s négy státust tart fön egymás mellett. Sokszor eszünkbe jut az a halhatatlan kérdés, mikor közéletünk meddősége meg stagnálásunk titkának lényegével foglalkozunk. A városrészek egyesítésének kérdéséről már néhány milliárd megjegyzést vesz leget lünk el komoly dictióiban, hamleti tépedődéseinkben, helyi sajtónkban, okos kávéházi elmélkedéseinkben s egyebütt, ahol a viszás állapotok okairól beszélgetni még nem egészen unalmas. Ezek a régi bajok a mi régi dalaink maradnak még nagyon sokáig, mert mindenki már mint hagyatékot vette át. A négyfelé váltságnak okvetetlenkedő urhatnámsága még mindig nem tűnik föl kellő színekben, a hanyatlás veszélyét még mindig nem érezzük át teljesen. Szóval, mintha ez az ősi kérdés arra volna teremtve, hogy nemzedékről nemzedékre származzék s mindenütt megtegye a maga rozsdás körútját. Nagy ünnepet fog ülni Esztergom az ősszel. Milyen fölséges lenne, ha ez alkalommal a külön darabolt részek helyett egy egységes szellemű város mutatná be hódolatát az ünnepeltnek, aki aligha vonná meg áldását a párok frigyétől. Minden városrésznek le kellene mondania valamiről. Az úgynevezett külön fejedelemségről persze első sorban. A királyi város dicsőségét és előnyeit oda adjuk a keblünkre boruló testvéreknek, de az adósságokat megtartjuk magunknak emlékül. Nem régi terhek, hanem nj előnyök, nem kelletlen hagyatékok, hanem az egyesült erők mindent újjáteremtő áldásai fognának az egyesült hívekre áradni. FŐVÁROSI LEVEL. (Esztergom, mint a fővárosiak nyaraló városa.) május 17. A saison morte első fecskéi, a vakácziózni kezdő vidéki zarándokok ,már megjelennek a fővárosban s szent István napjáig rohamosan fog ez a tömeges látogatás gyarapodni. A fővárosiak kezdenek menekülni az árnyékos falusi fák alá vagy a kies nyaralók gondtalanságába, az idilli élet igénytelenségébe, a dolce farniente puha karjai közé. Fölséges foglalkozás ez. De szükséges hozzá egy kis unottság. Ha már jól laktunk mindennel, a mi ritka és drága, akkor a legbarnább paraszt kenyér a legohajtottabb torta. Tavai nem volt a fővárosbau holt idő. Azt a néhány milliócska deficitet a mibe a kis magyar világkiállítás került össze kellett tartani Budapesten. A vidék akkor csak arra való volt, hogy egy kis pénzmagot hintsen a fővárosi aratók számára. Most azonban annál inkább ki fog fejlődni a valóságos holt ivad. Az első fecskék már is megérkeztek a látogatottaöb nyaraló telepekre s a szomszéd vidékre. A jobb parti sváb falvak telve vannak már kitelepültekkel s a balparti magyar homok szintén erősen népesül. Még Vácznak is meg vannak a maga kedves vendégei, akik az előnyös vasúti összeköttetésnél, a kellemes hajózásnál s egyáltalán a néhány arasznyi távolságnál fogva szívesen elnya ralnak a napsugaras és erdőtlen városban Nagy-Maros, Yerőcze s a tropikus jobb parti helységek közül például Visegrád már régi tanyája a főváros menekültjeinek. Esztergom remek vidéke még a gyönyörű visegrádi, sőt dömösi panorámát is felülmúlja, de hát nincsen kilátás arra, hogy a remek vidék még csak az esztregoiniaknak is hozzáférhetővé legyen téve. Pedig milyen szives örömest telepednének ide különösen a jómódú fővárosi katholikus családok. Levegőnk csak volna, de vizünk nincsen. Porunk van, de utunk rossz. Közlekedésünk a hegyek közé képtelenség. Alig van rejtettebb üdülőhelye messze vidékünknek az eltemetett Hutánál. Balzsamos levegő, jó viz, völgyes fekvés, köröskörül erdőfalak s ezeken fölséges kupolául a kék meunybolt. Ha tömérdek egyesületünk közül legalább az egyik tűzné ki azt a.kérdést, hogy miként kellene remek vidékünk értékesítése végett propagandát csinálni, akkor nem mindennapi elismerés érné. A főváros Esztergomban remek nyaraló, vidéket találna, van itt erdő, szőlő kert, levegő, forrásvíz, csak még vasúti közlekedés nincsen s csak még az esztergomiaknak kell elébb a természet által pazar szépségekkel földíszített gyönyörű vidéket felfedezniük. Ilyen gondolatok jutottak az eszembe, mikor a Koronában több elnyaralt ismerősöm hült helyét foglaltam el. AÜOUN. AzJszlBrjriiís Wiks" tárcája. (A „Fényben és árnyban" czimü uj vers- kötet gyöngyei.) „Ha meghalunk, Elporladunk A hideg, néma sirban; De a dalokhan, miket rólad irtam, Boldog szerelmes párok ijkán Ezerszer is feltámadunk." Rudnyánszky Gyula szép kötetének legszebb költeményeit kötöm csokorba, hogy Róla írhassak. Minden poétának van egy O-je s minden rímelő irt már Hozzá és Róla néhány imilyen-amolyan verset. Legelső dolga azonban minden versirónak ideál után látni. Ez az ideál rendesen az ábrándok aranyos felhői közül ereszkedik le hozzá s a »banatos fiút« túlvilági gyönyörbe ringatja. Rudnyánszky Gyulának nincsen ilyen elképzelt ideálja. Sokkal többje van az ideálnál. Az ő költészetének valódi ereje van, életének valódi gyönyörűsége: egy szerető feleség. Neki köszönhetjük Rudnyánszky Gyula legszebbb verseit, mely ket Róla irt. És igy már most idehaza vagyunk. A mostani fiatal magyar poéták ritkán nősülnek, még ritkábban boldogok és legritkábban érnek rá a feleségüket vagy makranezos gyerekeiket megénekelni. Rudnyánszky Gyulát tehát a legritkább poéták közé sorolom. Költészetének az a vonása is ragadott el leginkább, melynek a hitvesi élet ád költői tárgyat és nemes lelkesedést. Az úgynevezett napi kritika még a takaros könyv initiáléit is méltattta; de a kötet legbecsesebb gyöngyeiről, talán épen azért mert olyan nagyon mély származásúak, csak fölszínesen hangoztatta el a méltatást. Nem akarom ugyan kiegészíteni a magvasabb és becsesebb kritikákat, csak néhány igénytelen vonással óhajtom kimutatni, hogy mennyi poézis van Ott, a hol közönséges értelemben a költő végződik s a családapai próza kezdődik. És Rudnyánszky Gyulának e tekintetben annál nagyobb az érdeme, mennél kevesebb hozzá fogható ujabb költőt ismerünk, a ki a költészet tündérországába bele tudná foglalni az elhallgatott menyországot. Mennyi szeretet és mennyi fájdalom van például ebben a kis igénytelen dalban : Oh mennyi kéj van csókjaidban! Szemedben mennyi fájdalom! Szivemre hasztalan szoritlak, Mi lesz veled, — csüggedve kérdem, — Válnunk kell, édes angyalom. Ne sirj s ne csókolj többet, édes! Igy nem búcsúzom tőled el! Míg könnyed látom s csókod érzem Mi lesz veled, — csüggedve kérdem, — Ha majd csók nélkül könnyezel? Igy csak az érezhet és az irhát, a kinek olyan múzsája van, mint Rudnyánszkynak. Egy szerető feleség, meg egy szerető édes anya, a ki csak addig él, a meddig szeretni tudja azt, a kiért él. Irt-e már kedvesebb költeményt valaha magyar poéta a feleségéhez, mint Rudnyánszky Gyula a következő gyönyörű sorokban: FELESÉGEMHEZ. Édes szerelmem, esküvőnk előtt, A mézes ajkú mátkaság korában, Midőn szemünkben ég, föld összenőtt? Emlékszel-é hová vitt büszke vágyam? Tündérország trónján a kikelet Rózsáival magkoszorúzva ültem S megosztám az uralkodást veled, Királyném, csókjaidtól üdvözöltem! S aztán a házi szentély rejtekén, A pisla mécsnél, kis háló szobánkban, Emlékszel-é, hogy mit Ígértem én A boldogságnak első mámorában? örök virágzást, fényt, pazar derűt, Gj^öngyöt, selyem-ruhákat, — ugy-e édes ? Minden csodát, miről a felhevült 8zerelmes képzelet álmodni képes! S mi volt a ragyogó fátyol mögött? Nem láthatók az ábránd csalfa képét! A tündértájra leesett a köd S egy vihar aztán elsDdorta végkép, A nap fö'öttünk gyorsan elborult, Hideg szél űzött gúnyos hahotával S földúlva kis fészkünk is porba hullt A délibábon épült palotával Küzdés, szegénység, megalázkodás, Ez lett a nászút, ez a nászajándék! Szárnyát szegé mind a nemes fohász S meddő maradt, megtört a tiszta szándék. Szép homlokodra tövis koronát, Áldott szivedbe hét tőrt vert a végzet És elveszted az otthon balzsamát, Minden sebed fájón, sajogva vérzett. Rokon nem ismert, testvér elhagyott, Arczod virágát a bú mind letépte, — S te, bár könnyed forrása én vagyok, Még sem vádoltál soha engem érte. Mellettem álltál a nyomor sötét Éjében s csillagom volt hű szerelmed. Kezed' miattam munkában kérgezéd S vigasz nélkül vigasz talál, ha kellett. Oh feleség, te jó, te hü, te szent! Ki fölemelsz, mig én a mélybe rántlak : Hagyj, térded' átkarolva, sirni lent