Esztergom és Vidéke, 1886

1886-05-20 / 40.szám

(Közbejött akadályok.) Ki ne ismerné ezt a tolakodó famíliát, melynek minden tagja páratlan szemtelenséggel áll utunkba s válogatott leleményekkel fog ki rajtunk, hogy lekéssünk a szerencse villámvonatáról V Ha már minden szalmánk rendben van egész az utolsó szálig, akkor utunkba tolakodnak az úgynevezett »közbejött akadályok* s nekünk vagy boszankodva, vagy mosolyogva vissza kell vonulnunk. Volt egy barátom, a ki hosszú ostrom után végre be tudta venni szép menyaszszonya szivét. Nagy diadallal invitált meg a lakodalmára. Ekkor a menyasszony egyik nénikéje olyan festői szinekkel irta le előtte az apácza élet minden magasztosságát, hogy a menyasszony fátyolt cserélt, zárdába lépett s az én barátom lakodalma »közbejött akadályok« miatt elmaradt. Egy másik pajtásom már évek óta takarékoskodott arra, hogy az idén két hónapra a világ szivébe, Parisba utazhassák. Mikor együtt volt már a pénzecskéje, akkor kirabolták. És ő megirta nekem, hogy »közbejött akadalyok« miatt csak három esztendő múlva valósithatja meg legszebb álmát. Hány primadonnának kellett már berekednie, hány nagy garral hirdetett könyvnek elkésnie, hány rossz költeménynek a papírkosárban megjelennie »közbejött akadalyok« miatt. Ismerek egy vén Írnokot, a kinek az egész életrajza csupa »közbejött akadalyok« sorozatából áll. Most már alispánnak kellene lennie. Egy mázoló dilettáns, akiről néhány kocczintó czimbora azt hiszi, hogy körülbelül tud úgy pingálni, mint bizonyos Munkácsy, azt híreszteli, hogy lefestett szörnyetegeit s kétségbeejtő torzításait Munkácsy Mihály »közbejött akadályai« miatt nem méltatják. Ez az ember minden babérlevelet elpingál az orra elől. Tehát csupa »közbejött akadályokbók van szőve a malheur. A dévaj sors maga komponálta ki ezt a semmit mondó, de sokat sejtető phrásist: »közbejött akadályok.* Mi pedig nyakra főre használjuk, mert elég gyarlóak vagyunk arra, hogy a »közbejött akadalyokat« nem a sors uralmának, hanem a véletlen szeszélyének tulajdonítsuk. Jean Paul leír egyszer egy vasárnapi lovaglót. Csak két három vonással, de igen találóan. Fölül a lóra — úgymond — és most önmaga ís kíváncsi arra, hogy hová fogja vinni a lova. Igy vagyunk mi a sorssal is. Azt hiszszük, hogy kezünkben a gyeplő, pedig magunk is kíváncsiak vagyunk arra, hogy hová fog bennünket ez a makrancsos paripa vinni. Mindenesetre egy hatalmas akadályversenyre, hogy ha lepottyanunk és kitörjük a nyakunkat, hát hagyjunk legalább egy thémát örökségbe gondolkodó atyánkfiainak a »közbejött akadályokról.« GASTON. bői nyert két ép kezét; a lebegő felöltőt fogja-e velők össze sovány keblén, kalapjának karimáját, esernyőjét, vagyis inkább ruhájának a sárba bugdácsoló uszályát védje-e meg kikerülhetetlennek látszó sorsától. Végre akkép állapodik meg, hogy mig egyik kezével ruháját óvja a sártenger ellen, addig másik kezét arra használja, hogy a tolakodó hideg levegőt kiszorítja a lebegő gallérból ; ah! végre rendben van minden. De alig tesz néhány lépést, hát az a csúnya szél, mint valami pajkos utczagyerek, lekapja vékony kis kontyáról a fedelet. . . s a kalap ott gurul a legnagyobb sárba, kisértetve a szegény meggyötört kisasszony hajszál vékony sikolyától .. . brr ! Egy kiéhezett, fagyos koldusgyerek fút a fetrengő kalap után . . . tán valami kis borra való jó reményében . .. s a szél még jobban futni kényteleniti a kalapot, a kalap a koldusgyereket, a koldusgyerek a megkínzott, szenvedő áldozatot, akinek gyér haja szála, s arczán megkötve maradt fátyola valami szörnyűségesen eltorzítják amúgy is komikus benyomást tevő alakját. Eltűntek szemeim elől s képzeletem is igyekszik megmenekedni a sáros kalaptól, éhes koldusgyerektől és a széltől üldözött és kalapját üldöző kisasszonytól ... brr ! 1 Ott egy hosszú szakállas férfi siet. Fejét válla közé huzza, kalapját szemüvegére, hóna alatt egy csomó könyv, kezei zsebjébe. Messziről éppen úgy néz ki, mint egy felborzalt madár. Ez bizonyosan valami philosoph. Ott egy kofa czipeli hazafelé fagyos almáit. Egy szegény napszámosasszony megállítja s megkönyiti a terhet két garas árával. Jó napot csinál vele a rá várakozó gyerekeknek. Szemközt velem egy agglegény lakik. Most jött haza. Itt áll ablakánál és kitekint az üres utczára. A gázlámpákat meggyujtogatják, s a szél lecsillapul egy kevéssé, csak néha-néha lobogtatja ide-oda a pislogó világot. Tavasz közepén vagyunk. De akinek van fája, az fűt erősen, hogy a hideg ellen megvédje magát. Akinek van családja, az letelepedik körébe, hogy szivét is felmelegítse övéi szeretetével s a mosolygó arczok és eleven kedélyek felvillanyozzák a gondtól barázdált arczot is és elfeledtetik a a BRRR!!! (Egy kicsit elkésett tárcza.) Brrr ! miféle ezudar egy idő ez Hetek óta hiába les az ember egy el j tévedt kis sugárra, egy kis melegre jEzek a sürü, nehéz fekete fellegel \ kényelmesen elterjeszkednek az égen s ugy borítják be ezt a kietlen, szo moru földet, mint a szemfedél a ko porsót ! Csak hát kisírnák már egy szer magukat és elpusztulnának ! D( nem ! napok, hetek óta, mindig i'gj megy ez . . - lics-locs . . . mikor less már vége ? ! Csak bámulunk bele ebbe az örökös borulatba, melyből nem bíztál bennünket egy kis sugár sem a kiderüléssel; s valami boszantó félelemtől [megkapottan, hogy: hát ez igy fog-e I már tartani örökké ? csak anynyit tudunk mondani, hogy : brrr ! ! Hanem ebbe aztán kifejeztünk mindent : szivüuk óriási elkeseredettségét, fékezhetetlen türelmetlenségünket, forró vágyainkat, hasztalan sóvárgásunkat. . . mindent! S még az a legkeserűbb, hogy «HICÜ egy szent, aki megértse az emberiség kétkedő szivéből támadó panaszokat, s megértesse az Isteni hatalommal, hogy a megdermedt földnek kell egy kis napsugár, egy kis tavaszi levegő, a termeszének új, melegebb élet, az üresen álló fecskefészkeknek lakók és azoknak a szerencsétlen hölgyeknek, akik uj ruháikat a szekrényben kénytelenek lógatni, s ott gyönyörködni epedő szemekkel a tökélyig vitt szabás dicsteljes mesterségében — — azokiiak kell alkalom, jó idő, hogy mutogathassák a világnak, mennyire pártolják és felkarolják az — ipart! Oh, és mit szóljanak azok, akik már történésen »becsapták« a téli kabátot ? ! Brr ! azokról nem is beszélek. Az ember nem léphet sehova, hogy valami vigasztalót lásson. A természet örökös borúja ráragad még az emberi kedélyre is. A madár fészkek is egészen üresek még, nem halhatunk egy kis szívderítő csicsergést. S ha az ablakhoz lépünk, hogy legalább valami szórakoztató dolgot lássunk, hát mi az, ami mulat tatásunkra kínálkozik ? ... Itt egy vén kisasszony biczeg. s úgy látszik, szörnyű tanakodásban van saját magával, hogy ugyan mire használja Isten kegyeiméII S lábad nyomát csókolni, mert imádtak! A Kánaánt én már nem láthatom, Időm telik s a rév part messze tünt el. Utolsó vágyam az, hogy egy napon Együtt haljak meg veled s gyermekünkkel! Rudnyánszky Gyula legszebb költeményeinek tehát eszménye és múzsája az a jó és hű feleség, a kit ő szentnek nevez. De van még tovább is. A valódi költő nem meriti ki tárgyát egy-két szép költeménnyel. A valódi költőnek olyan aranybányája van a szivében, melyet nem képes egyszerre kiaknázni. Túlzás nélkül merem állítani, hogy Rudnyánszky Gyula Összes költeményeinek legszebbike megint az, a melyet a feleségéhez intéz. Hiszen neki is szenteli összes költeményeit. És összes költeményeiben sincs annyi közvetlenség és melegség, mint abban, a melynek ez ;i czime : ' ÉNEKEK ÉNEKE. Ülj ide mellém, kis feleség, Add a kezembe kezed ! Hallgasd meg ez édes, röpke mesét: Hogy ki a hőse, — észreveszed. Egy ifjú, ki vágyódott a magasba, az égbe, Vergődve virrasztott éjeken át, Mig végre szivébe a béke, Az egek üdve leszállt. En vagyok, én, az álmok e hőse, A ki epedve repülni kívántam; S kinek e lázt egy mosolya legyőzte: Te vagy a földön hű uti társam. Te vagy az élet malasztja, varázsa. Te vagy a küzdés áldása nekem; Alakod

1 az éjben fényleni látva* Csillagodat bízvást követem. Kinn zúg a vihar; kitaszítva Kóvályog az árva, — elhagyta a hit. S itt benn a parázst a te kezed szitja, Csókod, szavad engem bízni tanit. Könn}" volt a szemedben, hogy hazatértem, Sirattam a koldust, ki egyedül él; S most im

1 eléd leborulva, térden, Szemedbe mosolygok; zúghat a szél! Ha a világban lelkem tüze megfagy, Megtépi hidegség, gáncs dalomat: Te édesem, annál forróbb, hívebb vagy, A te szived mindent lángolva fogad. Üthet az álnok, a barát, az ellen, A gyilkos irigység szivembe' sebet: Csordultig öledben töltve a kelyhem, Kebleden e sziv megáldva feledi A ki kegyetlen, buta, kevély volt, Istent nem ismert, jót sose tett, S a jutalomtól elmarja a méltót: Nem emelek rá átkozva kezet. Megnyugszom a sorsban; ha orozva támad A gőg, a kajánság és sir a szegény: Más zúgolódjék! — a hit, a bocsánat Szép angyalával, kötök frigyet én. Ha látom, hogy' éled ragyogni egy-egy fény, Szemem letűnésén oly fájón féltve csüng! De enyhülök itthon a tűzhely melegjén Ez a tűzhely szentély minekünk. Lezárom a gondot, szunnyad a keservem, Leülök melléd, fütyölve vigan: Nagy költő könyve van a kezemben S ölembe kúszik kicsi fiam. Oh, édesem, áldlak! A hatalom, a nagyság, A kincs, a dicsőség kéje mit ér! A csalódások a mámort lelohasztják; Megöli a rózsát egyszeri dér. Ki mohó vággyal marakodva küzdött Csüggedve leroskad, megáll hidegen.. Tiszta gyönyört, igaz üdvöt Csak egy, csak egy adhat: a szerelem! Csak az írhat igy a ki igazán szeret s csak az érti meg ezt a remeket, a kinek szive van hozzá. Szintoly benső és költői a következő szép költemény: ZSÓFIKÁNAK. Sokat szenvedtem és csalódtam, Könnyem kicsordult annyiszor! S szivem tud hinni még a jóban, Bár engem a rossz eltipor. A bánat küzdelemre edzett, Ha a világ halálra sebzett: Oh csak te el ne hagyj! Bátran megállok a ve zélyben, Nem csüggedek, hitem, reményem, Őrangyalom te vagy! Mikor nagyon fáj a valóság, Álmodom édes álmokat. Szebben virulnak ott a rózsák, Sziklákbul ott forrás fakad, S ha az arany köd szerteszéled És meg gyötör, kifoszt az élet: Oh csak te el ne hagyj ! Erőm az örök küzködésben, Vigaszom, üdvöm, enyhülésem, Költészetem te vagy! S az álmok, ime, mind betelnek: Van egyszerű kis tűzhelyem, Hol gondot s dicsvágyat felejtek A te igaz, jó sziveden. Ellenségemnek megbocsátok, Felhőkön át is égbe látok, — Oh csak el ne hagyj ! Szerelmed hinti rám virágit, Utamra csillagod világit, Boldogságom te vagy! A családi élet valódi boldogságána igazi költészete, valóságos hymnusza ez. (Vége köv.) . DR. KŐRÖSY LÁSZLÓ. j künn sóhajtozó szelet, a magányosan álló sziveket. I A tűz pattog, az élet szikrázik s a kis szoba visszhangzik a hangos jó kedvtől. Itt szemközt a setét ablaknál áll még mindig az én jó szomszédom. Kitekint a puszta utczákra s nem unja meg ezt az egyhangú, örökös egyformaság látását . . . nagyon hasonlít ez az idő az ő életéhez ! Azt nem tudom ugyan, hogy sorsa |miképen üldözte őt a neki rendelt lég előtt vagy után, de azt tudom, hogy sokszor gondol az elmulasztott családi élet boldogságára, s fáj neki az egyedüllét, Egy vén, mormogó gazdaasszony tüzet rak a kandallóba ... de a gondolatokba mélyedt alak nem fordul meg e zajra. Gondolatai sötétebbek, mint ez a szoba, és hidegebbek, mint az éj, odakünn. Tán visszagondol fiatalsága napjaira, amikor még lelke gazdag volt a reményekben, a vágyakban, a hitben! De a remények megcsalták s megtanulta nélkülözni a vágyott, sóvárgott boldogságot . . . Vagy talán folytatja ábrándos szive a fiatalkori álmok szövését s egy gyöngéd, odaadó kis feleséget rajzol oldala mellé a csábító képzelet, aki nem szeret, nem gondoz, nem dédelget mást, csak egyedül őt . . . a boldog férjet. Akinek danájától visszhangzik a ház, a meleg szoba ... a férfi szive ... aki — igen, a ki most vállára teszi gyöngéden hófehér kezecskéjét, hogy feláldozó szerelmével megvigasztalja és szebbé tegye éietót. E csábító álmoktól átszellemülten megfordul az álmadozó agglegény s — oh ! iszonyú valóság ! — a ven gazdaasszony ébresztette fel merengéséből, hogy megkérdezze dörmögvo hallgatag urát, hogy : — Mit akar enni vacsorára ? Ilyen prózai kérdéssel zavarni meg egy szenvedő sziv boldog merengését! A kis feleség nyúlánk drága alakja helyett ott látni maga előtt a széles vén aszszonv tarka konyha kötényét, . . . brrr ! . . . Te örökösen borongó idő, te derülten szomorú ég! — adj egy kis meleg napsugarat ! SÍKOR MARGIT.