Esztergom és Vidéke, 1883
1883 / 87. szám
nalában feküdt. Fokapuja kettő volt: a Lőrincz és Budakapu; az első szt.-Tamás, az utóbbi Dorogh felé vezetett. A kir. város mai határát Dorog és Táth felé a János lovagok és egyéb birtokosok apró falvai; majorságai és kolostorai bontották, melyek külön templomokkal és saját hatóságokkal bírtak. Ilyenek voltak pl. a Duna utcza végén szt. Pál, az angyalibbon túl szt. Király, a táti és doroghi út között szt. István falva s távolabb a lázár lovagok földje. A kis és öreg Strázsa hegy aljától a város és a szöllök felé Bille földje és Bajom, a városhoz közelebb pedig Kovácsi nevű falu állott. Ez utóbbit Róbert király (1326) a városnak adományozta. Eredetileg kir. földmivesek, iparosok és pénzverők lakták. E szerint Esztergom fogalma alatt már ez időben is a területén alakult községek összegét kell értenünk. Esztergom e röviden vázolt helyrajzi viszonyai az egész középkoron át nem szenvedtek lényeges módosulást. A magyar egyház fejének székhelye fentartá régi fényét a XIV. és XV. században is; és kétségtelen, hogy Esztergom a XIII. század óta kiválóan az érsekségnek köszöni jelentőségét. Úgy az egyházi, mint a szellemi és anyagi téren jelentkező virágzó állapota e körülményben leledzik. A tudomány, művészet és ipar a nagynevű érsekek, a káptalanok*) és kolostorok részéről hatalmas támogatásra és ápolásra találtak. Az esztergomi főkáptalani és az ágostoniak hittudományi iskolája hazánk első rangú tanintézetei közé tartoztak, melyekben az akkoron divatos tudományok különböző ágai kitűnő képviselőkre találtak. És mind e fény, mind ama dicsőség, a melyben Esztergom ragyogott, egy csapásra megsemmisült a XVI. század első felében! II. Esztergom hadtörténeti szereplése a torok hódítások korában. A vár és város eleste s visszafoglalása. Azon véres dráma után, mely Mohács téréin — önbűnei miatt — sírja szélére löké a nemzetet (1526.) végtelenül szomorú idők következtek be a magyar nemzet állami életében. A török mint pusztító vihar száguld végig a Duna mellékein gyilkolva, égetve s rombolva mindent, mit útjában talált. Lelkünk csak bánatos érzéssel borong ama nehéz időkön ^ midőn az ország belbékéje is sírba száll, mert a trónért küzdő vetélytársak (I. Ferdinand és Sza- polyai J.) között megoszlott nemzet kebelében irtó jellegű testvér harcz keletkezik. A nemzet részben elpártol ősi hitétől az egységében, hitében és erkölcseiben megfogyott ország közel két századon at a feloszlás szomorú képét nyújtja, mely nem képes többé megvédeni függetlenségét sem a török hódításai, sem pedig a német elem elnyelő befolyása ellen. Hazánk e két századon át óriási csatatérré válik, melyen a keresztény kultúra a pogány barbársággal a szabadság és nemzetiség eszméje a szolgasággal és jogtiprással vívja gyilkos csatáit! .... A közhaza sanyarú sorsát Esztergom sem ke- Tülheté el. Miként a fénynek az árnyék, úgy Esztergom életében is az ínség és nyomor napjai lépnek az átélt szebb idők nyomába s nem egyszer fenékig kell ürítenie a szenvedések poharait. A történelem híven följegyezte számunkra a maróthi táborba vonult lakosság s közte Dobózy Mihály kétségbeesett hősiességét és méltán megbé*) A főkáptalan melleit Esztergomnak három társas kápta- lana is volt: szt. István első vértanú, szt. György és szt. Tamás védnöksége alatt. lyegzi az utókor előtt Orbáncz Mihály az esztergomi várnagy gálád magaviseletét, ki megrabolván a török elöl menekülő budai polgárok hajóit, gyáván odahagyta Esztergom várát. Csak is Nagy Máté kitartása és elszántsága mentette meg a török pusztításaitól. A Mohács téréin hős halált halt Szálkái érsek helyébe Szabolyai János király Várdai Pált emelte az érseki székbe. Ez időben a viszonyok kényszerű hatása alatt Esztergom majd Ferdinándnak (1527) majd a törökkel szövetkezett Szapolyainak (1529) s végre ismét Ferdinandnak hódol (1530.) Szapolyai vezére Gritti 1532-ben kudarczot vallva kénytelen eltakarodni a var alól. Az 1543-ik év azonban szomorúan végzetes lön Esztergom és vidékére nézve. Szulejman az elfoglalt (1542) Budavárának biztosítása érdekében szükségesnek látta a szomszédos várak elfoglalását. Várdai érsek az ostrom elöl Pozsonyba vonult, mig Ferdinand király 1600 főnyi német- olasz- és spanyolokból álló őrséget küldött Esztergomba s a védelem vezetését Liscano Márton és Salamanca kapitányokra bizta. Szulejman, mihelyt tengernyi seregével és hajóhadával megérkezett, azonnal felkérette Esztergomot. Liscano katonai esküjére hivatkozva visszautasította a felhivást. A törökök e tárgyalás közben nagy gyorsasággal s a várbeliek által nem gátoltatva, — ostrom ágyukat vittek föl a szt. Tamás hegyére s azonnal elsánczoltak magokat. A rászedett várbeliek erre majd nem összes ágyúikat oda irányozván, a török ágyukat leszerelték. A Víziváros ellen intézett, de meghiúsult roham után a sziget elején is állítottak fel ostromágyukat. Egy olasz származású ágyumester tanácsára, ki a varból a török táborba szökött, innét törették a Víziváros úgynevezett vizitornyát, melyet eddig Szentgyörgymező felöl hasztalanul ostromlottalc. É saroktorony a várfalak a Dunara szögellő sarkán állott; vizvezetö csatornája a Dunával állott ösze- köttetésben. melyből a vizet szivattyúk segélyével hajtották fel a várba. Az ozmánok vad harczi ereje és ismételt rohamai mindannyiszor megtörtek az őrség vitéz kitartásán. Erre a rendszeres ostrommunkálatokhoz fogtak; futóárkokat hánytak s mozsár ágyúikból óriási kődarabokat vetettek a várba s melyek a háztetőket áttörvén — borzasztó rombolásokat vittek véghez a lakóhelyiségekben is. így történt, hogy szt. Adalbert basilikajának szép vörös márványlapokkal kirakott s keletre néző igen magas boltive is bedőlt. Eddigelé ez födte a varudvarát; de ezóta a szt. tamás hegyéről az ellenség folyton figyelemmel kisérhette a vár udvarán történteket. A basilika bedölése által okozott zavarra számítva — újabb rohamot kísérlettek meg. Az őrség egy része szurok, lőpor és egyéb gyúlékony anyagokból készült golyókat vetett a résekre törekvő ellenségre. A jobbadán mell vért és sisak nélkül harezoló törökök sűrű tömegeiben a közéjök vetett égő anyagok roppant pusztítást okoztak ; másrészről a spanyolok is oly ügyességgel kezelték lőfegyvereiket, hogy a törökök hét megújított rohama mindannyiszor keményen visszaveretett. A történelem méltán dicsőíti az egri nők vitézségét; Esztergom hölgyei azonban büszkék lehetnek reá, hogy a lelkes egri nők példája nem áll elszigetelten, sőt Esztergom megelőzte ama hősi példát. Istvánffy, a történetiró, leírja ama lélekemelő jelenetet, midőn a 8 órán át tartó harcz válságai közt az esztergomi nők és serdületlen ifjak hős lélekkel sietnek a varfalak ormaira, hol bátran szemébe nézve a halálnak, súlyos kövek lehengeritése áltál igyekszenek megsemmisíteni a feltörekvő ellenséget.
