Esztergom és Vidéke, 1883
1883 / 3. szám
Esztergom^ V. évfolyam. 3. szám. EG JELEN IK HETEN KINT KÉTSZER1. VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évié....................................................6 fit fél évre..........................................................3 „ negyedévre ....................................................1 „ E gye a, szám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: j-’FALZ-HAZ ELSŐ EMELET hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: ßzECI IENI-TÉR hová a hivatalos s n magán hirdetések, a nyilttérbe szánt közlemények, előlizetési pénzelt és reelamálások intézetniük. Vasárnap, 1883. január 7-én. f HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK: 1 szótól 100 szóig — frfc 75 kr. 100—200-ig . 1 „ 50 „ 200—300-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAGÁNHIRDETÉSEK megállapodás szerint lehető legjHiányosabban közöltetnek. N Y1LTTÉR sora 20 icr. Kritikasztereinkhez. Ha a hírlapirás csakis a kellemes dolgok nyílviintartására lenne hivatva, akkor a közügyeknek ugyan nem sokat használnánk vele. Több olvasónak ugyan édesebb emlékezetében volnánk, de aligha tarthatnánk igényt arra az elismerésre, hogy hivatásunk szerint cselekedtünk. Az „Esztergom és Vidéke“ már ötödik évfolyamába lépett. Négy esztendőn keresztül kétségkívül sok nem kellemes thémába kellett belesznrni a tollát s nem egyszer, de százszor is érezte a ezikkiró, hogy milyen kellemetlen dolog az, mikor az újságíró kis városban, kellemetlen dolgokról mer Írni. Napirendre kellett vennünk a múltkor a kasinóban elburjánzott visszaéléseket. És néhány sunyi férfiú, a ki mindig csak négyszem között mer beszélni s egész életében minden kritikáját úgy kezdi fogalmazni, hogy „a mint hallom,“ „a mint mondják,“ azok az ismert férfirubában járó asszonyok ;izt fogalmazták ránk, hogy mi ellenséges indulatból nyilatkozunk a casinóról. Ellenséges indulatból. Ha való állítás lenne, akkor kétségkívül tönkre silányulna minden vádunk. De a ki sohasem szokta meggyőződését kifejezni, hanem mások harangja után kongat, az nem is tudja a sajtó bátor meggyőződését s annak bátor nyilvánítását megbecsülni. A casinó méltósága érdekében mertük az emlegetett czikkeket kiadni s szent meggyőződésünk, bouy mindaddig mig a casinóban egyes erős hangú ízléstelen emberek bitorolják a tónust s mig a kártyázás tulsága annyi szabadalomnak örvend, addig casinónkban valódi nemes egyesületi életről szó j sincsen. Örömmel fogjuk a legcsekélyebb változást is registrálni s akkor is bebizonyítjuk, hogy különb barátai vagyunk a kaszinónak, mint mindazok, a kik hivatásszerű kötelességünk teljesítése miatt ellenséges indulattal vádoltak. Egy igen tisztes öreg ur, a ki valamikor szintén lelkes fiatal ember lehetett, fölvetette limitkor azt az állítást, hogy fiatal emberek ne vállalkozzanak a társadalom restaurálására. Nagyon nagy tisztelői vagyunk az illető urnák, de azért nem hagyhatjuk válasz nélkül állítását. A hírlapíró meg az orvos abban hasonlít egymáshoz, hogy az egyik se gyógyít direct, hanem csak constatálja a bajt s ajánlatba hozza a szükséges gyógyszert, a mit azután máshonnan kapni. Maga a társadalom az a gyógyszertár, a honnan minden bajra meg lehet találni az orvosságét. A hírlapíró tehát sohasem gyógyító, hanem csak meghatározó s ajánlatos szerekkel dolgozik. Tekintsen csak be az az öreg ur akármelyik fővárosi szerkesztőségbe, hogy nem mindenütt háromuegyedrész- ben fiatal, úgy szólván egész fiatal erőkkel találkozik-e, a kik pedig sokkal bátrabbak, mint mi, mert nem egy kis város, hanem egy egész ország- dolgát tartják nyilván s honczolgatják a legnagyobb kérdéseket. A fiatal erők vannak hivatva a jelen és jövő szolgálatára, de legyenek azok az erők azután a tapasztaltabb kor józanságával s kellő készültséggel is befolyásolva. Soha sem utasítjuk vissza senki befolyását, ha az csak szikrányi hasznot hajt a társadalomnak. De nem is lépünk vissza a tisztességes bár néha keserű térről, mig lelkiösmerotünk nyugodt szava apró kritikasztereinkkel szemben csak azért is több erőre edzi határozott és egyenes munkánkat. Aprópénz kérdés. (Jövő esztendőbeli reformok.) Kicsi dolog s mégis tanulságos lesz róla Esztergomban néhány akkordot játszani. Alkalmat szolgáltat rá az uj esztendő. Nagyon szép szokás az nálunk, bogy a jótékony egyesület javára aláírunk egy-két forintot s jogot formálunk arra, hogy nem tartozunk senkinek se gratulálni vagy senki gratulá- tióját viszonozni. De hát már hogyan szoktunk mi azután cselekedni ? Bizony csak eigra- tulál gátunk fűnek-fának, akárhacsak vészmentességüiik épen arra kötelezne, hogy csak azért is többször és többet mint mások. Nem emlegetem itt azokat az üdvözleteket, melyeket azoknak szánunk, a kik szivünkhöz csakugyan közel állanak s kiknek örömmel sietünk minden jót kívánni bármi alkalommal is. De szólok az olyan gratulátiókról, melyek mind magamnak, mind azoknak a kiknek szánom nem egyebek közönséges udvariasságnál, mely annál kellemetlenebb mindkét részről, menlői erősebb s mentői inkább meg vagyunk tarta lma Bánságukról kölcsönösen gy ő- ződve. Kölcsönös kellemetlenségtől szabadulni, azt hiszem igen óhajtandó do- log. Mit kellene tehát tenni ? Először is hivatalosabbá a megváltási jogot. A ki aláír, az csak legközelebbi ismerőseinek gratulálhat, kü- ’önben visszaélést követ el s átlépi a szerződést. A megváltási iveket már Szylves- fer napján minden műveltebb családnak bírnia kell. Nem elég tehát ha csak azok számára nyomatjuk ki, a kik aláiratkoztak, hanem köztudomás végett minden műveltebb családi körben kinyilatkoztatjuk. És végül harmadszor a megváltási iv fejére kellene nyomatni, hogy mindazok, a kik itt elő vannak sorol va nem gratulálnak, de azoknak ne is gratuláljon senki, mert nem viszonozzák az üdvözletét. Ilyen formán nagyot lehetne lendíteni a dolgon s a jótékony egyesület pénztára is inkább megérezné az ujesztendőt. Végre még egy indítványom van. Több vidéki városban tapasztaltain már, hogy ujesztendő első napjain az üzletek, irodák és magán ajtókon is hivatalos névjegyet függesztenek ki s azon a. névjegyen kiírják, hogy itt nem lehet pénzért gratulálni, A hivatalos névjegyformákat szintén bizonyos jótékonyLz „Esalergom és Vidéke“ tárcája. Intés. Ha bénát érne el pályádon, S a földre vetne ennek átka : Csak légy erős, mit elveszite, Eddig mindenki megtalálta. Elhagy bár olykor a szerencse S sokáig tart, mig újra megtér, De végre visszatérve, bőven Kárpótolhat az elveszettért. Ha elvesztéd első szerelmed, S lehullt a hírnév koszorúja,.; Ne félj, tavasszal uj virág kél, Napfény derül sötét borúra, Csak azt, ki elveszté reményét, Azt elkerüli boldogsága, Azt uj szerencse már nem éri, S m.t elvesztett, meg uem találja, BERTA. Fájó hangok. — Levél czim nélkül. — Barátom: Nagyon fájt valami odabent keblemben. Valami nehéz, titokzatos érzés fogta el szivemet s agyamban zsongott a gondolatok zűrzavara. Nem tudtam nyugalmat találni seholsem. Elővettem kedveuez könyveimet, me- lyelc olyan sokszor megvigasztaltak már. Untatott mind, de mind kivétel nélkül. Megkerestem rég félre! ett, elrejtett emlékit ifjú életem bohósággal teljes, kedves napjainak akkor oly végtelen nagyra becsült apró emlékeit, — ma hidegen hagytak a felujult képzeletek. Mint ha lassú fásul ás vett volna rajtam erőt, mint ha unottá lett volna az élet minden öröme. Kerestem a társaságot, a zajt a mámort; kerestem a szerelmet, a mit ha él- vezék s megfizettünk, csak kaozagni lehet, — de nem adott vigaszt semmi, de semmit sem ! Menekültem a zajból, mámorból . . . Mentem a természet keblére vigaszt keresni, — s az enyészetnek indult mosolygó derült táj, csak jobban kinozta- fájó szivemet. Oda mentem, oda az elhagyott kietlen, de csöndes faluba, — oda, hol oly boldog voltam egyszer életemben, — minőn ely álmodni sem tudom magamat azóta,. 0 milyen yól esett szivemnek, ott hagyni a várost. 0 mily jól esett a gőzgép indulását jelző füttyöt hallani, hallgatni a vaskerekek monoton zakatolását, — hisz vissza álmodtam magamat abba az időbe, mikor olyan sokszor jártam a vidékre, mikor az az álom, melyet az üdvről álmodik az utón, megvalósult a megérkezés után . . . Most is álmodtam. Csodásán szép, mesésen bűvölő alak jelent meg előttem. Oda ült ölembe s mint ha éreztem volna hogy átölel, hevesen magához szőrit, mint ha éreztem volna illatos leheletét, tán csókjai mézét is, mint ha néztem volna azokba a megfejthetetlen rejtély fi sötét kék szemekbe, — a melyekből pokol, kárhozat sugárzott utólszor reám. Éreztem, hogy játszom holló fürtéivel, éreztem újra átélni a homályos órák titkos élveit s uem tudtam szabadulni a tarka álmoktól . . . melyekhez kaczagó dalt zakatoltak a vonat kerekei. A vonat megállott, kiszóltam s lassan haladtam a csevegő csermely virágokkal szegett partjain, mellettem susogott a fűzfa csüngő ága, s fölöttem meg-megszó- lalt egy-egy elkésve távozó madár. Lépteim zaját fölfogta a zöld, puha pázsit. Néha megálltam visszatekinteni, A vonatot röpité a mozdony villám gyorsasággal, s dübörgése lassan elhalt a nagy messzeségben. Fent az égen ragyogott a csillagoknak milliárdja. Felhő nem boritá az azúrkék eget, s a hold szelíd sugarai fölkeresik a uyiló virágokat, hogy beezüstöljék a bezárt kely beket. A kis falu vörös tornyából az ezüst hangú csengő szava terjedt szét a légben, mintha áldást hintett volna a néma tájra, mely a zavartalan nyugalomba síilyedt. Ó, mily külöuös hatással voltak szivemre e hangok . . . Levettem kalapom, föltekinték a csillagos égre, éreztem, hogy szivem elfogódik, hogy zokog berniem valami mélyen, nagyon mélyen s úgy szerettem volna oda leborulni a néma természet csöndes kebelére, kisírni azt a nehéz, sötét fájdalmat, melyet megkövültén hordozok keblemben ! Eszembe jutott a múlt miudeu emléke . . . A boldog gyermekkor tündér meséivel, mikor szegény anyám szelíd szerelme óvott az élet kíméletlenül zordan zúgó vad sze- 1 tol, mikor öröm volt ott, hol most a fájdalom ütött örökös tanyát. Rágoudolék a boldogabb napokra, mikor a szív először mozdult meg egy kedves arcz láttára, mikor először sejté remegve a lélek, hogy vau a szeretetnek egy dicsőbb neme is, mely szerelemmé nő, mely virágot is hoz. És ráemlékezem, mikor ez a virág pompásan ragyogott, mikor éreztem az első viszonzott szerelem édes üdveit, mikor először szenvedtem át a féltés pokoli kínjait,, mikor egy nyájas mosolyéi tekintet, egy forró kéz szorítás, egy ölelés és egy csókr több volt a világ minden kincseinél és dicsőségénél . . . Elmúlt, megsemmisült. Ez első veszteség volt nagyranőtt fájdalmam első csirája. Aztán eszembe jut a feledés, eszembe a sok tarka bolió szeretkezés, felujuliialc gyorsan megismert, hamar elfeledett arezok emlékei, a kik bájt és élvet adtak a tüuő pillanatnak, kik egész életüket kaczagva töltik el, kiket a kétségbeesés visz a megvetés után, a megsemmisülés borzalmas sírjához . . . Eszembe jut aztán a második virágzás . . . Eszembe jut a kedves barna leány, ki csak engem szeretett, ki csak szerelmet kért, a kinek én kedvesebb voltam
