Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 64. szám
Esztergom, IV. évfolyam. 64 szám. Csütörtök, 1882. augusztus 10 én. ESZTERGOM es VIDÉKÉ Városi és megyei érdekeink közlönye. Belül és kívül. Az emberi természet gyöngéje már az, bogy hozzá tud törődni a hibnkhoz s megszokja a hiányokat. Do ba némileg kizökken a mindennapi életből s más földön szerzott tapasztalatok után tér valaki vissza működése helyére, akkor a hibák élesebb körvonalakban domborodnak ki s a hiányok hangosabban szólnak. Ez alkalommal csak két hiányról és hibáról szándékozunk néhány rövid szóval megemlékezni. Mind a kettő hiány és hiba egyszerre. Az első az élénk társadalmi összetartás hiánya vagy más szóval a hanyagság hibája. A másik inkább külső dolog, a tisztaság hiánya vagy más szóval a hanyagság hibája. A társadalmi élet az, a mi megédesíti az életet, a mi kedvet ád a küzdelmekre s a hol megüdül a fáradt lélek. Nagyon sokat irtunk mái a mi pangó társadalmi létünkről, ha még ugyan csak annak is lehetno nevezni. És sohasem szolgáltunk meddőbb kérdést, mint mikor társadalmi életünkről elmélkedtünk. A családi körök rendkívül ritkán érintkeznek nagyobb mérvben, majd mindig ugyanazon elemek olvadnak össze ugyanazon világnézettel s ugyanazon kritikusokkal. Ép azért fejlődik ki a clique, a cliqueböl az elszigetelség, az elszigeteltségből a tricstracs s ebből gyakran a rosszakaratú rágalom, melynél rombolóbb nem is lehet már a társadalmi életben. Rang, születés, hivatal, czimer, vallás, jólét szerint jegeczednok össze a társadalmi elemek s kirekesztik mindazokat, a kik bizonyos kellékben alattuk de egyebekben messze fölöttük állanak. Apró érdekek megótalmazása, önzés, irigység s a cliquen kivü-lesők kimélefc- len becsmérlése képezi átalában a mi társadalmi életünk képét. Nincs összetartás, nincs szeretet, nincs is eredmény. Az a kedélyes bensőség, mely a külföld néhány kisebb városában, nemcsak az életet, de a közérdeket is megeleveníti egészen hiányzik nálunk. Ez a legszomorúbb hiánya városunk belső életének, ez a legkihatóbb hibája társadalmunknak. A másik inkább külsőleges. Esztergom az idegen előtt azért hat oly végtelen kellemetlenül, mert a tisztaságra a külső csínra semmit sem ad. Utczáink ízléstelenül vannak összeépítve, házainkban kevés a rend, a kövezet legtöbb helyütt gyötrelmes, a sárcsatornák végig csörgedeznek az utczákon, melyek szemetesek és piszkosak. Körül vagyunk véve a leghatalmasabb magyar folyóval s nincsenek sétatérre megmunkált partjaink, az öntözésre igen sok hajlandóságunk s igen kevés munkaerőnk van. Fásitani nem rendszerrel, hanem kivételesen szoktunk, egyes terünk parkírozására nem merünk gondolni, kertészetünk nincsen s vizünk majd legtöbb járványos betegségünk kutforrássa. A tisztogatás a rend és csin már a természetbe van oltva. Ne áltassuk magunkat, hogy akárcsak az egyik’ is városunkban lakika három testvér közül. Van „szépészeti bizottságnak“ ne- vezezett jó törekvésű sétakészitő bizottságunk, de hogy van-e a társaságnak pártfogása, azt a végtelenül szerény eredmények elég hangosan megválaszolják. Remek vidékünkből alig élvezhetünk valamit viszontagságos úti akadályok nélkül, erdőink majdnem hozzá férhet- lenek s nem akarjuk elhinni, hogy kies sétatér, takaros utczák s tisztaság nélkül vonzó várost nem is lehet képzelnünk. Mind a két szembeszökő bajon csak magunk segíthetünk. Az elsőn uj társadalmi irányzat által, összetartás és szeretet által ; a másodikán jó Ízlés s magosabb igényekre törő törekvés által. Mit érne minden jólét, minden jó hírnév, ha zilált társadalmi viszonyok között kellene tovább is élnünk í mit érne maga a paradicsom kertje városunk mellett, ha nem lenne Ízlésünk s nem kívánkoznánk a város szépítését a természet nyújtotta ajándékokkal előmozdítani. Terménykiállitás. Az Esztergom-vidéki gazd. egylet a mezőgazdászat fejlesztésének egyik tényezőjéül a gazdaság körébe vágó kiállásokat tekintvén, ezen az alapszabályokban is meghatározott feladatának megfelelőleg, a folyó évi őszi idényre egy termény kiállítás meg tartását határozta el. Melynek folytán az igazgató választmány által kiküldött rendező bizottság, a következő felhívást és kiállítási előrajzot bocsátja közre : Előrajza az Esztergom-Vidéki gazdasági egylet által 1882. évi október hó első felében tartandó termény-ki- álli tásnak. I- ször. A kiállítás megnyittatik Esztergomban a kaszinó helyiségeiben 1882. évi október hó első felének később és eleve közzé teendő napján. II- szor. A kiállításnak tárgya lehet a növényország neme és faja, különösen : a) Gabona, takarmány, olaj, gyök és iparnövények magvakban, vagy amennyire lehet kalászokban, hüvelyekben is. b) Hüvelyes vetemények, szárukon, hüvelyekben és kifejtett magvakban. c) G-yök és gumós növények minden nemei és fajai nyersen, vagy iparosán értékesítve, nem külömben ezek magvai. d) Kerti termények nyersen és eltarthatóan elkészítve, ugyszinte ezek magvai. e) Mindennemű és fajú gyümölcs és szőlő, nyersen vagy bármi módon feldolgozás által értékesítve. f) Borok. g) Az állatország iparterményei: túró, vaj, sajt, méz stb. h) Gazdasági ipartermények liszt, keményítő, dara, tarhonya, köleskása, répa, czukor, olajok, növények, : és állati szapanyok, hamuzsir, stb. i) Építészeti anyagok: tégla, födélcserép stb. végre k) Kisebb vagy nagyobb gazdasági eszközök. 3- szór. A kiállítandó tárgyak f. évi szeptember hó 30-ik a „rendező bizottság“ czime alatt a takarékpénztári épület kaszinói helyiségébe küldendők. 4- szer. A kiállítandó tárgyak a mellékelt bejelentési Ívvel küldendők be. 5- ször. A gazdasági iparserkentés As „Esatozgom és Viáóka" tárcsája Óh! csak egyszer . . . Oh ! csak egyszer lehetnék te véled ! Egy bizalmas, csendes, holdas este — Lázas kebelemre ölelnélek Áldott szived dobbanásit lesve. Ott pihennék édes feledésben Lágy keblednek tiszta, liljom haván, S szép szemed a túl világi éden Gyönyörével mosolyogna reám. Csókba fúlna reszkető két ajkam, S lázas szivünk kéjjel verne össze; A bú, a gond könyörülne rajtam, S szivemből ab! szállna tova... messze,.. Felsírnám csodaszép homlokodra A fájdalmat, mely szivemben éget, S aztán ismét a porba tiporva Üdvözűlteu halnék még te érted! HALÁSZ FERENCZ. Mikor az ember házasodik. — Karczolat. — Igazán furcsa egy állapot az, mikor az ember házasodni készül, még alig van belőle valami, már is a hírek egész légiója támad fel, az egyik kérdi szép-e?, a másik milyen az ajka? a harmadik hasoulók-e szemei a régiéhez, a negyedik ezt, az ötödik meg pláne már azt kérdezi — ki lesz a komám? Hát még a sok néném-asszony, komám- asszony, a szerencsekivánatok, a jó tanácsok, az utbaigazitások egymást érik, úgy, hogy néha azt sem tuom kié a fejem haragomban. Egyik irótársam a múltkor azzal állt elő, hogy a legrosszabb költeményt életemben most csinálom. Hogy, hogy? kérdem. Hogy, hát úgy, hogy házasodom, mert a férfi és a nő nem valami jó ölelkező szivek, sőt pár rímet is nehéz belolök csinálni, s akárraint fúrja, faragja is az ember, majd itt bicsaklik félre, majd ott. No már ennél külörnb hasonlatot is találhattál volna. No lesz rá időd, majd találhatsz még eleget. Régi példabaszéd az már, hogy a házasság egy olyan vár, a hová bejutni a bennemle^ők bájainak netovábbját éri, s a ki benne van imáját mindig azzal végzi „szabadulni a börtönből, habár egy pillanatra is“. Erre már nem tudtam mit felelni és boszusau ott hagytam. Magányos szobám négy fala között elmélkedtem a mondottak fölött s bármint hánytam vetettem is a dolgot, fülembe csengett a házasság, egy olyan vár.. De csak egy pillanatig tartott ez. Megjelent előttem a kedves leányka, reám vetve bűvös csillag szemét, melynek e kerek földön nincsen mása, láttam azt a kedves ajkat, melynek mézét sziva s rajta üdvözölni fölér a túl világi boldogsággal, elfeledtem mindent, csak azt tudtam, hogy házasodom. Sokan azt is mondták, hogy miből tartom ki az én kis feleségemet, hogy fiatal vagyok még, bokó emberek nem tudjátok, hogy a világ legelrejtettebb helye, csak egy kicsiny zug, hol csak ketteu férnek meg, elegendő nekünk, benépesíti azt a forró szerelem. Miből élünk ? Jó az Isten, gondot visel az reánk. Elbujdosunk raessze-raessze csinálunk egy kis tanyát, elrejtve az emberek vizsga szemei elől, s ha lesz olykor pillanat, a melyben ha mások kincseire talán futólag is gondolunk, a másikban elfeledjük azt, kárpótolni fog az édes tudat, hogy bírjuk azt, mit a világon oly kevesen, miért szívesen áldozuáuak a világon ; fényt, rangot, és büszkeséget, miért a gazdag kész örömmel oda adná féltett kincseit. Mit ér a fény, mit ér a rang, mit ér a kincs? ha nincs a ki vigasztalna borús perczeimben, ha nincs, a ki forró csókjaival űzze el homlokunkról a borús fellegeket. Megelégszem én azzal, ha szeretni fog, elfeledem a világot, ha karjaimban tarthatom a menyországot. Csak ő legyen az enyém csak ő szeressen forrón, igazAn, akkor nem törődöm senkivel, s ba feltámadnak is ellenem, büszkén, bátran emelem fel fejemet, szembeszállók a világgal. Valamikor egészen máskép gondolkoztam. Hajósa voltam én is annak a tengernek, melyen annyian bolyongnak átkozotton száműzve. Sokszor kisérlém meg elérni a révpartot, de hosszú küzdés után csak most ereszthetem le a vitorlákat, mert partot értem. Lámpám halvány világa mellett előszedtem emlékeim, hogy ne maradjon egy sem, a mi emlékeztessen a múltra. Ezt a kis nefelejtset egy kedves kis leányka adta, kicsit hiú, de jóhiszemű volt, én még akkor gyermek voltam s Ő azóta Isten tudja merre jár. Mikor utoljára találkoztam vele, karján egy kieded sirt. Kérdeztem tőle boldog-e, egyet sóhajtott, azután elfordult s a választ a néma könnyek adták meg, melyek halvány ar- czán végig gördültek. Ezt az őszi rózsát barna kis leányka adta, sosem mondta, de tudtam, hogy szeretett az Istenadta. Hát ez a szép bogár hajfürt, talán ez volt az egyedüli, a ki igaz vonzalommal, fonű szeretettel viseltetett irántam. Egész napokon ott ültem kisded szobájában, nézve mint öltöget, s mikor távoztam, vég szava mindig az volt hozzám, mikor látjuk újra egymást? Még most is találkozom véle, néha elmegyünk egymás mellett, mintha nem is ismertük volna egymást. Most tudom, hogy elválásunknak tévedés volt az oka, de minek játszanók újra a múlttal, a mi egykor olyau szent, oly igaz volt. Ezt a dobozt, ezt ne bántsuk, semmisítsük meg úgy, hogy éljen örök időkön által, s ha fürtjeimbe ősz szálak vegyülnek, ha megtörötten, szárnyaszegetteu gondolok vissza a múltra, a hervadt virágok, sárguló levelek emlékeztessenek egy szőke kis leányra, a ki szánalomból igaz-hiven szeretett. Gyermek valék, nem tudtam elgondolni azt, hogy a virághoz mindenkinek van joga, önző valék. nem elégedtem meg forró csókjaival, azt kívántam, hogy egyedül az enyém legyen.
